Kapinya Viktória: Hagyaték EXtrákkal (részlet)

Soha többé  

2024. november

Nyirkos hideg volt a kápolnában, ahol a hetvenedik születésnapja előtt elhunyt Karlt felravatalozták. Anna a papot követve behúzta maga után a nehéz vasajtót, és lassan a koporsóhoz sétált.

– Kimenne még egy percre, kérem? Szeretnék elbúcsúzni tőle, aztán lecsukhatjuk a tetejét – fordult halk szavakkal a férfihoz, majd beletúrt a táskájába. Miután a pap kilépett a teremből, a lány elővett egy békazöld színű plüssmacit, egy pillanatra magához ölelte, aztán óvatosan betette a halott mellé. – Tudod, nekem ott vannak a leveleid. Gondoltam, nem árt, ha te is viszel magaddal valami emléket tőlem – suttogta a felravatalozott szerelmének. – Talán hülyeség, hogy most beszélek hozzád, de muszáj még úgy tennem kicsit, mintha itt lennél, és hallanál, mert pár óra múlva már nem érhetlek el soha többé – csuklott el a már addig is tompa hangja. Könnyek között folytatta: – Szóval – sóhajtott –, emlékszel, mit mondtunk erre a ronda mackóra, amikor lelőtted nekem a balatoni céllövöldében? Hogy mégis, ki számít egy zöld macira? Azon röhögtél, hogy biztos békának készült a gyárban, csak valaki rosszul állította be a gépet, és más került a feje helyére. – Anna hüppögve mosolygott, aztán egy lélegzetvételnyi csend után megint felszakadt belőle a sírás. – Azt mondtuk, hogy pont olyan félresikerült, mint mi vagyunk együtt… Mert mi ketten is épp ilyen elcseszett mackóknak tűnhettünk mások szemében a köztünk tátongó korkülönbséggel. De te meg én tudtuk, hogy igazából nagyon is összeillünk. Most biztos azt mondanád, hogy: „Anna, fogd már be, mit filozofálgatsz itt a temetésemen, ellopod előlem a show-t!” De nem érdekel, mert képtelen vagyok felfogni, hogy soha többé nem hallhatom, ahogy rajtam szórakozol… – Ebben a pillanatban résnyire nyílt az ajtó, és a szertartásvezető pap hajolt be rajta lesütött szemmel:

– Frau Tóth, ne haragudjon, hogy megzavarom, de el kellene lassan kezdeni, mert kicsúszunk az időből.

– Persze, máris jövök – felelte szűkszavúan Anna, majd még egyszer utoljára Karl felé fordult, és odasúgta: – Nem bánok semmit. Egyetlen percet sem – tette hozzá, azzal megfogta a koporsó nyitott fedelét, és két kézzel, óvatosan lehajtotta. Néhány másodperc leforgása alatt homályosult el számára tér és idő, egyre sűrűsödő könnycseppjei mindent elsöprő záporként zúdultak le a ravatalozó jéghideg padlójára, ahogy két tenyerével a sötétbarna koporsónak támaszkodott. – Mennem kell, Karl… – suttogta, s egy hirtelen mozdulattal megpróbált hátat fordítani, és elindulni az ajtó felé. Ekkor azonban a koporsó mintha megmozdult volna, úgy húzta vissza magához, majd küldte padlóra a vékony testalkatú nőt: Anna térdre tápászkodott, és mikor meglátta, hogy a szétgombolódott kardigánja szorult be a koporsó két fele közé, s az rántotta le a földre, a sírása hangos nevetéssé fajult. Egy másodpercre újra felnyitotta a fedelet, kihúzta a beszorult ruhadarabot, és még egyszer, utoljára a halott arcára pillantott: – Nem hagyhattad ki, hogy ezen a napon is szórakozz egy kicsit, igaz? Szeretlek.

A szokatlan hangok hatására a pap ismét bekukucskált a terembe, de mivel Anna ezúttal már a kijárat felé bicegett megtépázott felsőjét igazgatva, csak egy néma bólintást küldött a nő felé.

Nem sokkal később a megemlékezésektől és Karl kedvenc zenéitől volt hangos a kis terem. Anna egy kopottas tonettszéken kuporgott az édesanyja és a legjobb barátnője, Dina között, akik minden erejükkel azon voltak, hogy a lányra rátörő sírógörcsök és a hullámokban érkező remegések közepette fizikálisan megtámasszák a harminckét éves nőt. Bármennyire személyre szabott és szívhez szóló volt is a szertartás, a sírnál állva Dina megrökönyödve figyelte a helyi szokást, ahogy a már leengedett koporsóra minden jelenlevő lapátolt egy kevéske földet, ily módon búcsút véve az elhunyttól.

Ez rémes! Hogyan rontsunk még az amúgy is borzalmas állapotunkon? Hát így… – gondolta magában, majd a részvét jelét keresve a számára ismeretlen arcokon, akaratlanul is végigpásztázta a gyászolókat.

– Kösz, hogy eljöttél! El sem tudod képzelni, milyen sokat jelent ez nekem! Pedig te nem is találkoztál annyiszor Karllal, mint a többi barátom, mégis te vagy itt egyedül – ölelte át Anna Dinát nem sokkal a koszorúk és a virágdíszek elrendezése után. Anna édesanyja, Márta a búcsúzkodó tömegben rohangált. Még egyszer elmondta mindenkinek németül az étterem pontos nevét és címét, ahol másnap lehetőség nyílik összegyűlni és megemlékezni Karlról.

– Menjetek csak előre nyugodtan, lányok, úgyis két kocsival vagyunk! Én még elköszönök mindenkitől, aztán gyorsan elintézem a bevásárlást – szólt oda az ölelkezőknek.

– Köszi, Ancikám! Később találkozunk! – intett neki Anna, majd fejével a parkoló felé biccentve jelezte Dinának, hogy ideje menniük. Búcsúzásképp mindketten kezet ráztak a szertartást levezető pappal, aztán elindultak a kápolnától vezető kis macskaköves úton Karl, azaz most már Anna autójához. Dina a kezét nyújtva a tenyerére bökött a tekintetével:

– Kérem a kocsikulcsot, én vezetek! – mondta ellentmondást nem tűrően.

– Ne már, Dina! Tudok vezetni! Az legalább eltereli a gondolataimat – vágta rá a barátnője.

– Miért kell hogy bármi is elterelje? Nem kell ennyire görcsösen akarnod, hogy ne öntsön el a gyász… – kezdte Dina kissé félénken, majd folytatta: – Mármint… úgy értem, hogy ha ennyire elnyomod magadban a fájdalmat, azzal csak azt éred el, hogy túlontúl felgyülemlik a sok rossz érzés, aztán egy váratlan pillanatban átszakad a gát, és mindent letarol körülötted a szökőár.

– Tök mindegy, majd jön, aminek jönnie kell – vonta meg a vállát közönyösen a lány, aztán felvette fekete napszemüvegét, és behuppant a vezető melletti ülésre.

– Mehetünk haza? Vagy együnk valahol? – puhatolódzott Dina, de a barátnője nem válaszolt, csak hátradöntötte az ülést, még jobban a szemére tolta a szemüveget, és összekulcsolta maga előtt a kezeit.

– Ott tudsz megfordulni! – mutatott erőtlenül a parkoló túloldalára, aztán visszahelyezkedett az előző pozícióba, míg Dina tolatni kezdett az Audival.

– Mindjárt meglesz, csak kicsit béna vagyok az automata váltós kocsikkal, bocsi! – mondta, miközben hátrafelé fordult a manőverhez. A tolatóradar éles és egyre ütemesebb pittyegésbe kezdett, amint a fedélzeti kamerán hirtelen feltűnt egy kissé elmosódott emberi alak. Anna felkiáltott:

– Fékezz!

Dina satuféket nyomott, a kameráról eltűnt az illető, helyette azonban durva kopogás hallatszott a hátsó ablak felől, aztán a vezető melletti ülés ablakában egyszer csak felvillant egy méregvörös női arc, amit addig gondosan takart az aranyozott keretű napszemüveg és a láthatóan állatszőr nyakbavaló, amihez hasonlót manapság már nemigen látni senkin. Ahogy az idősebb nő a feje tetejére tolta a napszemüvegét, Anna már-már jéggé dermedt. Eddigi közönyét egyre inkább a pánik váltotta fel, mert a temetés után már a legkevésbé sem számított ennek a nőnek a feltűnésére. Dina ösztönös mozdulattal lehúzta az ablakot, hogy exkuzálja magát a „majdnem gázolásért”, de megszólalni már nem volt ideje, mert a nő válogatott szitokszavakat kezdett üvölteni németül, méghozzá torkaszakadtából.

