A sötétség lírája | Kovács Edward: A másik éj

Csernus Anikó |

Kovács Edward kötetének ismertetőjében Áfra János erős kijelentéssel indít: „ezek a versek a sötétség felé közelítenek, miközben a megérthetetlen megvilágítására törekednek.” Vajon mit jelent ez pontosan, kérdezem magamtól, de a szövegek fokozatosan kirajzolják azt a különös, nehezen körülírható világot, amelyben mozognak.

Egy pályakezdő szerző esetében számomra mindig különösen izgalmas, hogy ki mutatja be a kötetet, Áfra János neve pedig garanciát jelent arra, hogy komoly, figyelemre érdemes alkotásról van szó. Már a cím – A másik éj – is ebbe az irányba terel, de mi az az éjszaka, amihez viszonyít? Mihez képest „másik”? A megszokott, hétköznapi sötétséghez, vagy inkább ahhoz a tapasztalathoz, amelyet még ismerni vélünk? Súgok: egy idegenebb, mélyebb, nehezen megközelíthető sötétséget tár elénk.

Kovács Edward már az első oldalon megmutatja, milyen hangulatot és gondolkodást tükröző versekre számíthatunk. Az itt szereplő latin mottó („in terra malus peregrinus gaudium”) nehezen megfejthető mottóként működik: a földi lét idegensége, a rossz és az öröm paradox együttállása rögtön előrevetíti azt az ambivalens világképet, ami később kibomlik. Ehhez kapcsolódnak Áfra János szavai is – ezek hangolnak rá arra a sűrű, filozofikus és nyelvileg is koncentrált megszólalásmódra, ami áthatja az egész anyagot.

• Olvass bele!

A vizuális keret szintén figyelemfelkeltő. A borítót Vigh Levente fotójának felhasználásával Szabó Imola Julianna készítette, és első pillantásra is sokat sugall. A felület kőbe karcolt, elmosódó lenyomatnak tűnik, de hogy ez testet, földet vagy kopást jelent, azt a grafikus az olvasóra bízza. Nem konkrét alak vagy történet, ellenáll az azonnali megfejtésnek. Ez a bizonytalan, megfoghatatlan anyagszerűség pontosan jelzi Kovács nyelvezetét is: a jelentés nem adott, hanem folyamatosan jön létre, és rögtön szét is mállik. A szöveg szinte fizikailag érezhető, mintha lenne súlya, tapintása, anyaga. A beszédmód nem mint egységes, autonóm egész jelenik meg, hanem mint széteső, leépülő anyag. Látjuk, ahogy elveszíti teljességét. A test gyakran válik puszta funkcióvá vagy maradvánnyá: „Most nem több egy gyomornál”, ez a radikális kijelentés nemcsak képi erejű, de még világképet is közvetít. Az ember nem stabil identitás, hanem az eltűnés folyamatának egy eleme.

A cím ezzel párhuzamosan versről versre haladva nyer értelmet. Az éjszaka a háttérből szervező erővé válik. A sötétség eltörli a különbözőségeket („nincsenek már különbségeink”). A metafizikai tapasztalat érzékivé válik. Nem kívülről szemlélt állapot, hanem olyan közeg, amiben a beszélő feloldódik.

Ha azonban a forma felől közelítünk, másfajta dinamika rajzolódik ki. Az ismétlés kiemelt szerepet kap: bizonyos darabok szinte mantra-szerűen térnek vissza. A Lépéskényszer például a nyelvi bizonygatás révén hoz létre ritmust és feszültséget. Nem puszta stiláris játék, hiszen a forma a tematika kiterjesztésévé válik, a mozgás nem halad, a beszéd nem visz előrébb.

Egy másik nézőpontból a szövegek filozófiai rétege válik hangsúlyossá. A beemelt idézetek (például Novalistól, Derridától vagy Heideggertől) és a Meditáció jellegű darabok egyértelművé teszik, hogy gondolkodó lírával van dolgunk. „A bizalom nem a bizonyosság” kezdetű rész például kifejezetten reflektív: a fogalmi gondolkodás nem válik el a nyelvi anyagoktól, hanem annak részeként működik. A különböző hangnemek azonban nem egyformán erősek. (Ilyen regiszterek például a filozófiai, elvont részek, a testi, nyers, érzéki képek, a hétköznapi jelenetek vagy a vallásos, liturgikus hangulatú szövegek.) A vidéki, családi jelenetek (nagyszülők, fizikai munka) valóságai másfajta tapasztalatot hoznak be. Ezek árnyalják az absztraktabb részeket. A „Nagyapám bőrén fáradt verejték” kezdetű vers például erősen érzéki világot teremt, mégis ugyanabban az elmúlás- és időtapasztalatba kapcsolódik vissza.

Az olvasás előrehaladtával azonban egy ponton túl érzékelhetővé válik egyfajta telítettség. A visszatérő motívumok (éjszaka, test, bomlás, sír) bár különböző variációkban jelennek meg, nem mindig nyitnak új perspektívákat. Ez a következetesség idővel egyhangúvá, az olvasás pedig nyomasztóvá válhat. Ezen a ponton külön is érdemes megemlíteni Péczely Dóra szerkesztői munkáját: érződik, hogy tudatos válogatás áll az anyag mögött. Valószínűleg számos ismétlődő vagy kevésbé erős szöveget már korábban kiszűrt, és ez segít egyben tartani a megszólalás erejét. A „Rág, ás” típusú versek például önmagukban erősek, de egymás után halmozva már inkább ismétlésként hatnak. Ez a monotónia azonban nem a kudarc jele, hanem egy radikálisan végigvitt poétikai döntés következménye. A megszólalásmód zárt és következetes, nem keres könnyű kitérőket, és nem kínál feloldozó változatosságot. Nem kényelmes az olvasás, inkább próbálkozás levegővételre egy folyamatosan sűrű, nehéz közegben. Kovács Edward verseit nem könnyű értelmezni. Talán nem is volt célja, hogy megfeleljen minden olvasói elvárásnak. Rendíthetetlenül halad egyetlen irányba: a sötétség, a test és a beszélt nyelv határainak feltérképezése felé.

A szerző április 9-én, a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatta be munkáját – együtt Veszprémi Szilveszter Vijjogók című könyvével. Akkor arról beszélt: a halál filozófiai tapasztalata foglalkoztatja. Ez a megszólalás pontosan igazolódik vissza a verseiben is. Egy nagy, már létező irodalmi hagyományba lép be, amelyhez a cím is kapcsolódik: A másik éj nem valami konkrét, elérhető állapotot jelöl, inkább egy olyan határt, ami felé tartunk, de igazán megragadhatóvá sosem válik. A szövegek nem akarnak újat „kijelenteni” a halálról, és nem törekednek végső válaszokra sem. Inkább azt mutatják meg, hogyan lehet ezt a tapasztalatot végiggondolni, nyelvi formába hozni, majd újra elengedni. Kovács Edward átfolyatja magán gondolatait.

Kovács Edward: A másik éj
Szerkesztette: Péczely Dóra
Prae Kiadó, Budapest, 2026
104 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
online ár a kiadónál 3141 Ft,
ISBN 978 615 667 574

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege 

Áfra János ismertetője:
A másik éj titokzatos versei a végső sötétséghez közelítenek, de nem egy gyászfolyamat vallomásos feljegyzéseiként, hanem a felfoghatatlan megvilágításának igényével. A régmúlt visszhangjait követve evezhetünk be az igaz emlékezés folyójára. Mitikus történetek, filozófiai belátások és az érzéki tapasztalatok oldódnak itt vakítóan „időszerűtlen” egységbe.
Ezek a gyakorta rímes, ritmusos, emelkedett – nemegyszer liturgikus – hangoltságú, az időntúliság felé nyitott mondatok fokozott figyelemre tartanak számot, de meg is hálálják azt. A meditáció, a prédikáció és az ima beszédmódjaiból táplálkozó gondolati költészet ez, amely ugyanakkor a képi kifejezőerőre is visszatérően épít. Sokszor egyenesen azt érezhetjük, mintha egy beavatás részesei lennénk. Vagy csak az örök igazságok előtt ellibbenő lepel hullámzása volna? Ha a mondhatatlan sötét végül körülírásaiba rejtve marad is, micsoda ragyogás! A megbízhatatlan és megkerülhetetlen nyelvé.