Daniel Chandler: Szabad és egyenlő (részlet)

Bevezetés

Milyen lenne egy méltányos társadalom?

A legtöbben közülünk – ami alatt a világ gazdag országainak demokráciáiban élő polgárait értem – egyetértenének abban, hogy a társadalmak, amelyekben élünk, messze nem méltányosak. Jóllehet nem mindannyian értünk egyet abban, hogy pontosan mi az, ami méltánytalan, sokan közülünk a problémák jól ismert listájára hivatkoznának: a politikai rendszert a gazdagok uralják; az osztály, a bőrszín és származás, illetve a nemek közötti egyenlőtlenségek továbbra is mélyreható befolyással bírnak az emberek lehetőségeire; a pénz, a hatalom és a társadalmi presztízs rendkívül egyenlőtlenül oszlik el; és a gyorsan kibontakozó éghajlati és ökológiai katasztrófa azokat az ökoszisztémákat veszélyezteti, amelyektől a jelen és a jövő generációinak az élete függ.

Mint tudjuk, ezekben a problémákban gyökerezik a liberális demokráciával szembeni növekvő elégedetlenség. Világszerte történelmi mélyponton van a politikusokba vetett bizalom és a demokráciával való elégedettség, és a politika egyre fokozódó mértékben bizonytalanabbá vált. Ez az elégedetlenség emelte fel az autoritariánus populizmust, amely a második világháború óta a legsúlyosabb fenyegetést jelenti a liberális demokratikus értékekre. Az egyesült államokbéli Donald Trumptól a franciaországi Marine Le Penig, a brazíliai Jair Bolsonarótól az indiai Narendra Modiig a jobboldali populisták egyre fontosabb szerepet töltenek be a nemzeti politikákban, és eltökéltnek tűnnek abban, hogy visszavegyék az alapvető szabadságjogokat és aláássák a demokratikus folyamatokat. Oroszország 2022 februárjában végrehajtott brutális ukrajnai inváziója nyomán, valamint az egyre autokratikusabb és magabiztosabb Kína globális színpadra lépésével a liberális demokrácia jövője mérhetetlenül elbizonytalanodott.

Túlságosan is könnyű ítélkezni a politika és a társadalom mai állapota felett, és nincs hiány a magyarázatokban: hogyan és miért jutottunk el idáig. Amit azonban sokkal nehezebb találni, az egy koherens vízió arról, hogy milyen lenne egy jobb és méltányosabb társadalom. Közéleti vitáink választóvonala a hagyományos politikai osztály, amely nagyjából elégedettnek tűnik a status quóval, illetve a bal- és jobboldal radikálisabb kritikusai között húzódik, akik a jelek szerint teljesen fel akarják számolni a liberális demokráciát. Ebben a könyvben amellett fogok érvelni, hogy a liberális demokráciát érdemes megvédeni, de a status quót nem vagyunk képesek, és nem is kell fenntartanunk. Inkább újra meg kell találnunk a liberális és demokratikus eszmék transzformatív erejének az értelmét, és arra kell használnunk őket, hogy világosan beszéljünk egy jobb társadalom víziójáról, amelyért az emberek ki fognak állni és meg fognak küzdeni.

Egy ilyen vízió égetően hiányzik. Az 1980-as évek óta, a „neoliberalizmus” felemelkedésével – a piac erejébe vetett már-már vallásos hit térnyerésével és a mindennél fontosabb gazdasági növekedés középpontba állításával – politikai vitáink egyre inkább szűk látókörűvé és technokratikussá váltak. Ebben az időszakban az idealizmus és a képzelőerő határozott hiánya tűnik ki, mivel a társadalmunk értékeire és eszményeire vonatkozó kérdések, valamint az, hogy mi módon valósíthatjuk meg őket, háttérbe szorultak. A filozófus Roberto Unger szavait idézve, „alternatívák nélküli diktatúrában” élünk. Ez nem csak azoknak okoz problémát, akik szerint társadalmunknak mélyreható reformokra van szüksége. A politikai életünk szívében rejlő morális és ideológiai vákuum teret engedett az illiberális, antidemokratikus populizmus felemelkedésének.