– Majdnem elütött, maga vadbarom! Egy temető parkolójában vagyunk, az ég szerelmére! Pénzért vette a jogosítványát? – dühöngött, aztán Anna holtsápadt arcába meredt, és még gúnyosabb hangon folytatta: – Csak nem te vagy az, ráadásul? Te kis haszonleső csitri! – fröcsögött.

– Kérem, menjen innen! Nem akarok veszekedni, épp elég bajom van – felelte halkan Anna, miközben kicsit kihajolt az ablakon. A hetvenes, bundába burkolózott nő mély levegőt vett, aztán némi cinizmussal a hangjában folytatta:

– Persze, nélküle már nincs olyan nagy szád, igaz, Karl édes kis nyuszikája? A bíróságon is legyél pont ilyen nyuszi, az megkönnyíti majd a dolgomat – vetette oda, majd fényes járóbotjával, amelynek láthatóan vajmi kevés köze volt a járássegítéshez, odasomott egyet a kocsi ajtajára.

– Úristen, ez a volt felesége? – kérdezte a rémülettől megszeppenve a kormányba kapaszkodó Dina.

– Igen, ő Paula… a mi „nagyasszonyunk”. Hozza a formáját – felelt Anna, és felhúzta az ablakot. – Tudod, mi esne most jól? Egy erős pálinka.

– Pálinka. Azt meghiszem. Máris indulunk, csak megvárom, amíg helyreáll a szívverésem – mondta Dina, és egyesbe kapcsolt.

– Jobban jártunk volna, ha elütöd – bukott ki Annából valamivel később az ebédlőasztalnál, miután egy húzóra felhörpintette a málnapálinkát. – Látod, nekem kellett volna vezetnem, én simán átmentem volna rajta – nevetett fel kissé erőltetetten.

– Jaj, édesem, minden rendbe jön majd! Nem most, tudom. Nagyon nem most. Valószínűleg évek múlva, de muszáj abba a gondolatba kapaszkodnod, hogy ez nem marad így örökre – próbálta vigasztalni Dina, miközben egyik kezével finoman simogatta a barátnője hátát.

– Igen. Illetve az már örökre így marad, hogy Karl nincs többé – csuklott el Anna hangja. – De én most még mindig belé kapaszkodom. Képtelen vagyok felfogni, hogy innentől kezdve nem lesz egyetlen olyan nap sem, amikor a vártnál korábban végez az irodában, és besétál azon az ajtón, vagy amikor újságolvasás közben elalszik a fotelben. És ez elviselhetetlen – hallgatott el, aztán váratlanul felkacagott, miközben érezhetően fojtogatta a torkát a sírás is: – Tudod, mit mondott, amikor utoljára magánál volt a szívroham után?

– Azonkívül, hogy visszajön kísérteni, ha nem alkudsz le valamennyit a koporsója árából? – viccelte el Dina.

– Haha, bolond vásári kofa! Tényleg a vérében volt az alkudozás. De nem… Azt mondta: „Mostantól legalább nem kell úgy érezned magad, mintha egy nyugdíjasklubban élnél.”Hiába vállaltam fel az utóbbi két évben, hogy a nagy korkülönbség ellenére ő a párom: szerintem Karl legbelül mindig úgy érezte, hogy túl nagy áldozatot hozok érte.

– Miért, talán nem hoztál? Lássuk be, egyikőtöknek sem volt könnyű együtt élni azzal a tudattal, hogy mindenki úgy tekint rátok itt is, és otthon is, mintha a fiatal magyar lány fogott volna magának egy tehetős német sugar daddyt.

– De én… először is, még sosem hallottam ezt a kifejezést – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet Anna. – És könyörgök, ki ne mondd!

– Mégis, mit?

