Visszatérés a pokolból | Valérie Perrin: Másodvirágzás

kistibi |

Olyan jó, amikor egy nagyszerű mű címe magyar fordításban jobban és pontosabban tükrözi a mű egészét, mint az eredeti. Changer l’eau des fleurs, szó szerint nem is lehetne visszaadni talán csak tartalmilag: Friss víz/vizet a virágnak. A Másodvirágzás áthallásos, ezért sokkal jobb, elgondolkodtatóbb és intenzívebb is a képi világa.

Magával a regénnyel nem indult ilyen jól a kapcsolatom. Az első néhány rövid részt olvasván azt hittem, hogy szótárregény lesz, és azt a formát nem igazán szeretem. Kicsi, néhány oldalas fejezetekből építkezik, a fejezet sorszáma alatt egy sírfelirat. Pontosan úgy épül fel, gondoltam, mint Edgar Lee Masters műve, A Spoon River-i holtak, ami ugyan verseskötet, de felépítésében a szótárregény „rokona-őse”. Azok a sírversek pedig egy-egy életet foglalnak össze, s ezek tükrében láthatunk rá egy 20. század eleji amerikai kisváros életére.

De a formai egyezésen túl más hasonlóság nincs, és egy idő múltán elszakadunk a sírfeliratoktól, és a fejezetek mottójaként melankolikus, az életről a halál felől gondolkodó mondatokat olvashatunk. A történet harmadánál pedig megértjük, hogy milyen széles a lehetőségeknek a skálája, amit ez a forma enged meg. Lehet párhuzamos a történetvezetést. Az író kiléphet a párhuzamos történetből, és mivel a főhős temetőgondnok, teljesen idegen emberek történetét emelheti be az alapcselekmény mellé. Megtörheti a történetmesélés kronologikus rendjét, ugrálhatunk jelenből múltba, múltból a jövőbe. Ezekből pedig arra jöttem rá, hogy nem igazán helyénvaló ódzkodásom a szótárregény formától.

A történet főhőse Violette. Édesanyja elhagyta, a gyermekkora nevelőotthon és befogadó családok között telik, illetőleg, ahogy mondja, neki nem volt gyermekkora. Ezért, amikor már teheti, tizenhét évesen elszökik az nevelőotthonból, és összeköltözik egy fiatalemberrel, később feleségül is megy hozzá. Philippe Toussaint elbűvölő külsejű fiatalember, magas, atletikus alkatú, szőke, kék szemű, szép arcú. A gyönyörű külső azonban csalóka. A szerelem néhány hónap múlva elmúlik, de marad belőle a lánya: Léonine. Violette minden szeretetének, rajongásának tárgya a kicsi: neki nem volt gyermekkora, hát Léonine-nak legyen. Mindezt egyedül teszi meg, mert Philippe semmiben nem vesz részt, szállóvendégként viselkedik, enni, aludni jár haza. Lakásuk egy bakterház, munkájuk annyi, hogy adott időben a sorompót le kell engedni, aztán felhúzni. Philippe szerint ehhez Violette pont elegendő, ő közben nyugodtan motorozhat, csajozhat a világban. De aztán a bakterkodás is véget ér, automatizálják a rendszert, és ők elköltöznek, így lesznek temetőgondnokok. Ez sem rossz hely, szolgálati lakás, nincs rezsi, a munka sem kimerítő.

A történet valójában itt kezdődik, innen kirándul(t)unk a múltba, és térképeztük fel Violette életét. Főhősünk kiválóan végzi a munkáját. Ápolja a sírokat, feljegyzéseket vezet a temetésekről, minden sírnak tudja a helyét, minden rászorulóhoz, gyászolóhoz van egy kedves szava. Megfigyelései, tapasztalatai nagyon izgalmasak, érdekesek: hiszen nagyon különböző a nézőpont, ha az ember folyamatosan a halottak között él. Lejegyez ilyeneket is: „A temetőben nemritkán rajtakapni ártatlannak tűnő sétálókat, akik egy pillanatra megállnak egy sírnál és leköpik. Magam sem gondoltam volna, de többször is szemtanúja voltam ilyen jelenetnek. A kezdeti időkben hittem benne, hogy az utálat tárgyának halála véget vet a gyűlöletnek. De a sírkövek sem tudnak mindent elfedni. Voltam olyan temetésen, amin senki nem hullatott egyetlen könnycseppet sem. És vidám temetésen is jártam. Vannak, akiknek a halálába így vagy úgy, de könnyű beletörődni.”

Még vasutasként dolgoztak, amikor Philippe mindent és mindenkit lenéző, rendkívül sznob szülei befizetik Léonine-t egy olyan nyári táborba, amit csak jómódúak engedhetnek meg maguknak. Léonine határtalanul boldog, el is megy, de onnan már nem tér haza többé. Éppen az a szoba, ahol három társával együtt aludt, porig égett, a romok közül csak a gyerekek elszenesedett testét hozták ki. Violette összeomlik, sinnentől kezdve zombiként éli életét.

Philippe-ben bűntudat támad fel. Tudja, hogy apának nagyon rossz volt, ám gyanúsnak találja a baleset körülményeit, a saját szakállára kutakodni kezd. Innentől több szálra bomlik a regény és ezek formailag is elkülönülnek.

Philippe nyomozását egyes szám harmadik személyű elbeszélésben olvashatjuk. Léonine utáni életét Violette maga (E/1) beszéli el: egy furcsa férfi érkezik a temetőbe különös kéréssel, édesanyja hamvait szeretné egy számára vadidegen ember mellé temetni. Naplórészletekből, a hölgy fiának szavaiból ismerjük meg a halottak: egy híres ügyvéd és egy kertészettel foglalkozó hölgy szerelmét, történetüket. A Violette és a „furcsa férfi” között nagyon nehezen kibontakozó románc újabb szál az egyre bonyolultabbá váló történetben. A cselekményszálak egymás mellett futnak, de bármilyen térbe is helyeződik át a történet, az alaphangulatot mindig a temető csendje hatja át.

• Olvass bele!

Egy külön fejezet szól Léonine-ról, Léonine-nak. Ez Violette fájdalmas monológja, amikor már kezd visszatérni az életbe. Gyönyörű! Talán Ratkó József Anyám című verse áll hozzá legközelebb:

„Nem lesz leánybúcsúd.
Nem leszel első bálozó.
Nem fogsz lassúzni.
Nem lesz fogszabályzód. (…)”

„Másképp fogsz felnőni, abban a szeretetben, amivel magamban én dédelgetlek. Máshol fogsz felnőni, a világ morajaiban, a Földközi-tengerben, Sasha kertjében, a madarak röptében, a napkeltében, az esti szürkületben, azokban a fiatal lányokban, akik véletlenül szembejönnek velem, a fák zizegő lombjában, egy asszony imájában, egy férfi könnyeiben, egy gyertya lángjában, és később, egy nap újjászületsz virág vagy egy kisfiú képében, egy másik anya ölében, ott leszel mindenhol, ahová csak nézek. A szíved együtt dobban az enyémmel, amíg csak élek.”

Lehet kicsit sokallani ezt a „mélabús-fájdalmas romantikát”, de a regénynek csak egy része ilyen. Violette bölcs és talpraesett, s az extrém megoldások sem állnak távol tőle. Ez akkor derül ki, amikor nyáron éjszakánként egy fiatalokból álló társaság bulihelyszínné alakítja át a temetőt. Isznak, füveznek, hangoskodnak, szeretkeznek – elüldözhetetlenül. Violette egykerekű kerékpárt, álarcot szerez be, meg fehér ruhát, amire fluoreszkáló csíkokat varr. „A lábam közé vettem az egykerekűt, és elrendeztem a ruhámat, nehogy a küllők véletlenül bekapják az alját. A fényvisszaverő csíkjaim jó messziről látszottak, délután két órára betettem őket egy halogénlámpa alá. Amilyen zajosan csak tudtam, kitártam a kripta ajtaját. A csikorgásra egyszeriben elhallgattak. Pedig több száz méterre voltam tőlük. Aztán rátettem a lábam a pedálra, és elindultam. Lassan. Mintha csak a szél sodorna magával.” A következő éjszaka már elmaradtak a hívatlan vendégek…

Violette magára találása nagyon lassú folyamat. Pici szerencséje a szerencsétlenségben, hogy van néhány barátja. Az egyik Sasha, akitől a temetőgondnokságot átvette, mert itt pihennek. a lánya hamvai. Sasha átérzi bánatát, és egy öreg ember bölcsességével irányítja, tereli szelíden az élet felé. Egyik levelében ezt írja: „Az hiszem, felejteni kell, Violette. Azt hiszem, tovább kell menni, és nem gondolkozni többé azon, ki, hogyan, miért. A múlt nem olyan termékeny, mint a ganéj, amellyel kezelem a talajt. Inkább az oltatlan mészhez hasonlít. Olyan méreg, ami kiszikkasztja a gyökereket. Igen, Violette, a múlt megmérgezi a jelent. Ha túl sokat rágódik rajta az ember, szép lassan felemészti.”

Philippe sorsa éppen ellenkező irányú. A lányával nem alakult ki kapcsolata, s ezt az űrt a nyomozással szándékozott kitölteni. Izgalmas, szikár fejezetekben derül fény Leonine halálának körülményeire, a rémisztő igazságra, amely összeroppantja Philippe-et. Eddig a férfi életét, tetteit, magatartását csak Violette szemszögéből ismertük, de ahogy a múltban kutakodik, közelebb jutunk hozzá. Meg nem kedveljük, de talán megértjük.

Nagyon különös, nagyon szokatlan, nagyon szabálytalan Valérie Perrin regénye, de mindezekkel együtt kihagyhatatlan olvasmányélmény. (Már az első regényét is díjeső fogadta, ezt a másodikat is.)

A Másodvirágzás magyar nyelvű újraalkotása hatalmas munka volt. Hiszen ahány cselekményszál, annyifajta stílus. És túl ezen: meg kellett mutatni a regény költőiségét is magyar nyelven. Gratuláció jár ezért a fordító Molnár Zsófiának!

Valérie Perrin: Másodvirágzás
Fordította: Molnár Zsófia
Európa Kiadó, Budapest, 2022
600 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 3749 Ft
ISBN 978 963 504 6485

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Violette egy francia kisváros temetőgondnoka. Férje tizenkilenc éve eltűnt az életéből, de a nő nem kerestette, hiszen már rég nem volt mit mondaniuk egymásnak. A férfi minden nap felpattant a motorjára, és mogorván, idegen nők illatát árasztva jött haza – ha egyáltalán hazajött.
Violette békében és nyugalomban él a temetőben: ápolja a veteményesét, feljegyzést készít minden temetésről, a gyászbeszédekről, gondozza a sírokat és a temetőkertet éppúgy, mint a hozzá betérő gyászolók lelkét. Mindenkihez van egy megértő szava, a temető három sírásójához barátság fűzi.
Egy nap beállít hozzá egy nyomozó, aki anyja végakaratát teljesítve az asszony urnáját jött elhelyezni egy számára ismeretlen férfi nyughelye mellé. Különös kapcsolat alakul ki közöttük, és lassan megismerjük nemcsak a nyomozó édesanyjának különös szerelmét, de Violette, a férje és a kislányuk történetét is. Az újabb és újabb találkozások, történetek, a sírfeliratok mögött megbúvó életek és egy izgalmas nyomozás kaleidoszkópszerűen kapcsolódik össze Violette sorsával, aki nem halogathatja tovább, hogy választ találjon a kérdésre: túl lehet-e lépni a legmélyebb fájdalmon, amit el tudunk képzelni, és újra lehet-e kezdeni az életet?