Utazás a Balatonom körül (részlet)

Nyáry Krisztián:
Készülünk az utazásra,
avagy előszó

A kitalált Balaton

A Balatont költők és írók találták ki. Mérnökök hozták létre. Előtte nem létezett.

Természetesen korábban is volt Magyarországon ilyen nevű tó. Sőt, már első nyelvemlékünk, a Tihanyi alapítólevél is a „Balatin” fölötti „Tichon” nevű helyen lévő templomról beszél. Ám mindaz a bonyolult, iskolai tananyaggal, családi emlékekkel és nemzeti büszkeséggel átitatott jelentéshalmaz, amit ez a szláv eredetű szó a magyaroknak jelent, hosszú évszázadokig hiányzott a kollektív magyarságtudatból. Nemcsak arról van szó, hogy a Balaton kifejezés nem is pontosan ugyanazt a földrajzi fogalmat jelentette, mint ma, sokkal inkább arról, hogy az ominózus víztömeg elsősorban egy megszüntetendő problémát jelölt, nem pedig a nemzeti identitást is meghatározó kultúrtájat.

De mégis: hogy lehet kitalálni egy úgynevezett kultúrtájat? Hiszen a tó, mint geográfiai egység mindig is létezett, amióta csak ember él e tájon. Csakhogy szinte semmit sem tudunk arról, mit gondoltak a rómaiak az általuk Pelsónak, vagy később a szlávok az általuk „lapos mocsárnak” azaz Blattónak, majd Blatnónak nevezett vizes területről. Arról is csak töredékes ismereteink vannak, hogy a kora középkor és a török hódoltság között miként tekintettek a tóra az itt élő magyarok. Amit pedig a későbbi korszakokról tudunk, az leginkább arra utal, hogy bár látták ugyan a Balatont, valójában nem vették észre.

Gondoljunk nemzeti identitásunk másik földrajzi jelképére, az Alföldre! A magyar kulturális kódrendszer általános igazsága, hogy a „puszta szép”, hogy nagyon magyar, és hogy a szabadság érzetét kelti. De ez a percepció nem túl régi: a 19. század alakította ki. Az alföldi pusztát is ki kellett találni. Egyrészt fizikailag: a Tisza-szabályozással a folyóágakkal és mocsaras-zsombékos árterekkel szabdalt Alföldet egységesen száraz, gabonatermelésre és közlekedésre alkalmas területté tették. Mindez átalakította élővilágát, külső képét is – például a homok megkötésére alkalmas amerikai invazív akácfafajtával ültették be. Másrészt szellemileg: észre kellett venni a jellemzőit, amelyek egyedivé teszik, és markánsan elhatárolják más tájaktól. Azt természetesen előtte is tudták, hogy van egy sík vidék a Duna és a Kárpátok között. De nem tudták róla, hogy szép. Ezt Petőfi mondta ki olyan hatásosan, hogy mi is elhisszük neki. A 19. században zajlott le az Alföld „nemzeti tájjá” alakítása, amelyet Petőfi, és nyomában számos más költő, művész és véleményformáló közéleti személyiség vitt végig. Ugyanez történt a Balatonnal is.

Mondhatjuk, hogy az Alföld „felfedezése” még csak-csak érthető és belátható folyamat, hiszen a kivonuló törökök egy alig lakott pusztaságot hagytak maguk után, amelynek aztán arculata, természet- és településföldrajza is radikálisan megváltozott. A Balaton ehhez képest mégiscsak vízfelület, ráadásul a legnagyobb tavunk. Mit is lehetett rajta felfedezni? A válasz talán meglepő, de szinte mindent, amit ma Balatonnak gondolunk. A „magyar tenger” képzete az Alföldével együtt született. És ugyanúgy mérnökökre és költőkre volt szükség, hogy valóban észrevegyük.

Hol volt, hol nem volt: a végtelen mocsárvidék

A középkori és kora újkori Magyarország vizekben gazdag terület volt. Nedves időszakban a Zala torkolatától a Dunáig, majd a Duna–Tisza közén át egészen a Hortobágyig, sőt, a Partiumig – tehát lényegében a teljes magyar síkságon – kisebb szárazföldi „szigetek” tagoltak nagyobb nyílt vízfelületeket és lápos-mocsaras vidékeket. Különösen igaz volt ez a török hódoltság egykori területén. A másfél évszázados török uralom alatt még minimális vízszabályozás sem volt, ennek eredményeként a Balaton és környéke is teljes egészében elmocsarasodott. A sáros utakon nem lehetett a gabonát messzire szállítani, ezért egyre sűrűbben létesültek vízimalmok – az ezek működéséhez szükséges malomgátak pedig visszaduzzasztották a Balatont, amelyet egyébként is folyamatosan táplált a bővizű Zala folyó és számos kisebb-nagyobb vízhozamú patak.

