Fejekben a világ | Kocsis András Sándor kiállítása a Wenckheim-palotában

Bedő J. István |

Barátok, ismerősök közé kerültem Kocsis András Sándor kiállításán, még ha ez a barátság részben egyoldalú is. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épületében, a hallban állított ki egy sor portrét. Ezek jó részét már ismertem én is, némelyiket meg szinte mindenki, aki az Örkény Könyvesboltban járt, hiszen a névadó író portréja már jó ideje álldogált posztamensén egy oldalsó polc előtt és csöndes derűvel figyelte a bolt forgalmát vagy a könyvbemutatókat.

A porték alkotója a közelmúltig a Kossuth Kiadó igazgatója volt (nem könnyű teher), de mellette időnként megjelent festményeivel, szobraival is hol a kiállítótermekben, hol a boltban, Rodolfóéval éppen a Nagycirkuszban, ezzel tisztelegve az akkor 100 éve született mágus-zseni és nagyszerű ember előtt.

Nem most akarom felsorolni valamennyi jelenlévő bronz-ismerőst, de mindig volt egy halvány gyanúm, hogy (barátainak, levelezésben) KAS a kiadó vezetését tekinti munkának, és alig várja már (mint Rizzo/Piedone felügyelő a hatalmas tál pastasciuttát), hogy visszatérhessen kedves agyagja és formázóeszközei társaságához. De nem találtam el. KAS azt mondta, az ember fejben mintáz, utána már csak néhány órai munka, amíg a belül látott képet átteszi fizikai valójába.

A fő helyen láttam a nagyon szeretett Esterházy Pétert, amint szemüvege mögül gunyorosan (és a patinázás folytán sötéten) tekint az utókorra, amiről szívesen (vagy rosszkedvűen), de mindenképp perzselő iróniával fogalmazná meg a véleményét. Szemüvege mögül vizslatja a világot a nagyszerű Heller Ágnes is, akinek mozgékony, késő öregkoráig eleven arcát oly sok fotó örökítette meg. Makk Károly és Bacsó Péter tekintetéből kiragyog a hosszú élet alatt megszerzett megszerzett tapasztalat, és a gondolat: hány szél- és köpönyegfordulásnak voltak tanúi.

Írók, költők! Az említettek mellett az elődök és követők nélküli Juhász Ferenc néz álmodón a világba, Kertész Ákos, a hatvanas évek pontos leírója, akit hitvány politikai csahosok akarattal félreértelmeztek, ezért ki akartak radírozni az irodalomból, és mindenki szeretett Bálint Gyuri bácsija (mert író ő is), akitől milliók tanulták meg a természet csodálatát, és akitől sok tízezren tanulhatnának erkölcsi tartást.

Még mindig nincs vége, mert itt vannak a szépművészek: a festő Kokas Ignác csaknem kirobban a bronzból. Amerigo Tot kissé kétkedőn néz a látogatóra: Mi újat tudtok még mutatni nekem?

Varga Imrére pedig maga KAS emlékezik így: „Az egyik legnagyobb megtiszteltetés az volt, hogy megcsinálhattam Varga Imre portréját. Addig ő senkinek nem ült. Izgatottan vártam az alkalmat, hogy elkezdhessem a munkát. Megérkezett a szálfa termetű, kiemelkedő képességű ember, és csak annyit mondott: »Kezdjük!« A portré alapjait fotók alapján már felraktam, és félve fordultam hozzá: »Imre, te mint a magyar szobrászat egyik legnagyobb alakja, mit tanácsolsz, merre menjek?« Felállt, és megfogta a nyers agyag homlokot: »András, te megérezted a homlokot, ezentúl senkit se kérdezz, mert mindenki el akarna vinni más irányba. Ha magadtól eljutottál idáig, menj csak a saját utadon.« Leült, rám nézett, és csak annyit mondott: »Csinálj!«”

KAS fáradhatatlan. De ne feledjétek: nem mintáz meg akárkit…

Fotók: Gergely Bea

A kiállítás a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épületének (Reviczky utcai bejárat) előcsarnokában szeptember 30-ig látható