Persze a viták nem szűntek meg teljesen, de úgy érezzük, hogy politikai és gazdasági intézményeink nagyjából-egészében megkerülhetetlennek tűnnek, s egyre nehezebb olyan nagy eszmékről gondolkodni vagy beszélni, amelyek valóban jobbá tennék társadalmainkat. Világos alternatíva hiányában pedig a krízisek – amelyek történelmileg oly gyakran voltak a fejlődés erőteljes katalizátorai – jobbára csak jöttek és mentek. Majd tizenöt évvel a 2008-as pénzügyi válság óta, amely leleplezte a piaci fundamentalizmus túlkapásait, feltűnő, hogy mily kevés változott; s miközben a Covid-járvány rávilágított a mélyen gyökerező társadalmi egyenlőtlenségek és az alulfinanszírozott közszolgáltatások halálos emberi költségeire, azok a beszédek, hogy majd „jobbat építünk vissza”, nagyon valószínűnek tűnik, hogy sehová sem vezetnek. A következmény egy paradox stagnálás érzése – paradox, mert a változásra valódi igény van; akár jobbra, akár rosszabbra, de elkerülhetetlennek tűnik valamilyen változás.

Vannak biztató jelei a szellemi megújulásnak. A világ liberális demokráciáiban növekvő válságérzet teret adott a friss gondolkodásnak, és kezdünk elmozdulni a diagnózisoktól a megoldások felé, növekvő érdeklődés mutatkozik néhány elég radikális elképzelés iránt, az állampolgári gyűlésektől az általános alapjövedelemig. Ami hiányzik, az az alapul szolgáló etikai vagy ideológiai keret, amely az egymástól gyakran különböző politikai javaslatokat koherens egésszé tudná összefogni. Ehhez nem is lehetséges eljutnunk, ameddig nem térünk vissza az alapelvekhez és nem gondolkodunk el néhány megkerülhetetlen morális és filozófiai kérdésen arról, hogy mi az igazságos és mi a méltányos, és hogy mit jelent szabad és egyenlő állampolgárokként együtt élni egy demokratikus társadalomban. Az előttünk álló sürgető problémák – szegénység és egyenlőtlenség, háború, ökológiai válság – fényében csábító, hogy ezt a munkát, mint pusztán intellektuális kielégülést elengedjük. Pedig nincs szó semmi ilyesmiről: ez az alapvető kiindulópont egy valóban transzformatív politika létrehozásához. Végül is, ha nincs világos elképzelésünk arról, hogy hol akarjuk elkezdeni, honnan tudhatjuk, hogy jó úton haladunk? És hogy tudnánk energiát meríteni ahhoz, hogy elvégezzük az ehhez szükséges nehéz politikai munkát? A tét több, mint a következő választás – a tét az esély arra, hogy megteremtsük a neoliberalizmus utáni korszak közügyekre vonatkozó filozófiáját.

Amikor szembenézünk ezzel a kihívással, azonnal szembesülünk az intellektuális hivatkozási pontok tagadhatatlan hiányával. Legtöbbünk nehezen tudna megnevezni egy olyan jelentős kortárs gondolkodót, aki versenyre kelhetne a neoliberalizmus úttörőivel, Friedrich Hayekkel vagy Milton Friedmannel, akiknek eszméi az 1980-as években megalapozták Margaret Thatcher és Ronald Reagan politikáját, és akik továbbra is alakítják nyilvános vitáinkat. Igazán azt gondolhatnánk, hogy az elmúlt néhány évtized a politikai gondolkodás meglehetősen meddő időszaka volt, s hogy mindent a nulláról kell újra elkezdenünk. Mi sem áll távolabb az igazságtól, mint ez a vélekedés. E könyv optimista üzenete az, hogy a szükséges gondolatok ott rejtőznek a szemünk előtt, a huszadik század legnagyobb politikai filozófusának, John Rawlsnak a munkásságában.

Bár sokan nem hallottak Rawlsról, gondolatai forradalmasították a politikai filozófiát, és talán ő az elmúlt száz év egyetlen olyan gondolkodója, akinek helye az általánosan elfogadott nyugati politikai gondolkodás kánonjában olyanok mellett van, mint Platón, Thomas Hobbes, Adam Smith és Karl Marx. Ez a hírnév mindenekelőtt Az igazságosság elmélete című könyvén alapul, amelynek 1971-es megjelenése vízválasztó pillanat volt a politikai eszmék történetében. Rawls ahhoz fogott hozzá, hogy megalkossa, amennyire ez csak lehetséges, a demokratikus társadalom legjobb leírását – ahogy ő fogalmazott, egy „realista utópiát”. Ezzel létrehozta azt, amit sokan lehetetlennek, sőt önellentmondásnak tartottak, minthogy a politika és a filozófia sokáig megosztott volt a személyes szabadságjogokat mindenekfelettinek értékelő klasszikus liberális hagyomány és az ezeket a szabadságjogokat az egyenlőség nevében gyakran feláldozó szocialista hagyomány között. Rawls olyan filozófiát alkotott meg, amely a legmélyebb szinten egyaránt elkötelezett volt a szabadság és az egyenlőség mellett. Eszméi egy humánus és egalitárius liberalizmust vázoltak fel – egy fölöttébb szükséges alternatívát a politikai diskurzusainkat uraló kíméletlen neoliberalizmussal szemben. Munkásságával páratlan és még kiaknázatlan szellemi erőforrásnak vagyunk a birtokában ahhoz, hogy választ adjunk napjaink válságaira.

Ki volt tehát John Rawls, és honnan származnak elképzelései? John Bordley Rawls – barátainak „Jack” – 1921. február 21-én született a marylandi Baltimore-ban, egy közepesen jómódú középosztálybeli családban, öt fiú közül másodikként. Édesanyja, Anna Abele Rawls tehetséges és politikailag aktív nő volt, az újonnan alapított Női Választók Ligája baltimore-i helyi szervezetének az elnöke. Édesapja, William Lee Rawls sikeres és nagy tekintélyű ügyvéd volt. Rawls korai gyermekkorát két fiatalabb testvérének, Bobbynak és Tommynak tragikus halála árnyékolta be, akik közül az egyik a tőle elkapott diftériában halt meg. Ez a tapasztalat mélyen ráébresztette a véletlen szerepére sorsunk alakulásában. Anyagilag gondtalan neveltetése ellenére Rawls felnőttként arra emlékezett vissza, hogy az igazságtalanság érzetét miként ébresztette fel benne édesanyjának a nők jogaiért folytatott küzdelme, hogyan ébredt rá a körülötte lévő szegénységre és rasszizmusra, amikor másokkal, szegény gyerekekkel barátkozott, néha szülei rosszallása ellenére.

Rawls kitűnt az iskolában. 1939-ben iratkozott be a Princeton Egyetemre, ahol próbálkozott többek között kémiával, zenével, matematikával, sőt még művészettörténettel is, mielőtt eldöntötte volna, hogy a filozófia szakot választja. A Princetonon erős érdeklődést mutatott a teológia és az etika iránt, s azt tervezte, hogy hittudományi karra fog járni és lelkész lesz az Episzkopális Egyházban. Azonban a második világháború félbeszakította ezeket a terveket. Miután 1943-ban lediplomázott, Rawls közlegényként beállt a gyalogsághoz, ahol híradósnak képezték ki, majd Új-Guineában, a Fülöp-szigeteken és végül Japánban vetették be. A fiatal Rawls saját bőrén tapasztalta meg a háború erőszakát és embertelenségét: hadosztálya heves harcokban vett részt (az ellenséges vonalak mögött végzett veszélyes küldetéséért bronzcsillagot kapott), s nem sokkal azután, hogy 1945 augusztusában az amerikai atombomba elpusztította Hiroshimát, egységével áthaladt a város romjain.