A Balaton–Sió–Sárvíz vízrendszer tulajdonképpen három összefüggő mocsársorozatból állt. Az első a Balatontól nyugatra fekvő, a tavat tápláló Zala folyó torkolata és a Kis-Balaton környéke, a második a Balatont körülvevő mocsarak, melyek a Sió–Sárvíz folyókban folytatódtak, a harmadik pedig a tótól távolabb, a Székesfehérvár melletti Sárrétből indult ki, és egészen a Velencei-tóig húzódott. A szinte áthatolhatatlan mocsártenger közepén a Balaton nem is különült el önálló vízfelületként az itt élők vagy az utazók számára: egy összefüggő problémakör része volt. A malomgátak által felduzzasztott Sió például inkább tűnt a tó folytatásának, mint folyónak, hiszen a vizet borító növényzet miatt még a folyómeder is felismerhetetlen volt. Magának a Balatonnak a legmagasabb és legalacsonyabb vízszintje közti különbség 3–5 méternyi is lehetett, így nem is volt felismerhető az állandó medencéje. Tihany, Szigliget, sőt, Fonyód az év egy részében vízzel és láppal körbevett szigetek voltak.

Ez a vidék – leszámítva a nádból szerzett csekély jövedelmet – szinte semmilyen hasznot sem hozott az itteni földterületek tulajdonosainak. Haszonnövény itt alig termett, az állattenyésztést pedig a legelőterületek elöntése mellett a farkasok és a lápi farkasnak is nevezett sakálok elszaporodása is nehezítette. A folyamatos árvizek és a mocsarasodás nemcsak a gazdálkodást, hanem a közlekedést is ellehetetlenítették. Ráadásul katonai felvonulási területként sem jöhetett szóba ez a vidék – védtelenné téve déli irányból akár Bécset is. A 18. század közepére már az egész Habsburg Birodalom gazdasága megérezte, hogy ez a hatalmas terület sem szárazföldi, sem vízi áruszállításra nem volt alkalmas. Amikor Mária Terézia 1770-ben elrendelte a magyarországi gabonakereskedelem akadályainak kivizsgálását, kiderült, hogy az egyik fő probléma – az alföldi mocsárvilág mellett – a Balaton és környezete parttalansága. Kezdetben csak a hajózható folyók és csatornák karbantartásáról született javaslat, de hamar világossá vált, hogy a teljes vízrendszer szabályozása nélkül nem lehet előre lépni. Megszületett a Balaton lecsapolásának terve.

Terv a Balaton eltüntetésére

A tó és a mocsarak nagy részét felszámolni kívánó tervezetet Krieger Sámuel földmérő mérnök készítette el 1776-ban. Ő már korábban nevet szerzett magának a Fejér és Tolna vármegyei földterületeket rendszeresen elöntő Sárvíznek, a Duna bővizű mellékfolyójának rendezési tervével, aminek köszönhetően a nevében is mocsaras élőhelyre utaló Sárrét tájegység pár évtized múltán gabonatermelésre alkalmas, száraz területté vált. Krieger tervei szerint hasonló sors vált volna a Balatonra is. A mérnök által rajzolt hatalmas Balaton-térkép először ábrázolta pontosan a tó tulajdonképpeni partvonalát, megkülönböztetve a Balaton és a mocsarak vízfelületét. Korábban nem volt senkinek a fejében „kognitív térkép” legnagyobb tavunkról, hiszen a hétköznapi szemlélő számára a partvonal évente változott. A térképen az is jól látszik, hogy a tó még nem pont azt a medencét töltötte ki, mint ma: a déli part kilométerekkel lejjebb húzódott, és a Balaton összefüggő része volt a Kis-Balaton keleti medencéje is.

Krieger közel három méter széles térképének célja azonban elsősorban nem az volt, hogy feltárja a Balaton tényleges kiterjedését, hanem hogy megmutassa, mit kell eltüntetni belőle. A térképész különböző színnel jelölte a pillanatnyi állapot szerinti és a lecsapolás utáni leendő partokat. Ez lényegében egy, a Zala torkolatától a Sió torkolatáig berajzolt hajózható csatorna partvonalát jelentette, a terület nagyobb részét pedig termőföldek számára kívánta elhódítani. Három ütemben összesen hatméteres vízszintcsökkentésre tett javaslatot. A tervek kiterjedtek a Kapos, a Zala és a Sió részleges szabályozására, a vízimalmokkal kapcsolatos javaslatokra, és a jövőbeni birtokok pontos határait is tartalmazták.

Tulajdonképpen a vakszerencsén – és a magyaros politikai kultúrán – múlt, hogy a Balaton túlélte a 18. századot. Bár Krieger terve elnyerte a bécsi udvar támogatását, a Balaton szerencséjére a lecsapolást helyi politikusokra és a földbirtokosokra bízták, akik közül mind a másiktól várta, hogy fizesse a beruházást. A birtokosok körében elterjedt, hogy a víz visszaszorítása után elnyerhető, kiszárított területek nem érnek majd semmit, mert a homokos földben nem marad majd meg a vetés. A vármegyei és a bécsi adminisztráció pedig nem akarta a földesurak jövőbeli vagyongyarapodását finanszírozni. Ez az egymásra mutogatás mentette meg a tavat. Érdemes azonban belegondolni, hogy ha Krieger terve – a Tisza-szabályozás programjához hasonlóan – a következő évtizedekben megvalósult volna, ma úgy emlékeznénk a Balatonra, mint a felszámolt Tisza-folyondárokra és a kiszárított mellékfolyókra: egy vadregényes, de a civilizáció érdekében jogosan felszámolt tájegységre.

Ehelyett maradtak a lápok és az évenkénti árvizek. A 18. században egyetlen helyszínen indult meg nagyobb szabású, tudatos vízrendezés a Balatonnál: a tihanyi apátság megtisztíttatta a bencés rend tulajdonában lévő balatonfüredi savanyúvizes források környékét, és ezzel résnyi ajtót nyitott az újkori fürdőkultúra előtt. Ekkor azonban még senkinek nem jutott eszébe, hogy magában a tóban is lehetne fürdeni. Ehhez az irodalom erejére és sok-sok évtizedre volt szükség.

A Magyar Tenger születése

A politikai játszmák és a teszetoszaság mellett a Balaton megmenekülésének másik oka az volt, hogy a költők észrevették a „Magyar Tengert”. Maga az elnevezés a kamaszkorú Kazinczy Ferenctől származik, aki 1775-ben Magyar ország geographicája című művében először írta le a kifejezést: „(…) a Balaton, mely, mivel igen hosszú, Mare Hungaricum, azaz Magyar Tenger nevet kapott”. A később szintén gyakran használt „kisded tenger” kifejezés Kazinczy leendő levelezőpartnerétől, Pálóczi Horváth Ádámtól származik, aki Balatonfüreden és Szántódon gazdálkodott. Ő 1787-ben ekként örökítette meg Egy szép asszony mentsége című versében, hogy ifjú felesége nem mert hajóba szállni, és átkelni Füredről Szántódra, mert félt a haragos Balatontól: „Habjai országunk kisded tengerének / A partokon olyan rémülést szerzének”. A tudós polihisztor-költő Ötöd-félszáz Énekek… című kéziratos gyűjteményébe is felvett egy dalt, amely szintén a viharos tó megszelídítéséért imádkozik: „Adj egy kis csendességet magyar tengerednek.”

Mivel mindkét irodalmár aktívan levelezett számos pályatársával, okkal feltételezhető, hogy a Balatont tengerré emelő költői képek nekik köszönhetően terjedtek el. Mindennek azért van jelentősége, mert bár egy szimpla mocsaras tóvidék lecsapolása racionális döntésnek tűnhetett a távol élők számára is, na de a „magyar tenger” megszüntetésével már jóval nehezebb lehetett azonosulni. A tó egyedisége és nemzeti jelentősége elkezdett beférkőzni az agyakba. Ahhoz azonban, hogy e fogalom sokak számára közös képzetté váljon, szükség volt még valakire. A Balaton kitalálóinak sorában az egyik legfontosabb figura gróf Festetics György volt, aki egyaránt inspirált mérnököket és költőket.

A hivatásos katonai pályát a 18. század végén odahagyó, szabadkőműves arisztokrata hatalmas dunántúli birtokokat örökölt, amelyeket keszthelyi kastélyából irányított. A célja egy korszerű mintagazdaság létrehozása volt, de ehhez a Balaton-környéki mocsaras földek nem számítottak kedvező alapnak. Festetics részben emiatt alapította meg Európa első felsőfokú mezőgazdasági iskoláját, a Georgikont, és ő ismerte fel Hévíz jelentőségét is, ahol a melegvíz-forrás partján fürdőházakat emeltetett. Az, hogy akár a Balatonban is lehetne fürdőzni, még neki sem jutott eszébe, ám az általa Keszthelyre hívott mezőgazdák elsőként készítettek terveket arról, miként lehetne locsolásra használni a tó vizét. A gróf helikoni ünnepségek néven költőversenyeket is szervezett, ahol a korszak irodalmárai – már csak azért is, hogy felhívják magukra a mecénás figyelmét – sorra megjelentek. Amíg a mérnökök azon tanakodtak, miként lehetne hasznosítani a Balaton vizét, a poéták elábrándoztak a víztömeg felett. Vagyis a költők észrevették a vizet.

Szederkényi Olga (szerk.):
Utazás a Balatonom körül
– Irodalmi palackposta
A könyv szerzői: Benedek Ágota, Biró Zsombor Aurél, Cserháti Éva, Cserna-Szabó András, Fehér Béla, Harag Anita, Háy János, Horváth Viktor, Nyáry Krisztián, Parti Nagy Lajos, Szabó Borbála, Szécsi Noémi, Tompa Andrea, Ugron Zsolna, Vida Gábor,
Corvina Kiadó, Budapest, 2025, 2026
288 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft