Lélekbuborékfúvó a pácban | Szigeti Ildikó: Pszichokanyar

Fazekas Erzsébet |

Ha szakmai (ön)vallomásnak szánta szerzője ezt a Terápiás tévedések alcímű kötetet, akkor méltató szavakkal, lelkesen hozom itt tudomására, hogy bátorsága, őszintesége dicséretet érdemel. Nagyon jó célra használja íráskészségét Szigeti Ildikó, a pszichológusi szerepbe átlépett újságíró, elvégre sajtómunkásként is megtapasztalhatta, milyen hasznos lehet egy ilyen – a lélekbuborékfúvó – szakmán belülről jött informáló (esetleg edukáló) kötet. (Az említett fogalmat a könyvben találtam, a szerző sok egyéb megnevezést is használ: pszichonéni, pszichomágus mellett.)

Ha nem is shakespeare-i értelemben vett, de mindenképpen drámai helyzeteket olvashatunk e (terápiás) tévedések vígjátéka nyolc fejezetében. Ezért is fontos emlékeztetni arra, hogy ha nem is élet-, de kedély-, bizalommentő és pénztárcakímélő módon milyen hasznos lehet a jókor jött figyelmeztetés: igen óvatosan éljünk a lélekbuborékfúvó sarlatánok szolgáltatásaival. Ha a történetek kiötlése, megfogalmazása mögött önkritikus vallomásra késztetést, tudatos szándékot feltételezünk, akkor rendben is lennénk. Ám ha félreértettem a szerzői szándékot, akkor meg kell kérdeznem, mi köze lehet az olvasónak ehhez a szakmai(nak látszó) leleplezéshez?

Jóhiszemű hát a feltételezésem, az oktatás, a felvilágosítás vágya vezette a szerzőt. Pályatársai rossz gyakorlatát megismerve állította össze ezt a figyelmeztetésnek szánt példatárát, hiszen ő maga első kézből szerzett élmények nyomán van tudatában annak, hogy napjainkban a közönség különösen felfokozott érdeklődést mutat a pszichologizáló terápiás témák iránt. A terápiába járó vagy még csak a szándékot fontolgató alanyok megnyugtatására gondolva gyűjtöttem össze tehát alábbi megjegyzéseimet. Megosztom olvasóinkkal azt a sejtésemet, hogy a szerző saját terápiás tapasztalatait írja le, amikor Hanna, a főszereplő praxisát mutatja be.

Sok lehet a méltatlanul kiadott (rossz) könyv, amelyek igénytelenségükkel rontják a nyomtatott szövegbe – mint irodalmi értékekbe – vetett hitet, bizalmat. De az ízlésrontáson kívül ezek más bajt nem okoznak. Csakhogy vannak olyan félrevezető, ártalmas kiadványok is, amelyek egyesek tudatában torz képzetet keltenek. Jelen esetben például azt,  mintha ilyen volna a terápia, egy terápiás beszélgetés. Pedig csak arról lehet szó, hogy mesélőnket elragadta élénk fantáziája, és jó íráskészsége megolajozta képzeletét. Bárcsak hihetnénk, hogy hol ijesztő, hátborzongató Grimm-, hol hamisan megnyugtató Andersen-meséket olvasunk…

• Olvass bele!

A szerző tehát sztorizik. Történetei olykor fordulatosak, máskor unalmasak, néha váratlanul meglepőek. Olykor akadnak köztük érdektelenek, sőt: kitervelten mache (csinált, művi) ál-esetek, és felzaklatóak is. Színesen változatosak – talán túlságosan is… Az olvasó azonban sehol nem találkozik a ráismerés élményével. Nem pillanthat ennek az amúgy igen érdekes, fontos terápiás szakmának a kulisszái mögé. És, bizony, egyetlen egyszer sem kap megnyugtató végkifejletet. Ami nekem kínos is volt: többnyire az derült ki, hogy semmi, senki nem az, aminek látszott – vagy aminek/akinek mutatta magát. Vagyis mintha novellafüzért olvastunk volna. Bárcsak. Akkor jól szórakoztam volna, és nem keresem sehol a szakmai kapaszkodót, a tanulságot.

