Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról (részlet)

Posted on 2017. május 4. csütörtök Szerző:

0


Milyen könyv is ez valójában?

Talán az a helyes, ha ebben a néhány bekezdésben megkísérlem megvilágítani a könyvem szemléletmódját. Ez a könyv, mely az Olvasó kezébe simul, mint oly sok másik is, a nagyközönségnek íródott, úgymond „népi könyv”. De az élvezeti értékét növelni próbálom fontos szerzők mérvadó elméleteinek felvázolásával. Iparkodni fogok, hogy mindezt embernyelven tálaljam, mert azt tanultam – többek között a páciensekkel folytatott munka során –, hogy ami nem érthető, annak végül nincs is sok értelme.

Léteznek írások, amelyek arról szólnak, hogy mit kell tudnunk az úgynevezett pszichopatákról. Ők a narcisztikusénál súlyosabb patológiát mutatnak, szélsőségesebbek, határozottabbak, egoistábbak, haszonelvűbbek, de az átmenet a két személyiségtípus között folyamatos, és a pszichopaták jellemzői gyakorta erősen keverednek a narcisztikusakéval. Van könyv, ami azt boncolgatja, hogy mik az evolúciós előnyei bizonyos felfokozott, akár pszichopátiásnak is vélhető vonásoknak. Vagyis, hogy mitől függ, hogy valakiből határozott sebész, sikeres üzletember vagy éppen sorozatgyilkos lesz. Rengeteg irodalmat találhatunk a kóros narcisztikus személyiségéről, kapcsolatairól, családi életéről. Van olyan mű, amely arra tesz javaslatokat, hogyan tudunk viszonylag sikeresen kommunikálni a narcisztikussal. Az utolsó fejezetben én is megpróbálok némi tanácsot adni ez ügyben. De tudnunk kell azt is, hogy nincs igazi recept, mert sosincs kielégítő befolyásunk a másik ember helyzetértelmezésére, amennyiben az önérzetének a sérülékenysége mindig gyökeresen átírja a valóságot. Sok az olyan cikk, blog és könyv a kóros nárcizmus tárgykörében, amely a narcisztikussal való kapcsolat áldozatainak a szempontjából íródott. Jogos megközelítés. Ilyenkor a narcisztikus a csábító, a megrontó, a bántalmazó, a gonosztevő, az inkvizítor szerepét kapja, sajnos gyakran megalapozottan.

Az így kialakított képpel azonban vigyáznunk kell, hiszen a narcisztikusak nagy része maga is szenvedő ember, akinek egyáltalán nem az a célja, hogy a másikat bántsa. Hanem, hogy a lehető legtöbb figyelmet, pozitív megkülönböztetést és csodálatot kapja tőle. És ha kell, mindezeket kikényszerítse. A másiknak okozott kín: a kizsákmányolás és elégedetlenség esetén a faképnél hagyás csak kockázat és mellékhatás. Bár vannak, akik kihasználnak, manipulálnak másokat, vagy meglehetősen kíméletlenek, sőt szadisták. Ugyanakkor olyanokat is találunk, akik kényszeresen igyekeznek korrektül viselkedni, amit esetleg meghiúsít, hogy nem képesek a valódi, mély empátiára. Ezen a ponton azt a kényelmetlen gondolatot is fel kell vessem, hogy az „áldozat” kiléte nem ritkán bizonyul összetett kérdésnek egy zavaros, kölcsönösen fájdalmassá váló kapcsolatban. A kóros narcisztikust ugyanis olyanok választják partnernek előszeretettel, akik maguk is rendesen meg vannak terhelve narcisztikus vonásokkal. Az is félrevezető tud lenni, hogy amikor magát a kóros narcisztikust hallgatjuk, eleinte vélhetően együttérzést vált ki belőlünk, mert a történeteiben ő az elszenvedő fél, akit kihasználtak, megbántottak és áldozattá tettek. Csak hosszabb idő alatt derülhet ki, hogy az illető egyszerűen nem képes észlelni azt a fájdalmat, amit viszont ő okoz másoknak, és a másik menekülése, védekezése, jogos kritikai észrevételei miatt érthetetlenül és aránytalanul megtámadva érzi magát. A kóros narcisztikus is törekedhet közben rá, hogy empátiát gyakoroljon, legalább gondolati, elméleti síkon, főleg higgadt állapotában. Ez megtévesztő lehet. Ismerhetünk nagy emberbarátokat, akik bármikor kiállnak a sérülékeny csoportok jogaiért, csak éppen nem veszik észre, mennyi fájdalmat okoznak a közvetlen környezetüknek, mert nem tudnak mélyen együtt érezni konkrét, szem előtt lévő, hús-vér személyekkel.

