Erdős Renée: A nagy sikoly (részlet)

Posted on 2017. március 3. péntek Szerző:

0


erdos-r_a-nagy-sikoly-bor2401. fejezet

Az esküvő gyönyörű volt.
Az egyetem temploma csupa fény. Az orgonán a nászinduló ünnepi zenéje zengett és búgott valami nagy, titkos diadalt hirdetve: a nászét, mely együvé kapcsol két fiatal lényt, egy egész életre.

Mennyi virág! Mennyi fehérség! Milyen meghatottság! Mekkora boldog zűrzavara a menyegzői hangulatnak, mely eláradt a nézőkön, az ismerősökön és idegeneken, a rokonságon egyaránt! És mekkora pompa! Micsoda káprázatos ruhák, ékszerek! Az apa, a násznagy, a vőlegény, az unokafivérek díszmagyarja, a koszorúslányok fehér felhője.

És Dóra, ahogy ment végig a puha, virágos szőnyegen az oltárig, mintha nem is a lába vitte volna! Mintha könnyű szárnyak ragadnák előre! Soha azt a légies könnyűséget a testében nem érezte még, mint ekkor! S csak ment, az apró felkiáltások, a sok elnyomott ah és óh közt, a csodálkozás és elragadtatás halk kitörései közben, csak ment, egy kis alig látható mosollyal az ajkán, sápadtan és meghatottan, szemében valami átszellemült komolysággal. És milyen szépek voltak mind az asszonyok! Különösen az ő rokonai, a nagynénjei!

Anna néni, a pompás, királynői termetével, a két fia között! Nem olyan volt, mint egy régi római patríciusnő a barna arcszínével, sasorrával, a villogó, fekete szemével? S a két fiú, az egyik tizennyolc, a másik húszesztendős, Dénes és Robin! Mily nyúlánkak, formásak, gyönyörűk és büszkék voltak a meggyszín díszmagyarjukban, a prémes mentéjükben, a régi ékszerekkel! Mint királynő két apród között, ment közöttük Anna néni ezüstszínű selyemruhájában, büszkén emelve szép fejét, és kiküldte mosolyát a rokonok, családtagok és ismerősök felé, azt a mosolyt, mely a hosszú özvegységet élt asszonyok finom, lemondó bánatát eltakarta. Mögötte pedig nővére jött, Mater Beatrix, világi nevén Roessler Ilona, az irgalmasrend fejedelemasszonya, aki a távoli zárdából érkezett meg erre a napra, hogy kedvenc húga és növendéke esküvőjén jelen legyen. Fehér, merev fátyla alatt meghajtott fejjel, lesütött szemmel ment, kezeit elrejtve ruhája bő ujjaiba, a fekete köpeny alatt, nem nézve sem jobbra, sem balra, mintha otthon a kórusba ment volna!

Mellette a család feje és oligarchája, az ősz, magas, hajlott hátú, szikár agg, Roessler Gábriel, a menyasszony nagyapja, a sok gyermekű, sok unokájú családfő, a nagy milliók ura, még meg nem tört térdekkel nyolcvanhat évének súlya alatt.

És mögöttük – csodálatos ellentétképpen – Tonia, az idegen asszony.

Az apácafejedelemnő sötét, alázatos sziluettje után, mint egy kis erdei nimfa suhant előre világoszöld selyemruhájában, gyöngyeivel és ékszereivel. Jött idegenszerű szépségével, amelyet sohasem lehetett megszokni, törékeny karcsúságában, egész lebegő, bizonytalan, felhőszerű könnyedségében. Mily szép volt, mily valószínűtlen világos rajta minden! A haja, az arcbőre, a szemöldöke, a nyaka, a válla, mintha mindene festve lett volna! Az emberek ajkán, ahogy megpillantották, megakadt a szó és csak bámultak rá, mint egy csodára!

Porcelánbabának hívták a rokonok maguk közt, és volt is benne valami porcelánszerű.

A mandulavágású, nagyon hosszú szeme, a sűrű, fénylő pillákkal, a vakító fehér bőre, mely mintha egy lehelettől is megfoltosodott volna, a végtelenül szeszélyesen rajzolt és kissé nagy szája, mely úgy virított finom, érzékeny cimpájú orra alatt, mint egy odafestett szív.

S ahogy ment azzal a kissé előrehajtott fejtartással, mellyel mintha örökké hallgatóznék, s a magas cipősarkakon, a kissé előredőlt járással, mintha valaki a kezénél fogva maga felé húzta volna, húszévesnek látszott, nem harminchatnak, amennyi volt. Mögötte pedig Melinda néni jött, Dóra legifjabb nagynénje a férje karján. Négy gyermeke közül a két nagyobb távol volt, de hatéves kisleánya, Ágneske ott a menetben. Ő a legkisebbik koszorúslány, fivérével, a nyolcesztendős Lacival, aki fehér selyem ezüsttel hímzett apródruhát viselt.

Aztán a többi rokonok, közeliek és távoliak. És Erna, a Dóra húga a nyoszolyók között. És ott volt Erna mestere, a nagy festőművész, Timon János. Mert Erna már tizenhét éves kora óta fest, az egyetlen az egész Roessler családban, aki művészethez hajlamot érez, s akinek valami kivételes tehetsége van.

Nos, és a vőlegény rokonsága, az Illésfyak mind. Csupa politikus, magas rangú állami tisztviselő és vidéki birtokos. Az utolsó pillanatban és szinte rohanva érkezett meg a nagy orvostanár, Roessler Bálint, amint mondta: két operáció között, hogy jelen lehessen a kedvenc húga esküvőjén, amikor már fivére, Henrik püspök fönn állt az oltárnál, és megkezdte az esketési szertartást.

Ő sem volt kevésbé meghatott és izgatott, mint Dóra, és a rövid kis beszédben, amelyet a fiatal párhoz intézett a híres szónok, kétszer is fölcserélte a szavakat.

De Dóra ezt nem vette észre. Dóra előtt minden valami halvány, rózsaszínű ködön át történt, minden szó és mozdulat. Ahogy a szertartás befejezése után szinte kézről kézre adták, ölelték, csókolták, szerencsekívánatokkal elárasztották. Mindez egyetlen boldog, zavaros morajlás volt előtte, ami folytatódott a lakoma alatt, a püspök fölköszöntője alatt, a többi felköszöntők alatt. A férje figyelmeztette, hogy nem eszik semmit. Ekkor evett, gyorsan, de minden étvágy nélkül, nem volt éhes, noha kora reggeltől fenn volt, és majdnem az egész éjszakát álmatlanul töltötte. Egyszerre, a lakoma vége felé az anyja kezét érezte a vállán. Fölállt, gépiesen követte. Az ő szobájába vezette őt, ahol egyedül aludt. Mert a húga, Erna, mikor elkezdett festeni, külön szobát követelt magának, a városi házuk legnagyobb lakószobáját, ahol este és reggel zavartalanul pepecselhetett, ki- és bejárhatott kénye-kedve szerint, s ahol ő sem zavart senkit. Most ott állt Dóra anyjával szemben, a fehér leányszoba közepén, amelynek békéjét és tiszta harmóniáját feldúlták a becsomagolt és félig nyitott útibőröndök, dobozok. Az utazóruha és köpeny, a kalap a hosszú fátyollal ott feküdt készen az ágyon.

– Készülnöd kell – mondta neki az anyja meghatottan. – Sándor is hazament átöltözködni.

Finom, óvatos anyai ujjakkal levette fejéről a narancsvirág koszorút, kiszedte belőle az apró hajtűket.

– Ezt majd gondosan elteszem neked, hogy megőrizd emlékül.
Arcához emelve a már lankadó virágokat mélyen lélegzett illatukból, és márványfehér arca egy pillanatra megszínesedett. Mintha a saját nászkoszorúja régi illatát érezte volna.

Aztán, mikor Dóra már átöltözött, és kalapja a fején volt, s a szoba leány kiment, kissé akadozva kezdett beszélni hozzá.

– Nézd, Dóra, ilyenkor az anyák tanácsokat szoktak adni a leányaiknak. Rendszerint olyan tanácsokat, amilyenekre nincs szükségük. Tudom, mert emlékszem azokra, amiket én kaptam. – Az anyák rendszerint nem ismerik a leányaikat. De én téged ismerlek. Csak téged. Ernát már nem. Tudod, ő engem kissé el maradottnak tart. Ez azért van, mert ő művésznőnek érzi magát. No mindegy. Én neked nem akarok semmit sem mondani azokból a dolgokból, amiket az anyám nekem mondott. Istenem, te okos vagy, sokat olvastál, vannak barátnőid, köztük asszonyok – egyszóval azt hiszem: tudod, mi vár reád. Egyet azonban mégis akarok mondani neked, és ezt ne felejtsd el. Azt, hogy aminek most te elébe mégy, ez a pár hónap – ez nem a házasság – nem a tulajdonképpeni, az igazi házasság – az csak később jön. Ez a szerelem – értesz engem, Dóra? Azt szeretném, ha nem tévesztenéd össze ezt a kettőt. Ami most jön: az a szerelmes leány álmainak a megvalósulása. Ami most jön: az az idill. A házasság nem idill. Te nem fogod elfelejteni, hogy nem azért mentél férjhez, ami most jön, ezért a pár hónapért, hanem azért, ami azután jön. Mert az a fontos, hogy abban megálld a helyed, ami azután jön. Hogy ezeket a mostani érzéseidet át tudd vinni a későbbi életedbe, minden nehézség mellett, ami ennek majd útjába áll – nem akarlak ijesztgetni. De ez a valóság. Kevesebb az ünnepnap, mint a hétköznap. S neked a mindennapokra kell gondolnod. Azt akarom ezzel mondani, hogy ne pazarolj és ne felejtsd el egy percre sem, hogy ebből kell majd élned mint asszonynak mindvégig. Egy kicsit vigyázz magadra és méltóságodra. És amikor már asszony leszel, ne felejtsd el, hogy leány is voltál. Oly csúnya az, ha egy nő a férjhez menése után egyszerre szakít mindazzal, ami a régi élete volt. Ha megtagad minden közösséget a leánymúltjával! Te ne tedd! Borzasztó veszteség az, ha az asszonyban a szűz  örökre elvész! Tudod, hogy alkalmazkodnod kell majd az uradhoz, és sok szeszélyedről le kell mondanod majd az ő kedvéért. Viszont vigyázz, nem szabad, hogy neki olyan szeszélyei legyenek, amelyek a te ízlésedet sérthetnék. És légy tartózkodó, Dóra, akkor is, amikor már esetleg nem esik nehezedre ennek az ellenkezője. Vannak pillanatok, amikor a férfi szemérmetlenségre ragadja az asszonyt, de ezeket a pillanatokat azután a férfi nem felejti el. Vigyázz! Az asszony adja oda magát az urának, de emellett tartson meg magából annyit, hogy a férje érezze: még mindig nagyon sok maradt benne, ami meghódításra érdemes! Ezeket akartam mondani, Dóra. A többire nézve – nézd, minden anya tehetetlen. Annyi minden függ itt olyan dolgoktól, amiket nem ismerünk! Én csak imádkozhatom érted. Te légy temagad, továbbra is.

Az én Dórám, az én okos, tiszta nagy lányom! És még valamit – ezt nagyon restellem, de meg kell lennie –, miután három hónapig maradtok oda – és azt szeretném, ha nászutatok biztosítva lenne nagyobb meglepetésektől és zavaroktól –, az öreg Simonyi doktor egy kis csomagot adott át nekem – beletettem a toalett-táskádba –, vigyázz rá. A használati utasítás rá van írva. Bécsben majd bontsd ki, mihelyt megérkeztek, és az urad magadra hagy. Amikor visszafelé jöttök: eldobhatod, nem lesz rá szükséged többé. Én a püspöknek meggyónom, hogy ebbe beleegyeztem. Mihelyt visszajössz, te is meg fogod gyónni. Addig én viselem a lelkemen ennek a bűnnek a súlyát, mert bűn az Isten és természet törvényei ellen óvatossággal élni. De azt akarom, hogy semmi zavar, aggodalom, kötelesség ne terhelje meg ezt a három hónapot – hogy egészen boldog légy.

Az utolsó szavainál a hangja már bizonytalanná vált, elfojtódott, mintha a sírás közeledtét érezné. Erőt vett magán, rámosolygott Dórára, és kiment a szobából.

Ugyanabban a pillanatban a másik ajtón Erna dugta be a fejét. Az egész arca ragyogott a nevetéstől, amint Dórát megpillantotta, aki most a kesztyűit húzta.

– Te – mondta neki –, tudod, kihez hasonlítasz így, ezzel a fátyollal? Beatrix nénihez. Én alig vártam, hogy a mama a szónoklatát befejezze, mert féltem, hogy úgy tűnsz el, hogy nem is láthatlak ebben a ruhában. Mit adott elő a mama? Leleplezte a legendát a gólyáról? Gyönyörű ez a fátyol! Nekem ilyet, tudom, nem vennének! Mit szólsz Henrik püspökhöz? Tudod, hogy ő volt a legszebb férfi az egész gyülekezetben? Bocsánat, Sándort kivéve, Sándort kivéve – ne nézz rám ilyen rémülten. Elmégy, kisöreg? Nászútra mégy? És én itt maradok magam. A ház gyötrő szelleme és a következő áldozat. – Mert most majd engem akarnak férjhez adni.

– Adja Isten, hogy ez mielőbb megtörténjen – mondta Dóra mosolyogva.

– Ugyan, kérlek – kiáltott rá Erna, és a hangja egészen megváltozott –, csak nem gondolod, hogy velem is végig fogják csinálni
ezt a komédiát, amit veled csináltak! Én éppen az imént mondtam a püspöknek, hogy inkább megszököm, semhogy ugyanezt végigcsináljam. És ez a narancsvirág-koszorú. No, ez is szép dolog! Hogy mily barbárok az emberek még ma is! Hadd lám csak, hadd tegyem a fejemre!

– Ne – mondta Dóra hirtelen, és rátette kesztyűs kezét a koszorúra.
– Óh, te nem engeded? Félted? De csak egy percre, egyetlenegy percre csak, Dóra. Esküszöm, nem lesz semmi baja.

Dóra kelletlenül vette le kezét a koszorúról, amelyet Erna egy hirtelen mozdulattal a fejére tett.

Erdős Renée

Erdős Renée

– Igazán gyönyörű – mondta olyan hangon, amelyről nem lehetett tudni, gúnyos-e vagy megvető, vagy őszinte. – Mit gondolsz, mit szólna a mester, ha engem így látna?
– Timon? – mondta Dóra csodálkozva, hogy éppen ez jutott eszébe.
– Én igazán nem tudom.
Erna túlzott és ünnepélyes óvatossággal vette le a koszorút a fejéről, és az ágyra tette a fátyollal együtt. Lenn, a kapu előtt autó állt meg.

– Sándor már itt van – mondta Erna –, tehát búcsúzom én is. Isten veled, Dóra. Szeretnék én is valamiféle tanácsot adni neked, de tőlem úgysem fogadnád el, mert nem vagyok neked tekintély, és mert két évvel fiatalabb vagyok nálad. Lehet azonban, hogy egyszer majd én is mondok neked valamit. Persze, ha szükség lesz rá. De talán nem lesz szükség!

Erdős Renée: A nagy sikoly
Sorsok és életek sorozat
Szépmíves Könyvek, Budapest, 2016