Rawls katonaként szerzett tapasztalatai és a holokauszt szörnyűségeinek a megismerése mély hitbéli válsághoz vezetett, ami arra késztette, hogy feladja keresztény hitét és ambícióit. 1946-ban filozófia szakos hallgatóként tért vissza a Princetonra, új kérdések motiválták, amelyek azután életművében öltöttek formát. Látva a háború vérontását és kegyetlenségét, Rawls azokkal a kérdésekkel került szembe, hogy vajon valóban létezik-e megváltás az emberi élet számára a Földön? Ha az igazságos társadalom lehetőségébe vetett hitünknek Isten nem lehet az alapja, akkor mi lehet az? Pontosan mit követel tőlünk az igazságosság? És megvalósítható-e ténylegesen az igazságos társadalom?

Rawls élete hátralévő részét e kérdések megválaszolásának szentelte. Húsz évet töltött el gondolatainak kifejtésével, mielőtt 1971-ben, ötvenévesen megjelentette Az igazságosság elméletét. A 600 oldalas, sűrűn érvelő filozófiai mű fogadtatása példátlan volt. Nemcsak akadémiai folyóiratokban jelentek róla meg ismertetések, hanem olyan nagy példányszámú napilapokban is, mint a New York Times, ahol „a politikaelmélet páratlan hozzájárulásaként” jellemezték és az év öt legjelentősebb könyve közé sorolták. Azonnal felismerték a könyv történelmi jelentőségét, és széles körben olyan műként méltatták, amilyenre John Stuart Mill, sőt Immanuel Kant óta nem volt példa. Ez az értékelés kiállta az idők próbáját: közel negyven évvel később a filozófus G. A. Cohen azt írta, hogy „a nyugati politikai filozófia történetében legfeljebb Platón Állama és Hobbes Leviatánja tarthat igényt arra, hogy jelentősebbnek tekintsék, mint Az igazságosság elméletét.” Rawls élete hátralévő részét azzal töltötte, hogy védte, finomította és néhány esetben kiegészítette Az igazságosság elméletében kifejtett gondolatait, beleértve egy második nagy könyv, a Political Liberalism megírását, amely 1993-ban, alig egy évtizeddel nyolcvanegy éves korában bekövetkezett halála előtt jelent meg.

Halálakor a méltatások nem egyszerűen egy szellemi óriást, hanem egy szeretett férjet és négygyermekes családapát, valamint egy kimagasló erkölcsű embert gyászoltak. Barátai, kollégái és egykori diákjai emlékei alapján Rawlsról egy csendes, zárkózott ember képe rajzolódik ki, aki ideje nagy részét a munkahelyén vagy a családjával és közeli barátaival töltötte; elkötelezett és lelkiismeretes tanár volt, aki egy férfiak által dominált területen bátorította a női filozófusokat; s aki eredményei ellenére figyelemre méltóan szerény volt. Utalva Rawls „legendás” szerénységére és kedvességére, a filozófus Michael Sandel emlékezett vissza arra, hogy az 1980-as évek elején, fiatal egyetemi adjunktusként a Harvardon kapott egy telefonhívást. „Egy tétova hang szólalt meg a vonal másik végén: „Itt John Rawls, R-A-W-L-S.” Olyan volt, mintha maga az Isten hívott volna, hogy meghívjon ebédre, és betűzte volna a nevét arra az esetre, ha nem tudnám, ki ő.”

Rawls hatását a tudományos világra szinte lehetetlen túlbecsülni. Rawls előtt a politikai filozófia, legalábbis az angol-amerikai hagyományban, inkább a fogalmak nyelvi analízisével, mintsem a társadalom megszervezésének érdemi kérdéseivel foglalkozott – olyannyira, hogy Peter Laslett, a politikai gondolkodás köztiszteletben álló történésze, mint ahogy köztudott, 1956-ban kijelentette: „Szóval, a politikai filozófia egyelőre halott.” Ezt már senki sem állíthatta Az igazságosság elméletének megjelenése után. Rawls munkája a konstruktív és szisztematikus politikai gondolkodás modelljét kínálta, egy új nemzedéket bátorított, ami „a társadalmi, a politikai és a gazdasági igazságosságról szóló filozófiai irodalom olyan áradásához vezetett, amely egyedülálló a gondolkodás történetében”. Alapvetően formálta ezt az irodalmat – pontosan meghatározta az általunk feltett kérdéseket, s azt is, hogy az emberek hogyan látnak hozzá a válaszadáshoz. Természetesen, mint minden nagy gondolkodóét, az ő elképzeléseit is hevesen vitatták, de ahogy Rawls egyik kiváló kortársa (és bírálója) Robert Nozick 1974-ben megjegyezte: „A politikai filozófusoknak most vagy Rawls elméletén belül kell gondolkodniuk, vagy meg kell magyarázniuk, miért nem.” Ez tulajdonképpen ma is így van.

Mindezek ellenére Rawls eszméi csekély hatást gyakoroltak a valódi politikára. A filozófiát tanultak körén kívül alig ismerik munkásságát. Az egykori tanítvány, a kiváló filozófus Samuel Freeman megállapítását idézve, Rawls hatása az akadémiai körökön kívül „nulla”. Bár az 1980-as években néhány „harmadik utas” gondolkodó kacérkodott elképzeléseivel, ez jórészt nem vezetett sehová, az 1990-es és 2000-es években idealizmusának vagy gazdasági radikalizmusának csekély bizonyítéka volt Bill Clinton vagy Tony Blair politikájában. Azóta Rawls nagyrészt figyelmen kívül maradt a főáramú politikai vitákban. Tulajdonképpen nehéz olyan politikai gondolkodót találni, akinek az akadémiai és a társadalmi befolyása között ekkora szakadék tátong.

Hogyan magyarázhatjuk ezt a zavarba ejtő tényt? Először is, itt van Rawls személyisége. Rawls nem szeretett nagy nyilvánosság előtt beszélni, részben azért, mert dadogott, kisfiúként, fiatalabb testvérei halála után alakult ki ez nála. Ellentétben néhány ismertebb kortársával, csekély érdeklődést mutatott a „közértelmiségi” szerepének eljátszása iránt. Szinte sohasem adott interjúkat; rendszeresen visszautasította a nyilvános kitüntetéseket és meghívásokat; ritkán nyilatkozott nyilvánosan aktuális politikai kérdésekről.

A reálpolitika rawlsi megtámasztásának a hiánya munkásságának elvont természetét is tükrözi. Rawls a filozófusok filozófusa volt. A legmélyebb, legalapvetőbb kérdések felvetése érdekelte. Mi az igazságosság? Mi a demokratikus legitimitás természete? Hogy tudunk egyensúlyt teremteni a szabadság és az egyenlőség követelménye között? Bár azoknak az alapelveknek a kidolgozása volt a célja, amelyek meghatározhatják számunkra a társadalom megszervezését, viszonylag keveset beszélt arról, hogyan nézhet ez ki a gyakorlatban, úgy hitte, hogy jobb, ha ezt a feladatot a társadalomtudósokra hagyja.