– Hogy ebből látszik, hogy tényleg egy nyugdíjasklubban éltem. Istenem! – bámult Dinára tágra nyílt szemekkel, már amennyire négy kupica pálinka után még képes volt erre. – Oké, ennyi év után el kell fogadnom a feltételezést, hogy van némi apakomplexusom, tekintve, hogy apám… hogy is fogalmazzak…

– Miki bá nem éppen az apák gyöngye… Ezt akartad mondani? – fejezte be a gondolatot a barátnője.

– Hát, úgy valahogy. Sosem volt ott igazán, amikor nagy szükség lett volna rá. Mindig mindent anya csinált, ami fontos volt nekem. Vagyis fizikálisan talán ott volt, csak nem terelgetett, nem tanított úgy, ahogy szerintem elvárható lett volna. De ez még nem jelent semmit! Te is igazolhatod, hogy világéletemben ki voltam akadva a fiatal nő – öreg faszi kombón. Lehet, hogy pont ez az oka, hogy beleszerettem Karlba, lehet, hogy ezt dobta a sors lecke gyanánt, hogy ne legyek ilyen rohadtul előítéletes… – ömlött a szó Annából.

– Végül is ez már lényegtelen. Mindig csak te tudtad, és ezután is egyedül te fogod tudni a saját igazadat – sóhajtott szomorúan Dina.

– És tudod, mi a legrosszabb? – folytatta Anna, mintha valaki benyomott volna rajta egy kapcsolót, ami újraindította a beszédközpontját. – Hogy nem elég, hogy Karl elment, itt hagyott a házzal, az üzletekkel, a kibogozhatatlan pénzügyeivel, még ez a boszorkány is a nyakamon maradt.

– Paula?

– Igen, a nő. Kiderült, hogy hiába adta be Karl a válási kérelmet, az egy nappal a halála után érkezett meg a banyához.
– És akkor mi van?
– Az van, hogy így a halála napjáig házasok maradtak.
– Vagyis…– kezdte a mondatot Dina, de a barátnője fejezte be:
– Vagyis ez azt jelenti, hogy én mint a végrendelkezés alapján mindent megöröklő volt élettárs köteles vagyok kifizetni a volt feleségét.
– Basszuskulcs!

– Az ám! – csettintett az ujjaival Anna, aztán kicsoszogott a konyhába, hogy benézzen a hűtőbe. Dina utánament, és kibontott egy dobozos kólát.

– És nem akarsz neki fizetni, vagy mi? – kérdezte óvatoskodva.

– Akarni nem akarok, csakhogy muszáj lesz. Ami még rendben is van, hiszen jogilag ezt úgysem lehet megkerülni. De ismerve, hogy mennyire gátlástalan és követelőző ez a nő, félek, hogy mindenemből ki akar forgatni. Ja, és a legjobbat még nem is mondtam: lakhatási joga van a házra.

– Pff! – köpte ki az épp felhörpintett kólát meglepetésében Dina. – Mármint erre, ahol most laksz? Bocs, feltörlöm – tette hozzá, és már nyúlt is egy nedves rongyért.

– Igen, jogot formálhat rá, csak el nem adhatja a fejem fölül. Mi lenne, ha inkább rendelnénk valamit? Semmi nincs a hűtőben, amit kívánok. Bár legalább egy hete nem kívánok semmit, úgyhogy ez nem újdonság.

– Jól van, mit szólnál egy pizzához? – ölelte át barátnőjét Dina. – Lehuppanunk a kanapéra, megesszük a pizzát, iszunk még valamit, és kitaláljuk, mi legyen! Ha szeretnéd, segítek listát írni az elintézendő dolgokról – próbálta kicsit terelgetni Annát.

– Köszi, de holnap hazamész, inkább csak beszélgessünk, arra most nagyobb szükségem van.

– Jól van, majd mindent megoldunk szépen sorban. Akkor is, ha nem leszek itt, rendben? – szorította meg a vállát Dina. Anna bólintott, aztán elterült a végtelen mélynek tűnő régi bőrkanapén.

Kapinya Viktória: Hagyaték EXtrákkal
Partvonal Kiadó, Budapest, 2025
480 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft,