Kissé poros példabeszéd | Steinbeck: Édentől keletre / Spirit

Bedő J. István |

A csaknem hetven éve (angolul) megjelent hatalmas családregényt ismerve azt gondoltam, talán mostanra már elveszítette népszerűségét, de ahogy látom, 1958 óta hét magyar kiadást is megért. (Igaz, a legutóbbit egy tucat éve.) Vajon ebben része volt Elia Kazan legendás, 1955-ös filmváltozatának, s a főszerepet játszó, tragikusan fiatalon (még a bemutató évében) elhunyt James Deannek? Ez utóbbi aligha számíthatott, hiszen nálunk a filmet csak 1965-ben mutatták be.

Akkor mégis mi lehetett a vonzereje, hogy átlagosan nyolcévente megjelent sok ezer példányban – és el is fogyott? (Steinbeck bölcsességeit vagy frappáns megfo-galmazásait még gyűjteni is szokták.) Mindenesetre komoly aktualitása ma csak nagyon áttételesen lehet, hacsak nem a sikerre vágyó, de rosszul döntő apa és iker fiai ellentétét szeretnénk társadalmi konfliktussá felfújni.

A Spirit Színház első post-covid bemutatójának kapcsán legelőször is a dramaturg, Lőkös Ildikó nagyon dicsérhető munkája említendő meg, hiszen a hetedfélszáz oldalas, hömpölygő regényt kell emberi (sőt: színházi előadás) méretűre faragni. A huszadik század elejétől az első világháborúig húzódó családtörténetből már Elia Kazan filmje is csak néhány szálat dolgozott ki – főképpen az apa–fiú konfliktust –, és ejtette el azokat, amelyek túlságosan is tapadtak Steinbeck saját életének történetéhez.

A Káin–Ábel történet újramesélése, mint a született jó és a született rossz ellentéte és konfliktusa ma hihetőleg keves(ebb)eket érdekel, mint hetven éve, hiszen a világ azóta sok-sok egyéb rosszat tálal az olvasó-néző elé.

A most színre vitt változat még a filmnél is kevesebb szálat vezet végig és bont ki. A fontos történések már megestek a darabot megelőzően, a Trask família utolsó felnőtt tagja, Adam, a sziklafejű, mélyen vallásos apa most hozza fiai tudomására, hogy meghalt a testvérbátyja, akiről a fiúk nem is tudtak. Halott rokon így is van a listán, a fiúk anyja. Pontosabban: a családban ezt így kell tudni. A lényeg, hogy az ikrek közül Aron a romantikusabb, lágy, Cal (Caleb) a makacs, keményfejű, határozottabb, erőszakosabb, életrevalóbb – nehezen is férnek meg egymással.

Az előadásnak főszereplőjévé azonban egy látszólag mellékalak válik, a világos fejű, értelmes, igazi emberségből gyúrt Lee (Li), a kínai szolga, egyben a fiúk nevelője. Ő az, aki átlátja a botránnyal vagy rossz döntéssel fenyegető helyzeteket, a gondosan ápolt hazugságokkal szemben ismeri az igazságot, és ennek vagy legalábbis egy részének a kimondására is ösztönöz. (Mai szemmel, mondhatnánk, nem is a földön jár.) Kertész Péter alakítása kiemelkedően jó, a higgadtsággal, megfontoltsággal, olykor a bibliai mondatot értelemmel magyarázó, igazán rokonszenves kis hős, aki egy cipőtisztításnak is súlyt tud adni.

Nos tehát, az ikrek anyja nemcsak hogy él, de kuplerosné (madám) a közeli városban. A Nagyváradi Erzsébet által megformált (valójában elszökött) Kate önző, megrögzötten gonosz nőszemély, durva és nyegle, és ha ellágyulni látszik, az is csak színjáték. Kate mindenkivel ordít, senkihez nincs köze, még elhagyott ikreihez sem, akik (mert azért ez is kiderül) nem is a családfő, Adam vérei, hanem a szintén eltagadott fivér „szeplősítette meg”, aztán gyors esküvővel hozták helyre a hibát.

A fiatalok kevesebb lehetőséget kapnak a kibontakozásra. Cal (Orth Péter) szenved az apai szeretetlenségtől, Aron (Gaál Dániel) pedig szenved attól, hogy apja nem hagyta felnőni. Leendő jegyese, a színes egyéniségű Abra (Bánovits Vivianne) mellett még csak tervezni sem tud felnőtt szerepet magának. A kevesebb szövegtől ők árnyalatlanabb figurák lesznek, holott Cal és Abra – főleg közös jeleneteikben – érzékeltetik, hogy több van bennük, mint amennyit a kétszer 60 percre meghúzott előadás enged.

Juhász Róza rendezésében Adam Trusk/Perjés János (bár ebben a családfában ő a gyökér) éppen csak megfogalmazza a családi hazugságok és mellébeszélések szükségességét. Perjés erősen elüt a mindig dinamikus, sistergő Kate-től, de még a sokat gondolkodó Lee-től is. Szinte színészi eszközök nélkül állít elénk egy ostoba, rossz döntésekre bármikor képes, múltban és fantazmagóriák világában élő alakot. Merev, mozdulatlan, mint a delhi vasoszlop: a rozsda nem fogja, a világ elmegy mellette. Amikor szeretettebb fia, Aron haláláról értesül és agyvérzést kap, a néző úgy érzi, van isteni igazságszolgáltatás. Megérdemelte. Perjés a leghitelesebb a halálos ágyon, amikor utolsó erejével kimondja: Timsel – ami sokféleképpen fordítható, de itt azt akarja érzékeltetni az áldást kérő Calebbel, hogy akárhonnan is van benne a rosszaság, lehet a jót is választani.

Jelmezekről nemigen beszélhetünk komolyan – a többség farmergazda színvonalon gondolkodik a ruházkodásról. A kivétel Kate két ruhája, ezek főképp a rossz erkölcsöket lennének hivatva jelezni túldíszítettségükkel. A szép selyemanyagot tékozlóan használó két ún. koncert fellépő ruha inkább (attr)aktív kurvára vall, nem pedig egy jobbára már kiérdemesült (visszavonult) perdita emeritára. (Vesd össze Mutter [Psota Irén] ruháival – Egy erkölcsös éjszaka.)

Apróbb mellékfigura lett a regénybeli konkurens, Will Hamilton (Almási Sándor), illetve a részeg Rabit is (Zsiga László) – ez utóbbinak komoly a dramaturgiai szerepe, hiszen Caleb tőle tudja meg, hogy a kedves mama él, és madám lett a kisvárosi nyilvánosházban. Végül pedig a haldokló Adam mellett tűnik fel Borbáth Ottília mint ápolónő – kedvesen mulatságos pillanatokat szerez a nézőnek locsogásával, falánkságával, éppen a legdrámaibb szituációban.

Fotók: Gergely Bea

Részletek és jegyváltás