Ott van végül az a tágabb politikai környezet, amelyben Rawls alkotott. Rawls örökségének egyik ironikus vonása az, hogy éppen akkor, amikor az ő gondolatai kezdtek teret hódítani a politikai filozófiában, Reagan és Thatcher felemelkedésével a politika az ellenkező irányba fordult. Furcsa módon úgy tűnhetett, hogy Rawls határozott egalitárius liberalizmusa nem tart lépést a korral. Az azóta eltelt időszakban olyan félreértések homályosították el munkájának az új politikai irányvonal alapjául szolgáló potenciálját, amelyek miatt egyesek azzal utasították el gondolatait, hogy az nem több, mint a háború utáni Amerika nosztalgikus védelme.

Másként nézve, Rawls filozófián belüli egyedülálló tekintélye és a közéleti hatásának a hiánya közötti szakadék talán nem is olyan szokatlan, mint amilyennek tűnik. Gyakran egy vagy két generációra van szükség ahhoz, hogy az igazán nagy gondolkodók beszivárogjanak a köztudatba: bár Adam Smith a tizennyolcadik század második felében írt, írásai igazán csak a tizenkilencedik században alakították a kialakulóban lévő klasszikus liberális politikát; miközben Marx befolyásos író volt a tizenkilencedik században, eszméi a huszadik század kommunista forradalmaiban és társadalmaiban fejtették ki a legnagyobb hatásukat. Az igazságosság elméletének több mint fél évszázaddal ezelőtti megjelenése óta most van először sürgető szükség és igény olyan léptékű szisztematikus politikai gondolkodásra, amelyet csak egy olyan filozófus tud megadni, mint Rawls – az ő gondolatai egyedülállóan alkalmasak arra, hogy szembenézzünk napjaink kihívásaival.

Rawls írásainak minden gazdagságához és összetettségéhez képest az igazságosságról szóló elméletének középpontjában egy meglepően egyszerű és erőteljes gondolat áll: a társadalomnak méltányosnak kell lennie. Ha tudni akarjuk, hogy nézne ez ki, érvelt, akkor önmagunkat kell megkérdezni, hogy milyen világban szeretnénk élni, ha nem tudnánk, hogy mik lennénk benne – gazdagok vagy szegények, keresztények vagy muszlimok, melegek vagy heterók. Rawls azt javasolta, hogy ezt a gondolatkísérletet, amelyet ő „eredeti helyzetnek” nevezett, arra használhatnánk fel, hogy meghatározzuk a világos alapelvek egy körét, amelyek eligazíthatnak bennünket a legfontosabb társadalmi és politikai intézményeink megtervezésében. Ha így választjuk meg alapelveinket, érvelt, mintegy a „tudatlanság fátyla mögött”, akkor azok méltányosak lesznek, ugyanúgy, ahogy igazságosabban vágnánk fel a tortát, ha nem tudnánk, hogy végül melyik szeletet ki kapja meg. Rawls amellett érvelt, hogy válasszunk két alapelvet, amelyek a szabadságra és az egyenlőségre vonatkoznak, valamint egy további, a „generációk közötti” igazságosság és fenntarthatóság elvét. Először is, a legfontosabb személyes és politikai szabadságjogaink védelmét választanánk, beleértve a lelkiismereti, szólás- és egyesülési szabadságot, valamint az egyenlő választójogot és a politikai folyamatok szélesebb körű befolyásolásának a lehetőségét. Elvégre, ha nem tudjuk, hogy kik lennénk a társadalomban, nem akarnánk kockáztatni azt, hogy vallási meggyőződésünk vagy szexuális preferenciáink miatt üldözzenek minket, vagy hogy nemünk vagy bőrszínünk miatt megtagadják tőlünk a választójogot.

