Jimmy Burns: Maradona (részlet)

15. || Fieszta

Akármilyen nyilvános kétségek övezték Diego Maradona pályafutását, az 1986-os mexikói vébén játszott szerepéről gyakorlatilag megegyeznek a vélemények. Előtte kevés olyan játékos volt, akit ekkora médiafigyelem vagy közlelkesedés kísért volna a megméretésen. A több száz újságíró és több millió néző számára, akik élőben vagy televízión keresztül követték a világbajnokságot, szinte az elejétől a végéig Maradona géniusza uralta az eseményt. A barcelonai gondok és az 1982-es vébéfiaskó ellenére a legtöbben egyetértettek abban, hogy a huszonöt éves Villa Fioritó-i fiú az azték fővárosban elfoglalta helyét a trónon a futball királyaként.

Mégis, a siker látszata mögött heves személyes küzdelem, brutális rivalizálás és cinikus menedzselés húzódott meg, melynek nagy részéről akkoriban nem tudott a nyilvánosság. Az összes teher közül, amelyet Maradona magával cipelt Nápolyból Mexikóba azon a nyáron egyik sem volt olyan nehéz, mint egy hamarosan megszülető törvénytelen gyerek, akinek az apaságát először elfogadta, hogy aztán később visszautasítsa. Utazás előtt ismét eljött az ideje egy olyan interjúnak, ahol egy általa választott újságírónak kiönthette a lelkét. „Igen, nagyon egyedül érzem magam – árulta el Ernesto Cherquis Bialónak, az El Gráfico szerkesztőjének. – Már úgy voltam vele, hogy hagyom az egészet. Hála az égnek, a mamám is ott van mellettem… bár azt elárulhatom, hogy vannak reggelek, amikor ránézek, és azt mondom neki: »Anya, egy nap lelépünk innen a fenébe.« Komolyan. Pocsékul vagyok.”

Azzal, hogy szakított Cristiana Sinagrával, a gyermeke anyjával, és valószínűleg az egyetlen nővel, akibe valaha igazán szerelmes volt, Maradona azt remélte, hogy a probléma majd egyszerűen köddé válik. A Mexikó és Olaszország közti távolság az elején még életben tartotta ezt az önámítást. A probléma azonban jóval erősebben visszatért kísérteni őt, amikor pár nappal a világbajnokság kezdete előtt távolsági hívást kapott Nápolyból a Club Américában, ahol az argentin csapat megszállt. A vonal túlsó végén a sógora, Gabriel Esposito volt, akinek a felesége, Maria az egyik legjobb barátnője lett Cristianának. Esposito azért jelentkezett, hogy megossza Maradonával a legújabb információkat az ügyről, amely idővel „Sinagra-afférként” árasztotta el a nápolyi újságok szalagcímeit. Addigra Cristiana már nyolc hónapos terhes volt. Családja és egyes barátai támogatásával még határozottabb lett a gyerekvállalás kérdésében. Többé nem volt hajlandó passzívan elfogadni Maradonától az apai felelősségvállalás teljes elutasítását. Cristiana azt mondta Mariának, hogy szándékában áll nyilvánosságra hozni a szülést, és tudatni az egész világgal az apa személyét. Sőt kész Maradonát a bíróság elé vinni, ha továbbra is letagadja az apaságot. Maradona sokkos állapotban tette le a kagylót, és a következő két napban nyúzottan és feszülten kóválygott csapattársai között.

Bár Mexikóban nem feltétlenül az argentin válogatott volt a legbiztosabb befutó, általánosságban azért az esélyesek közé tartozott. A felkészülés során kevesen vették észre a csapaton belüli feszültséget és megosztottságot, a mélyen gyökerező bizonytalanságról nem is szólva. Argentínának még nem sikerült felépülnie az előző világbajnokság megaláztatásaiból. A mexikói vébét megelőző ráhangoló és selejtező mérkőzéseken nem tudott összeforrni a válogatott. Ehelyett még kiélezettebbekké váltak az egyes kulcsjátékosok közötti személyes ellentétek. Így történt Maradona és Daniel Passarella, az új és a leköszönő csapatkapitány esetében is. Passarella, aki az egyik legidősebb és legtapasztaltabb argentin játékos volt, rossz néven vette, hogy egy olyan fiatal és kiszámíthatatlan csapattárs vegye át a helyét, mint Maradona. Passarella kapitányságával nyerte meg Argentína az 1978-as világbajnokságot, autokrata vezetői stílusa tökéletes összhangban volt az akkor hatalmon lévő katonai rezsimével. Nem tiltakozott, amikor Menotti kihagyta Maradonát a keretből. Négy évvel később Spanyolországban, mialatt megpróbálta tartani a lelket a csapatban, azt vette észre, hogy Maradonával vannak a legnagyobb fegyelmezési gondok. Azóta a némileg öntelt Passarella iriggyé is vált Maradona sikereire, túlértékelt játékosnak tartotta, magánéletében pedig felelőtlenül dekadensnek. Egy, a mexikói vébét megelőző incidens során mérgesen berontott Maradona hotelszobájába, megzavarva egy bulit, és azt kiabálta neki: „Ha kapitány leszel, miért nem viselkedsz ahhoz méltóan?”

Feszültté vált a viszony Maradona és a válogatott legidősebb játékosa, Ricardo Bochini között is. Tinédzser korában Maradona még a hősei közé sorolta az „El Bocha” becenevű Bochinit, olyan játékosok társaságában, mint Pelé vagy Cruyff, miután látta, ahogy győzelemre vezeti az Independientét a Libertadores-kupában. El Bochát az egyik kollégája úgy írta le, mint „a focipálya Woody Allenét”: szerencsétlen, apró test, amelyhez a kudarcra ítéltek arckifejezése társul, de akkora tehetsége van a focihoz, hogy hozzá képest a nála magasabb, erősebb, jóképűbb játékosok hasznavehetetlen rongybabáknak tűnnek. Harminchárom évesen El Bocha ekkor már túl volt a fénykorán, státuszát – Argentína legnépszerűbb játékosa – pedig rég megörökölte Maradona. Azonban továbbra is hű maradt Passarellához, az egykori kapitányhoz, és titokban irigyelte Maradonát, a fiatal herceget, aki átvette a királyságot.

A dolgok úgy alakultak, hogy a megszállottan versenyszellemű Passarella végül nem is kapott helyet a csapatban, s helyzetén csak tovább rontott a „Montezuma bosszúja”, vagyis a helyi turistahasmenés, valamint egy vádlisérülés. El Bocha a torna nagy részét a kispadon töltötte. A Belgium elleni elődöntőn végül 6 percre behívták a meccs végén. „Szép volt, Maestro!” – dicsérte meg Maradona. Ezek után nem meglepő, hogy amikor Bochini visszatért Argentínába, úgy beszélt Mexikóról, mintha legszívesebben kitörölné az emlékei közül. „Nem éreztem magam világbajnoknak” – jegyezte meg, alig rejtve véka alá a megalázottságát.

Argentína ugyanis természetesen újra világbajnok lett. A siker azon múlt, hogy Maradona a saját személyes válsága ellenére is ki tudott tartani a vébé idejére. Ez az akaraterő majdnem attól a pillanattól meglátszott, hogy az argentin válogatott megérkezett a Club Américába. Közelről is tanúja volt az eseményeknek Paulo Pauletti, egy olasz újságíró, aki már korábban összebarátkozott a játékossal. A fiatalos, társaságkedvelő Pauletti akkor férkőzött Maradona kegyeibe, amikor egy nagyon Napoli-barát tévéinterjúval segített felgyorsítani az eseményeket a Barcelona–Napoli átigazolási ügyben. Mexikóban Pauletti exkluzív bejárást kapott a Club Américába, míg az újságírók nagy részének rögtönzött sajtótájékoztatókkal kellett beérnie, amelyeket Maradona az edzőtábor szögesdrótos kerítése mögül adott. Amikor Pauletti először megpillantotta Diegót, ahogy épp a Club América lobbijában ücsörög, megdöbbentette a játékos testi és lelki átalakulása. „Úgy tűnt tele van erővel, elszántsággal és fiatalos energiával” – emlékezett vissza Pauletti. Más riporterek, akik szintén szorosan Maradona nyomában voltak a vébén, mint például Ezequiel Moores, azt idézték fel, hogy Maradona példátlanul tudatosnak tűnt. Mexikóban valószínűleg elszánta magát, hogy csak egyetlen dologra koncentrál: a győzelemre.

Ehhez az új argentin szövetségi kapitány, Carlos Bilardo lehetett a fő inspirációja. Bilardónak nem volt ideje elődje, Menotti kávéházi filozofálgatásaira, egyben őt okolta az argentin válogatott szervezetlenségéért és leszerepléséért az 1982-es világbajnokságon. Menottival ellentétben Bilardo nem volt jóképű playboy, és nem osztozott elődje baloldali politikai nézeteiben sem. Segédedzőjével, Carlos Pachaméval Bilardo az argentin futball kemény, lényegre törő iskolájából érkezett, ahol minden megengedhető volt a győzelem érdekében. Ő és Pachamé az Estudiantesnél tanulták ki a focit, az 1960-as évek argentin bajnokcsapatánál, amelyet világszerte tisztátalan játékáról ismertek – az a bizonyos Manchester United elleni meccs is ezt igazolja.

Képzett orvosként Bilardo némi tudományt is vitt a játékba, a stratégiát és a felkészülést minden egyes meccs és alkalmával a saját és az ellenfél játékosainak alapos megfigyelésére és kielemzésére alapozta. A Bilardo-féle futball eklektikus volt. Maradonát olyan játékosnak tartotta, aki dacol minden dogmával és filozófiával, olyan egyedülálló tehetségnek, akit egyszerre kell figyelmesen terelgetni és engedni, hogy éljen a szabadságával.

Bilardo korábban annak a Francis Cornejónak volt a szomszédja, aki az Argentinos Juniors játékosmegfigyelőjeként felfedezte a még gyerek Maradonát. Először egy első osztályú mérkőzés félidejében látta Diegót bűvölni a labdát, még mielőtt a karrierje magasan felívelt volna az Argentin Labdarúgó-szövetség tisztségviselőjeként. Amikor 1983-ban kinevezték Menotti helyére, számos válogatott játékossal konzultált, majd Barcelonába repült, és felajánlotta Maradonának a csapatkapitányi címet. A döntést kritizálták a spanyol sajtóban, mivel feleslegesnek tartottak időt pazarolni egy olyan játékosra, akinek már eleve konfliktusai vannak a klubjával. Bilardo azonban soha nem bánta meg a döntését. „Vagy öt órán keresztül beszélgettem vele a házában, egészen hajnali háromig. Az anyukájával volt – idézte fel Bilardo. – Elmagyaráztam a tervemet a csapatot illetően, és úgy tűnt, nagyon boldog, nagyon elégedett… Egy nagyszerű játékost láttam magam előtt, aki talán a legjobb volt az egész világon… Már az első naptól tetszett az ötlet, hogy ő legyen a kapitányom. A választásomban benne volt minden játékosi, orvosi és edzői tapasztalatom. Tudtam, hogy a kapitányi poszt idővel nagyon ösztönző lesz a számára. Azt is éreztem, hogy népszerű lesz a játékosok között. Mivel ő volt a legjobb, példát mutatott, én pedig fel tudtam köré építeni a válogatottat.”

Bilardo a kezdetektől elfogadta Maradona különleges státuszát a csapatban. Míg a többi játékosra szigorú, közös edzésprogram volt érvényben, ezenfelül alvási és szórakozási szokásaikat is megszabták, Maradonának saját személyi edzője (Fernando Signorini) és „masszőre” (Victor Galíndez) lehetett, és bármit megengedtek neki, amiről úgy gondolták, szükséges ahhoz, hogy pozitív lelkiállapotban maradjon. „Már az elején rájöttem, hogy eltérő edzéstervre van szüksége – árulta el nekem Bilardo. – Azt mondtam magamnak, van Maradona és vannak a többiek.

Signoriniben és Galíndezben mintha Maradona minden belső ellentmondása visszatükröződött volna. Signorini jó humorú, extrovertált személyiség volt, aki soha nem veszítette el a realitásérzékét. Mivel pályafutása nagy részét Argentínán kívül töltötte, kevésbé volt hajlamos az intrikára, mint a Maradona-klán többi tagja. Ugyanakkor semmit sem vesztett fiatalos pezsgéséből, amire Maradona felfigyelt, amikor együtt teniszeztek Barcelonában. Az egész argentin küldöttségben ő volt a leginkább megfontolt és a legfegyelmezettebb tag, aki időnként óriási erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze Maradonát, milyen sok előnnyel jár, ha a lélek és a test egyaránt egészséges.

Galíndez ezzel szemben Maradona durvább vonásait képviselte. Ő is a nyomorból érkezett, és azon barátok egyike volt, akiket Maradona magával vitt Barcelonába, ahol egyből ódzkodni kezdtek tőle a helyiek. Galíndez szakmai alkalmassága kevésbé számított, mint törzsi hűsége, illetve hogy egy olyan világot képviselt, amelyet Maradona soha nem tudott igazán maga mögött hagyni. Kétséges, hogy volt-e masszőri képesítése. Inkább azzal volt elfoglalva, hogy cipelte Maradona ruháit és felszerelését, meccsek előtt pedig együtt imádkoztak a lujáni Szűz Máriához, Argentína egyik legjobban tisztelt vallási jelképéhez. Nem is annyira vallásos, mint inkább babonás volt, aki hitt abban, hogy a mágia segítségével nyerni lehet a futballpályán. Amikor épp nem imádkozott vagy szerencseszámokat jósolt, Galíndez érdes hangján a viskóvárosok durva, keresetlen stílusában beszélt. Agresszív személyiség volt, aki könnyen átcsapott erőszakosságba. Barcelonában sokat tett Maradona társadalmi elidegenítéséért azzal, hogy a katalánokat szándékos rasszizmussal vádolta az argentinokkal szemben. Akárcsak mentora, Galíndez is valószínűleg sokkal inkább otthon érezte magát Nápolyban és Mexikóban, mint Spanyolországban.

Amellett, hogy Maradona kiválaszthatta, ki viselje gondját, Bilardo a játékos szabadidejét illetően is rugalmasnak bizonyult. Találkozhatott a családjával, és amíg a csapat többi tagjának legkésőbb éjfélre ágyban kellett lennie, elfogadott volt, hogy mindig Maradona fekszik le utolsóként. Bilardo, aki álmatlansággal küzdött, mert még orvostanhallgató korában éjjelente tanult, gyakran kettőig, háromig is fennmaradt, Maradonával beszélgetve.

Maradona különleges bánásmódja kiterjedt egyéb, orvosi szakemberek által nyújtott kezelésekre is. Sérülésekből eredő problémái, amelyek profi karrierje eleje óta kínozták, Barcelonában pedig felerősödtek, Nápolyban ismét kiújultak. Teste a „fájdalom, felépülés, még több fájdalom” ördögi körforgásának hatásaitól szenvedett, amiért azok az orvosok voltak a felelősek, akik műtétek helyett inkább pszichológiával és gyógyszerekkel kezelték, hogy szinten tartsák a teljesítményét. Tömzsi, izmos testét telepumpálták kortizonnal és más fájdalomcsillapítókkal, bokáját, amelyet brutálisan összetört a „bilbaói mészáros”, még mindig szeg tartotta össze. Nápolyban a bokája minden egyes meccs alkalmával továbbra is lesérült és begyulladt.

Mexikó előtt Maradonát Rómába küldték, hogy alávesse magát egy sor „tesztnek” dr. Dal Montéval az Olasz Olimpiai Bizottságtól, hogy megbizonyosodjanak róla, a vérében egyáltalán nem található olyan anyag, amelyet később kimutatna egy doppingvizsgálat. Ez a húzás némileg ironikus volt, mivel Olaszországban hivatalosan semmit nem tettek a féktelen doppinghasználat ellen. Argentin orvosok eközben teszteket végeztek el a válogatott többi játékosán, és állítólag előfordultak pozitív eredmények, bár nem jelentették őket a FIFA-nak.

Nincs rá bizonyíték, hogy Maradona illegális szereket szedett volna, hogy növelje teljesítményét a vébén. A FIFA egyik bennfentese szerint a játékost háromszor is tesztelték a torna alatt, az eredmények azonban minden alkalommal negatívak lettek, ezért nem is hozták őket soha nyilvánosságra. A drogok világa azonban továbbra is ott kopogtatott az argentin csapat ajtaján. A vébé során elfogták és őrizetbe vették a Barras Bravas egyik tagját, aki a válogatott játékosainak rendszeresen kokainellátmányt kínált fel. Hogy Maradona maga is érintett volt-e ebben az incidensben, az nem egyértelmű. Annyi bizonyos, hogy az orvosok és a tisztségviselők ismét összedolgoztak annak érdekében, hogy Maradona mindenképpen játsszon, bármilyen hosszú távú hatással is volt ez a testi egészségére. Maradona ebben nem volt ártatlan áldozat. Saját akaratereje, elszántsága és sikervágya volt az oka, amiért elfogadott olyan kezeléseket, amelyeket más játékosok visszautasítottak volna.

Maradona sérülései olyan komolyak voltak, hogy már az első mexikói vébémérkőzés előtt rendszeres injekciókúrát kapott. Már korábban is több számmal nagyobb cipővel az egyik lábán kellett játszania, annyira begyulladt a bokája egy meccs alatt. Az argentin válogatott hivatalos orvosát dr. Maderónak hívták, akinek egyszer az egészségügyi csapatához tartozott egy olyan doktor is, akiről azt feltételezték, hogy köze volt egy testépítő doppingbotrányához. Az orvosilag képzett Bilardónak, úgy tűnik, nem okozott lelkiismeret-furdalást Maradona kíméletlen kezelése. Mint számos taktikája a pályán, ez is csupán egy szükséges eszköz volt a cél eléréséhez. „Fontos volt, hogy játsszon, bármilyen fizikai állapotban volt is valójában – emlékezett vissza Bilardo. – Úgy éreztem, hogy amíg járni tud, amíg bírja a fájdalmat, ott kell lennie a pályán.”

Fordította: Mezősi Péter és Molnár Csaba

Jimmy Burns: Maradona
Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2021
320 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft