»Hogy mennyire unlak én titeket!« | Csehov: Ivanov

Pál Attila |

Színdarabot olvasni különös, de izgalmas szórakozás. A szerző utasításai szerint gondolatban berendezzük a színpadot, elképzeljük a párbeszédet, a gesztusokat, nevetéseket és sírásokat. Apránként kialakul a képzeletbeli szereposztás is, és akkor már olyan gördülékenyen halad (belül halljuk!) az „előadás”, mintha rendezőként ülnénk a főpróbán. Különösen izgalmas, ha olyan színmű kerül a kezünkbe, amelyben az emberi lélek játssza a fő- és mellékszerepeket. Ha szemléletesen és átérezhetően megrajzolt alakok tűnnek fel, mint az Ivanovban, Csehov darabjában.

A szerző nem szerette ezt a színpadi művét – Sztanyiszlavszkij szerint még elolvasni sem volt hajlandó –, amelyet egy moszkvai magánszínházban még komédiaként mutattak be (1887). De az alaposan átírt, immár drámának átsorolt drámának átsorolt – 1891-ben Szentpéterváron bemutatott – második változattal sem volt kibékülve, annyira nem, hogy a századfordulón a Moszkvai Művész Színház hiába tűzte műsorra a néhány esztendővel korábban nagy közönségsikert aratott darabot, Csehov nem járult hozzá az előadáshoz. Talán mert időközben megírt négy remekművet (Ványa bácsi, Sirály, Három nővér és Cseresnyéskert – újabb fordításban Meggyeskert)…

A néző/olvasó mintha egy csendes tó partján ülne, amely alatt vulkán ébredezik. A felszínen sokáig nem látszik semmi, csak finoman gyűrűzik a víztükör, jelezve, hogy odalent azért mégiscsak készül valami. Az sem különösebben nyugtalanító, hogy a halak egyre idegesebben cikáznak a vízben, s össze-összekapnak. Aztán a végig hallható halk morajlás lassan erősödik, a végén mégis váratlanul robban ki.

A címszereplő, Ivanov, vidéki orosz földesúr, aki hajdan nagy lelkesedéssel kezdte pályáját, világrengető szerelemmel vette el feleségét – aki még szüleivel is szakított a házasság érdekében –, ám néhány év múltán megcsömörlött. Anyagi és egyéb gondjai – amelyeket részben éppen elfásulása okozott – felemésztették életkedvét. Szinte menekül a világ elől, amely azonban lépten-nyomon elé toppan háza népe és barátai képében, akik állandóan megzavarják önsajnálattal teli mélabúját.

• Olvass bele!

Közben szerelmek szövődnek, vágyak lappanganak, ellentétek támadnak, de a középpontban mindig Ivanov marad, minden elhangzott mondat, minden cselekedet valamiképpen az ő személyével, csüggedtségével függ össze. Őt célozza minden és mindenki, miközben ő maga tétlen – csak olvas és ír, illetve olvasna és írna, ha hagynák –, és éppen e tétlenség miatt kárhoztatja önmagát, de képtelen kimozdulni tespedtségéből. Még a fiatal és gyönyörű Szása szenvedélyes ragaszkodása sem képes kirángatni őt a maga ásta gödörből. Csak a darab végén, s ezzel a lépéssel az addig komédiaként, sőt talán inkább bohózatként gördülő történet – amennyiben az olvasó átsiklik az Ivanov íróasztalán fellelhető tárgyak felsorolásán – váratlan csattanóval zárul.

Függöny le, s a nézőt (olvasót) nem hagyja nyugodni a kérdés: miért? A kérdés, amelyre, ha nem elég figyelmes, nem kap választ, mint ahogy a 19. század végi Oroszország agóniájának oka is megválaszolatlan maradt a kortársak legtöbbje számára. Csehov orvosból lett íróvá, s noha nem pszichiáter, kitűnő ismerője és ábrázolója az emberi léleknek. Apránként felépítve – komikus jelenetekbe, párbeszédekbe, melankolikus monológokba csomagolva – készíti elő a végkifejletet. Nem bírtam rájönni, Csehov mit nem szeretett ezen a darabon. Talán a kínzó igazságát.

Csehov: Ivanov
Fordította: Spiró György
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
108 oldal, teljes bolti ár 1299 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 1039 Ft,
e-könyv változat 899 Ft
ISBN 978 963 142 4928 (papír)
ISBN 978 963 144 1390 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Anton Pavlovics Csehov első előadott drámája az Ivanov, melynek legelső változatát 1887-ben mutatták be Moszkvában. Az Ivanov egyedülálló Csehov drámái között annyiban, hogy nem sok egyenrangú, hanem egy abszolút főszereplő áll a színmű középpontjában, az ő tétovasága azonban környezetére is kihat.
„Az, hogy Csehov drámái máig sikerrel játszhatók, arra vall, hogy a régi világ ugyan összeomlott, de a cárizmus ilyen-olyan rendszerek becenevén újjáéledt, és a mai napig kitartóan korhad; tétova, céltalan emberek vegetálnak tömegesen, a helyüket nem találva; hosszúra nyúlik az egykor átmenetinek vélt történelmi pillanat” – írja utószavában Spiró György, aki először 1995-ben fordította le az Ivanovot, ám a mostani szövegkiadás sok javítást is tartalmaz.