Ez az első alapelv – az „alapvető szabadságjogok elve” – teszi Rawls elméletét jellegzetesen liberálissá, és ez biztosítja az alapot a demokratikus alkotmány és politikai rendszer megtervezéséhez. Második alapelv, amely két összekapcsolódó részből áll, egy keretet biztosít a társadalmi és gazdasági struktúráink elgondolásához, és ez az alapelv adja elméletének jellegzetesen egalitárius színezetét. Mindannyian, érvel, olyan társadalomban szeretnénk élni, ahol mindenkinek méltányos esélye van arra, hogy boldoguljon az életben, tekintet nélkül osztályára, származására vagy nemére. Ez a gondolat – amelyet Rawls „méltányos esélyegyenlőségként” emlegetett – nem csupán a diszkrimináció megelőzéséről szól, hanem arról, hogy mindenki valóban egyenlő esélyt kapjon tehetségének és képességeinek a kibontakoztatására és felhasználására. Ugyanakkor Rawls amellett érvelt, hogy csak ott engednénk meg az egyenlőtlenségeket, ahol azok végső soron mindenkinek előnyére válnak – például az innováció és a növekedés ösztönzése révén –, s hogy úgy szervezzük meg gazdaságunkat, hogy a legkevésbé jómódúak életesélyeit maximalizáljuk: ezt nevezte „különbségelvnek”. Ha azok, akik a legkevesebb felett rendelkeznek, el tudnák fogadni, hogy a társadalom méltányos, érvel, akkor még inkább el tudhatnák fogadni azok, akiknek több van.

E két alapelv mellett „az igazságos megtakarítások alapelvének” elfogadásával ismernénk el a jövő generációkkal szembeni kötelezettségeinket, eszerint elsődleges kötelességünk megőrizni az anyagi javakat és a létfontosságú ökoszisztémákat, amelyektől a társadalom függ. Bármit is teszünk a prosperitás növelése és a legkevésbé jómódúak életszínvonalának az emelése érdekében, annak összhangban kell lennie a társadalmi és környezeti felelősségvállalás iránti alapvető elkötelezettséggel. (…)

Ebben a könyvben fejezetről fejezetre egy olyan átfogó programot állítunk össze, amely újjáélesztheti demokráciánkat és átalakíthatja gazdaságunkat. A cél végül is az, hogy Rawls elméletét felhasználva megalkossunk egy „realista utópiát”: olyan intézmények körének a leírásával, amelyek a legjobbak, amit csak remélhetünk az emberi természetről és a természeti világ korlátairól alkotott tudásunk alapján. Ezzel remélem, hogy elűzhetem azt a pesszimizmust, amely úgy húzza vissza társadalmainkat, mintha merev gazdasági törvények kötnék meg a kezünket és kudarcra ítélnék a nagyszabású reformunkat. Amint látni fogjuk, ez a pesszimizmus egyszerűen nem indokolt: rengeteg izgalmas és működőképes ötlet van arra, hogyan intézhetnénk másképp dolgainkat; Rawls alapelveit fogjuk használni keretként, hogy egy helyre gyűjtsük a legígéretesebb javaslatokat, felhasználva a történelem tanulságait, a társadalomtudományok (köztük saját tudományágam, a közgazdaságtan) bizonyítékait és a világ minden tájáról származó inspiráló példákat. Ez jócskán túlmegy Rawls saját, rövid és gyakran óvatos gondolatainak gyakorlati következményeire utaló megjegyzésein; néhány esetben még attól is el kell távolodnunk, amit maga Rawls írt. Végtére is az ő megjegyzései nem valami végső szót jelentenek – hogyan is lehetnének azok? A problémák, amelyekkel szembesülünk, állandóan változnak és fejlődnek, mint ahogy a világról alkotott megértésünk is, ezért mindig arra kell törekednünk alapelveinek a felhasználása során, hogy a rendelkezésre álló legjobb információkra támaszkodjunk. Bár egyetlen intézmény sem tökéletes, de amíg ki nem próbáljuk őket, nem tudhatjuk biztosan, hogy az új politikák hogyan fognak működni; a változás mellett szóló érvek elsöprőek. Végtére is a reformok valódi akadályai politikai és nem gyakorlati jellegűek.

Fontos már az elején leszögezni, hogy Rawls alapelvei és a könyvben előterjesztett javaslatok csupán egy hozzájárulás a demokratikus vitához – érvek összessége, amelyeket meg kell tárgyalni és meg kell vitatni. Ez nyilvánvalónak tűnhet, de Rawlsra és tágabb értelemben a politikai filozófiára az a szokásos reakció, hogy ezek valamilyen módon a demokratikus vita megelőzésére szolgáló „elitista” próbálkozások. Miért is kellene elfogadnunk egy filozófus véleményét a társadalom megszervezésének az alapjaként? Nem kellene ezeket az ügyeket az emberekre hagyni? Tekintettel arra, hogy a politikai elitek gyakran elutasítóan viszonyulnak a „hétköznapi” polgárok nézeteihez, ezek az aggályok teljesen észszerűek. De egy demokratikus társadalomban a politikai filozófusok által felkínált érvek csak érvek, azok közönsége nem a mindenható állam, hanem a polgárok összessége. Bár konkrét reformokat fogok javasolni, célom nem egy kész tervezet kidolgozása, hanem annak bizonyítása, hogy Rawls elméletének az ereje és rugalmassága segít nekünk abban, hogy világosabban gondolkodjunk el arról, hogyan építhetünk egy jobb társadalmat. Ezek a gondolatok nem a demokratikus vita alternatívái, hanem annak integráns részét alkotják; s hogy van-e befolyásuk, kizárólag attól függ, hogy képesek-e elég polgárt meggyőzni arról, hogy érdemes azokat követni: sem több, sem kevesebb.

Mennyi az esélye annak, hogy ezek a fennkölt ideálok érdemi hatást fognak gyakorolni a reálpolitikára? Hogyan kerekedhetünk felül a hagyományos elitek elkerülhetetlen ellenállásán, akiknek a politikai hatalomhoz és gazdasági erőforrásaikhoz való ragaszkodását kihívás elé állítanánk? Ezekre a kérdésekre a zárszóban még vissza fogok térni. De nem szabad elfelejtenünk azt, hogy ami politikailag megvalósítható, nem előre elrendelt – ez attól függ, hogy az emberek miben hisznek és miért hajlandóak megküzdeni. A könyvvel az a célom, hogy felvázoljak egy víziót arról, hogyan nézne ki egy méltányos társadalom, és meggyőzzem Önöket arról, hogy ez morálisan kívánatos és gyakorlatilag lehetséges. Ennek megvalósításához azonban határozottságra és eltökéltségre lesz szükség – a gondolkodásmód megváltoztatására, választások megnyerésére és új politikákkal és intézményekkel való kísérletezésre.

Gyakran kapom azon magam, hogy visszatérek egy különös megállapításhoz, amely szerintem megragadja azt, ami annyira páratlan és ösztönző Rawls gondolataiban. Ez a filozófus Thomas Nagelnek Az igazságosság elméletéről írt 1973-as bírálatából származik. „A könyvben kifejtett szemléletmód nem jellemző korára – írta Nagel –, mert nem pesszimista, nem elidegenedett, nem dühös, nem szentimentális, és nem is utópisztikus. Ehelyett olyasmit közvetít, ami ma hihetetlennek tűnhet: az emberi lehetőségek reményteli igenlését.” Ma nagyobb szükségünk van erre a fajta szemléletmódra, mint valaha. Remélem, hogy ez a könyv ugyanezt a szellemiséget viszi tovább azon problémák felé, amelyekkel napjainkban szembesülünk; és hogy ezáltal megújult magabiztossággal tölti el Önöket egy jobb társadalom lehetősége iránt – és megadja az energiát ahhoz, hogy elinduljanak, és megvalósítsák azt.

Fordította: Fekete László

Daniel Chandler:
Szabad és egyenlő
– Milyen lenne egy méltányos társadalom?
Ampersand Kiadó, Budapest, 2026
448 oldal, teljes bolti ár 6800 Ft