A pszicho-szakmát választók közül is sokan szenvedtek el valaha, gyerekkorukban komoly narcisztikus sérüléseket. A lélektani tudás megszerzése és az önismereti fejlődés azt ígéri, hogy kontrollt nyerhetünk a régi rossz jelenségek fölött, és a sebek kezelhetővé válnak. Más kérdés, hogy a narcisztikus pszichiáter, pszichológus, pszichoterapeuta hamar elunhatja a gyógyítást, vagy elveszítheti a kezdeti lelkesültségét, mert embereket rendbe hozni ritkán jár permanens elégedettséggel.

A narcisztikusnak nagy sikerigénye van, és a páciensek jelentős része nem alkalmas ennek a kielégítésére. Az a páciens, aki segíteni akar ebben neki, mert könnyen ráhangolódik a másik titkos igényére a sikerélményt és a támogatást illetően, idővel könnyen vacakul érezheti magát a terápia folyományaképpen. Miközben nehezen is szabadul, hiszen a „lehető legnagyszerűbb” terapeutához jár. Rejtetten feláldozza a fejlődési szükségleteit a terapeuta jó közérzete érdekében, mert tenni akar a kapcsolatért, és a gyógyítója kedvében szeretne járni. Hiszen amúgy is megszokta, hogy a vágyai másoknak nem igazán fontosak. Ezért a számára ismerős „észrevétlen lemondás, rejtett elhanyagolás” nevű kombinatív játékot most ketten újra játsszák. Így viszont nem gyógyul, csak teljesít.

A narcisztikus szakemberek egy része, hogy áthidalja a saját nagyzásos igényei és a realitás közti szakadékot, karizmatikussá válik. Inkább rajongókat keres, mert nem viseli jól a kliensek saját, néha bizony akadozó tempóját. Tanítványokat gyűjthet maga köré, vagy csodálókra találhat, akikre nagy hatást gyakorol. Kinyilatkoztatásnak tűnő kijelentései vannak, amelyek minél inkább megütközést keltőnek, banálisnak, szakmaiatlannak vagy néha egyenesen ostobaságnak tűnnek az elfogulatlanok szemében, annál eredetibbnek számítanak a követők között. A narcisztikus néha olyasmire „jön rá”, amit bármelyik rutinos kozmetikus magától kisüt, még a tanulóévek arcgőzölései során. De a guru ezt úgy tálalja, mint imponáló újdonságot, lényeg az egyes szám első személy. Kedvenc kinyilatkoztatásai az én szócskával kezdődnek. „Én arra jöttem rá…” Ha szamárságot beszél vagy hiteltelen, és erre valaki rávilágít, akkor esetleg kimutatja, hogy az úttörő sorsa az üldöztetés, és kideríti magáról, hogy ő kora Galileije, az értetlenség pedig, lám, nem ismer korszakhatárokat. Mindenesetre, ha dühös is a megaláztatás miatt, a rajongók talán majd elvégzik helyette a piszkos munkát, és lekommentelik a színről a gyalázat elkövetőjét. Ha valaki nem tükrözi vissza a nagyságát, azzal leszámol, nem tartja a továbbiakban az élete fontos szereplőjének, továbblapoz, nem feltétlenül törődik vele. A dicsfény fenntartói viszont jól járnak, részesülnek az ideális ember figyelméből és jutalmaiból.

A narcisztikus karakterű gyógyítók egy másik része esetleg pozíciót és hatalmat szerez, így ők a hivatásuk okozta természetes frusztrációikat kompenzálni tudják a játékterük növelésével és a szakmai fölényhelyzet kivívásával. A páciensek – és a kollégák – funkciója az ő esetükben is az, hogy visszatükrözzék a nagyszerűség, a jóság és a rendkívüli hozzáértés illúzióját. Aki nem vesz részt ebben a játékban, azzal nem is tudnak olyan elmélyülten törődni. Akkor néha sajnos a „terápiára alkalmatlan” minősítést kapják. Más kérdés, hogy ugyanezek a terápiára alkalmatlanok más gyógyítóknál esetleg révbe érhetnek, mert a személyük mégis fontossá válik. Az élet már csak ilyen bonyolult. A narcisztikusak a szakmai közegükben a riválisok kezessé tételére vagy elnyomására törekszenek, miközben ugyanakkor hasznos és előremutató dolgokat is létrehoznak. Emiatt a róluk kialakuló kortárs kép is igen ellentmondásos lehet. Attól függ, kit kérdezünk. Vannak, akik lemondásban, aszketizmusban, prüdériában, alázatban vagy fegyelemben utaznak. Ők talán szívesebben mentek volna papnak vagy apácának. Az ilyen beállítódású személyek a kíméletlenségük egy jelentős részét maguk és a közvetlen környezetük ellen fordítják. Az alázat, hogy úgy mondjam, a nárcizmus paradoxonja.

Van, aki a terápiás kapcsolatban elfoglalt hatalmát élvezi túlságos mértékben. Jót akar, sokat tud adni, de a hangsúly a saját hatékonyságának élvezetén és a kapcsolatban elfoglalt domináns szerepen van. A szorongó és elakadt embertársát belül olykor lekezelően gyávának vagy gyengének tartja, rosszabb esetben annak is nevezi. Megharagudhat rá, mert nem élheti meg általa, hogy jól csinálja, amit csinál, vagy, mert az nem üti meg a kellő tempójú és mértékű gyógyulás: az ő saját terápiás eszméjének a szintjét. Tehát igazából rettentően kritikus, és túl magasra teszi a változás mércéjét a másik számára. Ezzel igen hasonlóvá válhat a másik problémáját esetleg éppen, hogy okozó, támadó belső szülői én-részéhez, amiről sem ő, sem a kliens nem tud. Így a jó terápiás kimenetel erősen kérdésessé válik. Mindezt nem azért teszi, mert nála minden stimmel, hanem mert ráterhelheti a klienseire, amit saját magában nem szeret, nem ismer fel. A narcisztikus gyógyító ráadásul eredendően irigy és féltékeny, és könnyen válik szégyenkezővé. Ezért, ha a másiknak van valamije, amije neki nincs, hűvössé, elutasítóvá, versengővé vagy éppen hogy a részleteket illetően túlságosan kíváncsivá válik. Akinek egyik sem jön össze a fent vázolt tartós kompenzációs lehetőségek közül, pedig narcisztikus, az vagy kiszáll, és új, vonzóbb utat keres, vagy esetleg elmerül a keserűségben és a lassú kiégésben.

A fenti rövid eszmefuttatásom célja, hogy rávilágítsak a helyzet összetettségére, akár a saját szakmám kapcsán is. Pszichoterapeuták helyett említhettem volna orvosokat, ügyvédeket, papokat, katonákat, fodrászokat, sakkmestereket vagy politikusokat is. Utóbbiakat amúgy is mindenki szereti ekézni, ezért sem akartam őket előre venni. A narcisztikus nem azonos az úgynevezett, hétköznapi értelemben vett rossz emberrel, noha az, akit lelkileg megkínzott, nem habozna ezt állítani róla. A narcisztikus éppenséggel lehet olyan valaki, aki sok embernek sok jót ad, pedig az alapvető motivációja az, hogy felnézzenek rá, hogy idealizálják vagy fölényhelyzetben legyen. De ennek az árát esetleg hajlandó jó cselekedetekkel megfizetni. Lehet, hogy a rábízottak egy része nagyon hálás neki, míg mások rettenetesen szenvednek az érzéketlenségétől. A kép szinte mindig vegyes, és eléggé összetett. Ismerek narcisztikusakat, akik próbálnak tisztességesen bánni másokkal, noha ez nem feltétlenül jön nekik belülről, és vannak egyáltalán nem narcisztikus, teljesen hétköznapi emberek, akik elképesztő aljasságokra képesek, ha a helyzet úgy hozza. Ezért aztán mindvégig igyekezni fogok a lehető legtöbb megértéssel írni a narcisztikusakról is, és nem morális kérdésként kezelni ezeket a jelenségeket.

Leszámítva, amikor azt gondolom, hogy az adott személy vagy típus komolyan veszélyezteti más emberek méltóságát, jogait, lelki vagy testi épségét. Nem gondolom, hogy ilyenkor elnézőnek kellene lennünk, és hogy velük kapcsolatban felmentést sugalló pszichológiai eszközökkel kéne élni. Trivializálva: hogy valaki bántotta a másikat, de ne haragudjunk rá, mert nehéz gyerekkora volt. De mint látni fogjuk, utazásunk során többnyire olyan személyekről lesz szó, akik nem maguk választották a jellemüket. Nem úgy, mint III. Richárd, aki állítólag eldöntötte, hogy gazember lesz – már ha ezt a lélektani fordulatot maradéktalanul elhisszük Shakespeare mesternek. Ám aki kegyetlenséget követ el, elnyom, kihasznál, manipulál másokat, vagy bántalmaz, igájába hajt embereket, az dönthetett volna másképpen is. A lélektan nem ad felmentést semmilyen cselekedet alól.

A megértésünk tehát nem a hibák vagy a bűnök kisebbítését szolgálja. Mert mindig van választás. Létezik empátia-deficit kegyetlen, ravasz, kizsákmányoló magatartás nélkül, mint például az autisták esetében, vagy az önismeretükben előbbre jutó személyiségzavarosoknál. A terápiáról szóló passzusok pedig azt a lehetőséget is szeretnék megcsillantani, hogy a kórosan alakult személyiség fejleszthető. És még egyszer megerősíteném azt a szempontot, amit már említettem, hogy a narcisztikus vonások – mint oly sok minden, amivel jellemezhetünk valakit – dimenzionálisak: a meghatározó tulajdonságoknak vannak fokozatai. Így aztán magunkban is felfedezhetjük a narcisztikus vonásokat, de narcisztikus és narcisztikus között is jelentős különbségeket találhatunk. A szerethető, de hiú embertől eljuthatunk az egészen rosszindulatú, gonosz altípusig, akit a szakzsargon malignus narcisztikusnak nevez, vagy az egyelőre terápiásan befolyásolhatatlan paranoid és az antiszociális narcisztikusig, akivel nem lehet semmilyen szintű őszinte, így tehát gyógyító emberi kapcsolatba kerülni.

Miért fontos, hogy mindezt előre bocsássam? Valószínűnek tartom, hogy az Olvasó, aki esetleg járatlan a témában, a későbbiekben heves érzelmi reakciókat, dühöt, méltatlankodást, bizonytalanságot, szorongást vagy valami egyéb nyugtalanítót élhet át. Netán valami fájdalmasan ismerősbe botlik. Erről a témáról olvasni egyáltalán nem kellemes időtöltés. Mert a mi kis kalandunk során nehéz személyes emlékek törhetnek elő, akár nagyon fájdalmasak is. De önmagában, ha az emberi természet megterhelő oldaláról tájékozódunk, eléggé igénybe vehet bármelyikünket. Remélem, hogy azoknak a számára, akik kibírják és túlélik ezt a szöveget, végül megértést ad, a megértés pedig enyhülést. Ha pedig valaki tájékozottabb, az tudatosabb, aki tudatosabb, az pedig könnyebben kezelhet olyan helyzeteket, amikor ezekkel a jelenségekkel találkozik. Akár a magánéletéről, akár a közéletről van szó.

Hiszen az éremnek két oldala van. Felfedezhetünk magunkban egy narcisztikus részt. Van, amikor mi magunk okozzuk a bajt, mert beszűkül a képességünk, hogy megértsük, amit a másik átél, és túlságosan fölényessé válunk vele szemben. De előfordul, hogy neki nincs kapacitása vagy szándéka, hogy a mi érzéseinkre hangolódjon. Sokakat foglalkoztathat, hogy hogyan oldják meg azokat a problémákat, amik akkor merülnek föl, amikor egy narcisztikus, kizsákmányolásra, én-központúságra, a saját szempontjainak az erőltetésére, korlátozásra vagy manipulációra hajlamos partnerbe botlanak. Vagy ha a számukra fontos emberben felfedezik az addig rejtett érzéketlenséget, akár csak átmenetileg is, mert egy apró figyelmetlenségük miatt a másikon felfeslik a jóságos szerep burka. Mit kezdjünk vele, ha a közvetlen környezetünkben valaki, például a főnökünk vagy valamelyik barátunk narcisztikus? És pláne: hogyan viselkedjünk, ha a partnerünk az? Nem beszélve a szüleink által okozott érthetetlen kínokról, a társaságukban átélt folytonos megszégyenülésről, vagy a sehova sem vezető, óvatos, önvédelemmel teli társalgásról a vasárnapi ebédnél.

Akkor tudunk ezekkel legalább valamit kezdeni, ha rendelkezünk ismeretekkel a nárcizmus rossz oldaláról, működési elveiről, bonyolult, manipulatív, bénító, néha egyenesen hipnotikus hatásáról. Nem mindegy ugyanis, hogy képesek vagyunk-e kezelni a környezetünkben élőkkel kapcsolatos problémáinkat. Vagy, hogy egy másik jelentős aspektusát emeljem ki a témának: hogy kiknek a kezébe tesszük le a közös ügyeink intézését. Ahogy mondtam, ha valaki rendkívül vonzó a számunkra, a személye, a mondanivalója, vagy a kezdeti elbűvölő cselekedetei, annyira, hogy az szinte már hihetetlen: akkor érdemes elővenni a gyanakvásunk egészséges oldalát, és megvizsgálni a valóságérzékelésünket. Nem arról van-e szó, hogy egy jól záródó, bár igéző csapda felé ballagunk? Egyenesen be a mézeskalács-házikóba, ahol az a mosolygós néni vagy bácsi végül belapátol minket a kemencéjébe, és ropogósra süt?

Aki pedig esetleg az olvasás során hajlik rá, hogy felfedezze magán a narcisztikus személyiség aggasztó jellemzőit, annak azt üzenem, érdemes fontolóra vennie, amit Jerome Klapka Jerome a saját hőséről mond a Három ember egy csónakban című örökbecsűjében. Főhősünk egy orvosi könyv olvasása kapcsán ugyanis az összes betegséget fölfedezi magán, leszámítva a mosónők térdesedését, vagy újabb fordításban: az apácatérdet. Ha viszont maga az Olvasó valóban narcisztikus (amit az ember amúgy a legritkább esetben ismer fel kellő rutin nélkül önmagától), akkor is azt remélem, hogy a könyv a hasznára válik. Az önismeret sokat segíthet a saját rossz mechanizmusaink felismerésében. Valamint abban, hogy amikor felmerül bennünk, hogy a pocsék lelkiállapotunk miatt a mások számára nem sok jóval kecsegtető reakcióink beinduljanak, választási lehetőséghez jussunk. Legyen a természetünk a legrémesebb emberi természet, tele keserűséggel, ürességgel, haraggal, megvetéssel, bosszúvággyal, manipulációval, irigységgel, féltékenységgel, szégyennel, a legtöbbször van lehetőség, hogy rátaláljunk a lelkünkben egy részre, ami másképp működik. Ami felnőttebb, több reményt ad, és talán kedvesebb a minket körülvevő személyek számára – és ezért jó hatással lehet ránk magunkra is hosszú távon. Szóval, nekik is tartogat valamit ez az egész. És remélem, oly módon, hogy nem valamilyen megbélyegzettséget, kiátkozottságot és reménytelenséget sugároz. Még ha a tárgyilagosság meg is kívánja egy rakás kellemetlen igazság és egy csomó kényelmetlen szempont figyelembevételét.

Mivel a téma még éppen értelmes terjedelmű bemutatására törekszem, egymással versengő és egymást kiegészítő elméleteket összefogva, a nagy merítés miatt a hálónk eleinte tele lesz mindenféle méretű és különböző értékű halakkal. Ezek ficánkolni és csillogni szándékoznak majd a nap fényénél, és egy ideig egyáltalán nem törődnek bele, hogy nyugodtan, darabra megszemléljük őket. Gyakorlati szempontból persze ez nem is az ő dolguk – ezért Önöktől azt kérem, eleinte hagyják csak, hadd menjenek kicsit az agyukra. Aztán apránként megpróbáljuk összhangba hozni a dolgokat. A hétköznapi élményeinket, amik a bennünk élő nárcizmussal kapcsolatosak, és a kóros személyiségzavar szakmai tapasztalatát. A nárcizmusról szóló pszichológiai tudást néhány a témával áthatott kulturális produktummal, valamint társadalmi jelenséggel.

Bánki György (Fotó: Kaszás Tamás)

Az Olvasóból, aki kellőképpen művelt, kijátszhatatlanul tájékozott, vagy akár személyében is sokat tapasztalt, ennek hallatán minden megelőlegezett tisztelete mellett feltörhet egyfajta baljós kacaj, miközben a mutatóujja görbületével elmorzsol a szeme sarkában egy vidám kis könnycseppet. A szerző úrnak tréfás a kedve, amikor a témát felvezetni méltóztatik, gondolja. Nos, a szerző úrtól nem áll távol a tréfás kedv. De ne nehezteljünk rá, pusztán mert vannak ambíciói. Nyilván ez az írás is egyszerűsítés, sűrített valóság-kivonat.

Bánki György:
A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról

Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2016