A másság erőt jelent | Daniel Tammet: Kilenc elme  

Fazekas Erzsébet |

„Különlegességük az erősségük lehet” – jegyzi meg az interjúiban szereplő autistákról Daniel Tammet, aki maga savant (azaz tudós autista). Ezt a mottót önmagára is érvényesnek tartja? – kérdeztem tőle könyve budapesti megjelenésekor, 2025 őszén. Az író egyetértőn bólintott, majd kifejtette: „persze, a maga módján mindenki unikális, azaz egyedi, páratlan. Egy példányban létezik, így emelkedik ki a többiek közül.” Arról is beszélgettünk, volt-e annak külön jelentősége, hogy érintettként (körön belülről) kérdezett? Így könnyebben ráhangolódtak-e alanyai a beszélgetésre? Válaszaik visszatükrözték-e, hogy szindróma-társnak feleltek, és nem laikusnak? Tammet úgy véli, emiatt érezhette teljes bizalmukat. Mindenről szívesen beszámoltak, és ehhez az angol igen jó közvetítő nyelvnek bizonyult.

Mielőtt az interjúkra vállalkozott volna, nagy feladat állt Tammet előtt. „Úgy döntöttem, megtanulom, hogyan kell megérteni másokat. Elmentem a könyvtárba, és mindenfélét: regényt, verseket, sőt szótárakat kezdtem olvasni. A szövegek alapján az érzelmekkel ismerkedtem, s ettől az átélő képességem napról napra javult.” Az önmagát íróvá képző matematikai zseni olvasás közben úgy érezte, mintha egy olyan (másik) világban lenne, ahol minden lehetséges. Közben azt is kezdte megérteni, hogyan kell a való élet mindennapjaiban kapcsolatot teremteni. Az irodalom így egész életére hatással lett. A könyvek által egyre jobban kezdett (meg)érteni másokat, közben fejlődött íráskészsége, nőtt az önbizalma. Könyvei hatását látva önmagán is változást tapasztalt. Legyőzte félénkségét, magabiztosabb lett a konferenciákon, a találkozás a közönséggel ma már épp úgy stimulálja, mint kiskorában a családja. Felismerte, hogy mások problémáinak átélését is meg lehet tanulni. Tapasztalatai azt igazolják, minden mindennel összefügg, a dolgok pedig körbeérnek. Könyvekből tanulva egyre jobban érti a világot, majd amikor írni kezd, ezzel segít másoknak, hogy empatikus módon szemléljék a világnak az eddig nem, alig, vagy nem pontosan ismert részét, amit az autizmus spektrumzavarral élők népesítenek be.

Négyévnyi kutatás, több száz órányi beszélgetés következett (2019–2023). Némelyik interjút több éven át, szakaszosan vette fel, míg a szöveg végső formát öltött. A világ távoli pontjain (Ausztrália, Kanada, Franciaország, Japán) élő alanyai igen sokfélék. Egyikük a politikával is kacérkodó Fields-érmes matematikus, a másik iskolát teremtő sebész, de akad közöttük sikeres detektív meg regényíró is, sőt: a spektrum másik pólusáról egy beszédképtelen fiú, aki számítógép segítségével kommunikál. „E kilenc portré a maga módján az autista képzelet kivételes erejéről, szépségéről tanúskodik. Nem utolsó sorban pedig a bátorságról, amivel ezek az emberek szabadon élik, ’alkotják meg’ életüket” – fogalmazott.

Tammet abban bízik, hogy az érintettek mindennapjainak bemutatása hatással lesz az átlagemberre. Segít árnyalni vagy éppen megváltoztatni azt a képet, ami a közvéleményben az autizmus-spektrumzavarról él. A felkeresett kilenc személy korábban is beszélt állapotáról a nyilvánosságban, Tammet is így ismerte meg őket. „Az a cél lebegett előttem, hogy mélyebben bemutatom azt a gazdag belső világot, amit ők maguk igen pontosan, evokatívan írtak le.” (Kár, hogy a könyv fordítója nem jól érthetően közvetítette, hogy az autista alanyok az állapotukat erős érzelmeket kiváltó, gondolatébresztő módon írták le.)

„No, persze, minden törésnek megvan a maga személyisége” – magyarázta esetismertetéskor medikus tanítányainak a dél-walesi Vaughan, a kéz- és csuklósebész, aki 30 éves korában, már Kanadában nyílt meg egy kollégának. Elmondta, hogy arcmemóriája annyira rossz, hogy asszisztensét sem ismeri fel, ha nem az asztalánál ülve, hanem a folyosón látja. Arra is először gondolt, nem családi örökségről van-e szó, mert nagyapjáról hallotta: „az analfabetizmushoz volt mérhető az ő arc-olvasása.” (Tammetről is megállapították agykutatók, hogy arcfelismerő képessége a 6-8 éves kisgyerekek szintjén áll.)

Egy másik portréból megtudjuk, hogy a visszahúzódóan élő japán Kana dolgozatát, amiben a magányosság-kutatását ismerteti, egy tudományos folyóirat fogja közölni. Ez a hír olyan hatással van a remeteként élő nőre, hogy újabban képes mosolyogva beszélgetni egy másik kutyatulajdonossal az állatorvosnál. A pozitív változás hatására kedve lett erről levélben tájékoztatni Tammetet, aki „válaszában gratulált és elújságolta, története is elkészült”. Tammet a Kana-portéhoz fűzött egy autistáknak szóló kiegészítést Okinaváról: „él a helyiek vendégszerető, befogadó kultúrája. Az itt élő japánok lazák, életük lassabb, kényelmesebb, hosszabb, mint a főszigeten élőké, mert filozófiájuk az egymásra figyelés.”

A kötet újabb szereplőjének rituáléja akár a könyv szerzőjének önvallomása lehetne. Az ír Naoise Dolan minden napját szoros rutin határozza meg: a reggeli fogmosás és az első kávé elfogyasztása között 30 percnek kell eltelnie. Naoise egy regényen dolgozik, s mint fogalmaz „a könyv, napi 6-8 kávét követelve, hordónyi kávét folyatott bele”. Ő maga „mindenkinek ír, aki figyelmesen olvassa. A maga másságából és egyediségéből szól az övéihez.” Az irodalomról ez jut eszébe: „Az élet belső szövete is ihlet és pontosság dolga.” Önmagáról meg ez (mivel sokat járt könyvtárba): „Nísha már elég magas volt ahhoz, hogy lehúzza a polcról az egyik cseppet sem poros klasszikust, amit a fél város kikölcsönzött már előtte. Egy könyvet, ami hintázott már városi parkokban, napozott kertekben, lapjai teát és könnyeket szívtak magukba ismeretlenek nappalijában, és amikor kinyitotta, mandulaszag csapta meg, kicsit hasonló édesanyja sminkjéhez: édes és selymes.”

Naoise/Nísha őszintesége szívszorító: „vágyott arra, hogy valaki más legyen, legalább időnként. Nísha Dolannak lenni vacak egy dolog, akinek a szóválasztásaira néha felvihognak a többiek, akinek két balkeze van, aki folyton félreérti a felnőttek beszélgetését.” Azért mégse lehet annyira vacak dolog, ha arra gondolunk, hogy időközben Dolannek már a második könyve is megjelent. Tammet épp ezért mutatja fel őt példának az autisták világa és a széles nyilvánosság előtt.

Mielőtt nekiállt megrajzolni Billy portréját, aki kizárólag számítógép segítségével képes hangot, szavakat produkálni, Tammet tanulmányozni kezdte az elektronikus augmentatív (kiegészítő) és alternatív kommunikációs rendszereket, hogy meg tudja magyarázni mibenlétüket olvasóinak. (A magyarázatban engem a net segített: az említett rendszerek a beszédben, beszédértésben súlyosan akadályozott emberek informatikai eszközök által kialakított beszéd-/közlésmódját jelentik. Az eszközök a sérült egyén beilleszkedését segítik, csökkentve azokat a hátrányokat, amiket az érzelmi, értelmi, szociális téren a sérült kommunikáció okoz.) Tammet kiemelten fontosnak tartotta megérteni Billy tapasztalatát, ahol a nyelvnek nem része a hagyományos értelmű mondat, a szintaxis. Számunkra, akiknek a szó lételem, teljességgel értelmezhetetlen ez a világ. Az autista zseni viszont próbálja megérteni azt, ahogyan „Billy a szavak tartományát kikerülve gondolkodik, érez, érzékel. A fogalmazásképtelenség az ő esetében sem jelenti az intelligencia, a kíváncsiság, vagy a másokhoz való kapcsolódás vágyának hiányát. Belső világa képi, zenei, és képes a formának, (hang)színnek, mozdulatnak, ritmusnak számtalan jelentést adni.” Az író lenyűgözően érdekes példával hozza közel az olvasóhoz mindazt, amit tudni vél Billy belső (érzelmi, gondolati) világáról. Billy és a beszélni szintén nem tudó barátja jógázik. Édesanyja (jógainstruktora) szerint „ez a fejlődésről szól. Egy kicsit tovább nyújtózkodni, kicsit könnyebben lélegezni. Centiről centire feladni a rossz testtartás hamis kényelmét, és a rossz gondolati szokásokat. Test és lélek összhangjáról szól a jóga.” „Billy mozdulatai finomak, könnyedek voltak. Megtanult figyelni a test nyelvére: egy felvetett fej, csuklókörzés, a legapróbb testtartásváltás szónál többet tud elmondani” – nyugtatta magát az anyja.

• Olvass bele!

Az ausztrál Amanda vakon született, akárcsak testvére, aki beszélni se tudott. „[F]ivére csendjét soha nem érezte nyomasztónak, inkább befogadónak. Vele mindig elengedhette magát.” Tanult. Az egyetemen médiaszakot végzett, majd a Fogyatékkal Élő Emberek  Érdekvédelmi Hivatalába, Sydney-be került, otthonától 750 km-re. „A távolság nem rettentette vissza semmitől, ahogy a folyton változó tér sem maga körül, mert érzékei letapogattak mindent. Gyalogló életében minden felület (üveg, tégla, beton), ahogyan az utcán elhaladt mellettük, felfedte előtte jellegzetes hangját.”

„Ha megértjük a neurodiverzitás működését, egymást és magunkat is könnyebben el tudjuk fogadni” – olvasom a címlapon a kiemelt gondolatot. El is fogadom az összes szereplőt, de hozzám továbbra is maga a szerző áll a legközelebb. Azok után pedig még inkább bámulom őt, hogy bevallotta, igen nehezére esik másokat végighallgatni, rájuk figyelni. (Tán ezért nyúlt évekre az anyaggyűjtés.) Találkozásunk alkalmával Daniel arról beszélt, milyen szempontok szerint választotta ki interjúalanyait. Warren detektívet azért tartotta nagyra, mert a „hét év alatt elé került 92 gyilkossági ügyből, csak egyetlen olyan eset volt, ami nem a tettes elítélésével zárult.” Érdekelt, elfogadja-e Warren véleményét, hogy a detektív munkája olyan, mint az autószerelőé. Felidézi, hogy korábban Warren autószerelő volt. Az igazságtalanságok helyretétele számára erősen hasonlít az autók javításához. Mint régen a kezét, „most a fejét használva tapogatózott a megoldás felé. Minden bűntény gyártmányát és modelljét alaposan megismerte, belső működését elemezte. Egy gyilkosság gépezete olyasvalami, amit szét lehet szedni és – ha tudjuk a mikéntjét – újra össze lehet rakni.”

Tovább olvasva megértem, milyen különös szálak kötik az írót a nyomozóhoz. Tammet úgy érzi, mielőtt megismerte volna Warrent, éveken át elképzelte magának, őt kereste. Remélte, egyszer majd megírhatja, hogy egy neurodivergens rendőr old meg egy gyilkossági rejtélyt. Elmeséli, hasonlóan sok autista fiúhoz, kamaszkora tetemes részét egy híres detektív kalandjai kötötték le. Amikor először hallott Warrenről, az már 20 éve szolgált a rendőrségnél. Esetei kapcsán gyakran fordult a nyilvánossághoz. Így fordulhatott elő, hogy az író olvashatta a neten az „Ismerjék meg az autista birminghami gyilkossági nyomozót!” című cikket. Egyből  tudta, rátalált az alanyára. Ezt erősítette meg a rendőr mondata: „Én másképpen látom a dolgokat, mint mások.” További érdekesség: Asperger szindrómáját nem sokkal azelőtt állapították meg, hogy Tammet interjút kért tőle. Akkor még nem tudta egészen feldolgozni a diagnózist, így végig  távolságtartó maradt. Szívesebben beszélt a megoldott gyilkosságokról, mint önmagáról. Legfeljebb azt árulta el, mennyiben más, mint a többi nyomozó. „Óvatos vagyok a nyilvánvalóval szemben, mert a nyilvánvaló nem mindig igaz.” (Különös módon a közelmúltban került a könyvesboltokba John McMahon krimije, a Veszett ügyek, melynek főhőse éppen autisztikus képességei miatt ér el kimagasló eredményeket a nyomozásban.)

Élvezettel olvastam a portrékötet többi szereplőjének történetét is. Mikor a politikai pálya felé orientálódó matematikus szavait olvastam, különös aktualitást adott nekik az (akkor még csak közelgő) magyar választás. „Azt mondják, őrült vagyok, vagy, hogy a terveim kudarcra vannak ítélve. Barátaim, az igazi őrültség az, ha valaki változást remél, és mégis ugyanazokra a régi pártokra szavaz.” Cédric nyerésre állt a párizsi főpolgármester-választáson, ám a többi politikai szereplő rossz szemmel nézte, hogy a teljesen kívülálló, az átlagos közéleti figuráktól feltűnően eltérő személyiségű tudós zseni, egy különc az esélyeit eredményre válthatná. Gondoskodtak róla, hogy ez ne következzen be…

Az interjúk alanyait és Tammet hozzájuk fűződő viszonyát (ti. hogy felülről és mégis közelről tekint rájuk) remekül ragadta meg a borító grafikájával Tabák Miklós. Ugyanakkor nem hagyhatom szó nélkül, hogy a portrékötet szövegében feltűnően sok alkalommal akadtam meg a nehézkes, nem pontos, félreérthető, rossz fordítás miatt. De túl ezeken még inkább zavart, hogy a szerzői előszót mintha AI fordította volna. Példát nem mutatok, de a szerkesztő olvassa el újra… Hasonlóan zavarba ejtő a Wellcome Collection ismertető szövege. Sok gyönge kéziratot olvastam hosszú életemben, ezt mégsem tudtam értelmezni. Lehet, hogy nem találok célba, de egy jó nevű kiadónak távol kellene magát tartania attól, hogy bármit az AI-ra bízzon – vagy elfogadjon olyan szöveget, aminek hátterében az AI munkája sejthető.

A fenti megjegyzésektől függetlenül őszinte lelkesedéssel ajánlom olvasóink figyelmébe ezt a portrégyűjteményt, amelyben a szerző többféle neurodivergens alany tapasztalatát, életélményét dolgozta fel. A téma fontosságát napjainkban pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni. Minapi a hír, hogy az autizmus spektrum pedagógiája (ASP) szakirány összes oktatója – szakmai okok miatt – hamarosan felmond az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karán. Paradox módon arra hivatkoznak, hogy a képzés iránt túlzott mértékben megnövekedett az érdeklődés!

Daniel Tammet: Kilenc elme
Eredeti cím: Nine Minds: Inner Lives on the Spectrum
(A spektrumon élő kilencek belső élete)
Fordította: Siklós Márta
Európa Kiadó, Budapest, 2025
312 oldal, teljes bolti ár 5799 Ft,
online ár a kiadónál 5219 Ft
ISBN 978 615 106 0667

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Japánban, a világ legmagányosabb országában Kana, a fiatal kutató igyekszik megmérni az elmagányosodást. Ő csak tudja, mekkora is lehet – autista, és őt az átlagnál is jobban sújtja. Kanadában egy furcsa fiú megpróbál beilleszkedni az iskolában, elég kevés sikerrel. Ki hinné, hogy pár év múlva hollywoodi sztár lesz belőle?
Ausztráliában egy vak, autista irodalomtörténész éppen a doktoriját írja Les Murray-ról, az első bevallottan autista ausztrál költőről. És mivel jókor van jó helyen, találkozhat is bálványával.
Amerikában egy anya próbálja könnyebbé tenni beszédképtelen autista fia életét. De hogyan gyógyítsák meg az orvosok az elviselhetetlen hasi fájdalmait, ha nem tudja elmondani, hol és hogyan fáj?
Kilenc különleges, az autizmusspektrumon élő ember életébe enged bepillantást Daniel Tammet könyve, Ausztráliától Franciaországon át Japánig. Van köztük matematikus, a Fields-érem kitüntetettje, aki átrándul a politikába is. Van gyilkosságokat kinyomozó detektív, akinek csak egyetlen esetet nem sikerült megoldania. Van iskolateremtő sebész, van sikeres regényíró, és van beszédképtelen autista, aki számítógép segítségével kommunikál. Mindannyian megváltoztatták a világ elképzelését az autizmus-spektrumzavarról.

Daniel Tammet, aki maga is autista savant, sikerrel hidalja át a nemek, életkorok, bőrszínek és nemzetiségek alkotta szakadékot, hogy megmutassa interjúalanyai gazdag belső életét. Minden történet más, egyvalami közös csak bennük: ezek az emberek mind merészen, szabadon alakítják az életüket. A neurodivergens elme gazdagságát és szépségét tárja fel előttünk ez az életigenlő könyv.