„A szakembernek a kliens mellé kell szegődnie – útitársként, az érdemi munkát ő végzi. A terapeuta legfeljebb felgyorsíthatja a szembenézés gyógyító folyamatát” – ennek az alapigazságnak a leszögezésével indulunk, majd jön a valódi kérdés, ami felébreszti az érdeklődésemet: „Az én elakadásomra van megoldás?” Aha, szóval a továbbiakban önismereti írást kapok, ez olyasmi, mint a self-help irodalom. Életszerű, hogy a beszélő (a szerző) a kiégés határán billeg, de feldobja (animálja), hogy minden történetben (fejezetben) ott lehet a titok (meg majd a megoldás – teszem hozzá reménykedőn, szándékos naivitással…).

A témák az olvasót is érdeklődésre hangolhatják: a nemiség sokféle megélése (pedofília, aszexualitás, poliamória, a testi érintés teljes elutasítása, vagy éppenséggel a durva, erőszakos szexuális játékok űzése), a családon belüli homofóbia, az ivarsejt-donáció, aztán öngyilkosság, poszttraumás stressz, autizmus, rák, ikerlét. A lista parádés, mégsem folytatom… Mert olyan, mintha egy szakkönyvből kimásolt téma-gombokhoz varrták volna a sztori-kabátot. Nem kelti azt a képzetet, hogy ilyen lehet egy gyakorló (vagyis valódi) terapeuta munkája során felbukkanó esetek sora.

Ráadásul egyik téma sem kap kellő mélységet a beszélgetésekben. Hiteltelenek a szereplők, esetlegesek és kaotikusak a történések. Több esetben ki is derül, hogy a kliens nem is az, mint akinek kiadta magát, nem volt olyan élethelyzetben, hogy a felpanaszolt eset vele történhetett volna meg – ismétlem meg egyik legfőbb aggályomat. A poszttraumás stressz miatt szakembert kereső férfi nem volt háborúban, nem is volt katona, csak párjától – aki esetleg átélhetett valami hasonlót – elirigyelte. A végstádiumú rákos(ként jelentkező) férfi makkegészséges, és az anyjának hátat fordító lány igazából sem olyan…. Szóval az olvasónak egy idő után elmegy a kedve ezektől a másoktól hallott, többféle esetből összefércelt sztoriktól, mert úgy érzi becsapták. Bevitték az erdőbe. Utólag sem vigasztal a felismerés, hogy talán éppen erre figyelmeztetett a szerző, amikor az első beszélgetésnél már a címmel (Katonadolog) elviccelte a helyzetet. Pedig a katonák, veteránok poszttraumás stressz szindrómája (PTSD) bizony nagyon is komoly kezelést, gondozást igénylő állapot!

Próbálom megérteni, milyen szakember képét akarja megrajzolni magáról a szerző, ha nem átallja bevallani – több kliense gondjával kapcsolatban is –, hogy tisztában van vele, „felszínes beszélgetéssel múlatják a terápiás foglalkozásra szánt értékes, drága időt, miközben tudható, hogy lenn a mélyben már összedőlni készül a rendszer” – amivel a kliens is tisztában van. És „ez a közös tudás láthatatlan szállal köti össze őket” – fűzi hozzá a terapeuta. Majd beszámol arról, hogy a kiégés ellen, meg hogy túllendüljön a holtpontokon, ő is esetmegbeszélésekre járt. Ott viszont nem szakmázás zajlott, főleg pogácsáról, keresztrejtvényről fecsegtek. S erre még rátesz egy lapáttal: „62 évesen igénye sincs rá, hogy átlendítsék a holtponton. Egyre gyakrabban engedi meg magának, a hadd guruljanak azok a fránya üveggolyók attitűdöt! Tovább elmélkedik azon, hogy amit ő kiégésnek hisz, az talán természetes velejárója a korosodásnak. Elvégre évtizedek óta rója ugyanazokat a köröket és „mint a sárba ragadt autó, minél intenzívebben forgatja a kerekeket, annál mélyebbre süpped a dagonyába. Megtanult hát nem küzdeni.”

Kedves olvasó, ha esetleg szeretnél kliens lenni, próbálj egy aktív, elkötelezett terapeutát keresni. Akinek a legkisebb hibája, ha egyszerre három kliensnek adja ugyanazt az időpontot, akik türelmesen vártak, sorshúzással döntve el, ki marad, ki megy. Mert a kliens már csak olyan, jegyzi meg a szétszórt terapeuta: „minden alkalommal várja a csodát.” Ami megtörténhet, ha „hirtelen és váratlanul megmoccan valami, s a szanaszét heverő darabok lassan és óvatosan közeledni kezdenek egymáshoz és elindul az egységbe rendeződés, ami visszavonhatatlanul berúgja a változás motorját.” És a zavaros kép után még egy szakmaiatlan megjegyzés arról, mi idézte elő a felberregést: „Nem tudja az okát. A terápiás munka vagy a csillagok együttállása.” Tán az utóbbi lehet, ha azt fejtegeti, mennyire utálja a hétfőt, amikor megint dolgoznia kell.

Lehet-e ennél rosszabb pontja a vallomásnak? Lehet. Mert a kliensét hallgatva azon elmélkedik, szabad-e empatikusnak lennie. Mert neki ez sohasem ment. Nem akart bevonódni: „a túlzott együttérzés akadályozza a segítő folyamatot. Megtanulta hát tökélyre fejleszteni a kívül maradás képességét.”

Nem szeretném átvenni egy szakember szerepét e könyvismertető lejegyzésekor, de komolyan megdöbbentem, amikor a mesélő beavatta olvasóit, hogy ő bizony egy ponton megnyugtatta kliensét, jól tette, amikor otthagyta az önsegítő csoportot. Adott rá magyarázatot is: „Amikor a terapeuta azt javasolja kliensének, hogy engedje el a traumáját, azt várja el, hogy felejtse el, porlassza szét, radírozza ki élettörténetéből, tegye meg nem történtté. Ne vegyen róla tudomást. A traumát nem szabad elengedni – a forró tepsit, meg a közeledő kamiont kell elengedni. A traumával kezdeni kell valamit.” S amikor ezt leszögezi, azt is „elhatározza, hogy akarata ellenére nem fogja megmenteni az éppen vele szemben ülő kliensét”.

Szeretném megfejteni, nem szakmai féltékenységből bírálja-e oly hevesen az ugyancsak divatos önismereti szakmai könyveket e szavakkal: „transzgenerációs hatásokról, mérgező szülőkről, romboló családi mintákról szólnak. Divatos témákat feszegetnek, melyekről manapság imádnak olvasni az emberek. Tömegigényeket szolgálnak ki, könnyen befogadható, jól hangzó válaszokat adnak… tökéletes aláfestő zenét játszanak az önsajnálathoz, a felelősségáthárításhoz, a bűnbakkereséshez. Mintha megerősítést, cinkos összekacsintást, önfelmentést vásárolna magának adott önismereti könyvvel.”

Ám ezt a témát átengedem a hozzáértőbbeknek: legyen ez belső szakmai vita a terapeuta és az önismereti coach között. Nekem sokkal fontosabb az, hogy arra figyelmeztessem a téma iránt érthető módon nagyon érdeklődő olvasót, hogy Szigeti Ildikó könyvét kizárólag irodalomként olvassa. (És most eltekintek a fogalmazási hibák felsorolásától is.) Mindenesetre a félreírások, mellé-gondolások jelenléte arra utalhat, hogy a szerkesztő nem volt elég szigorú. Jó tárcanovella-gyűjtemény lehetne ez a könyv, ha a szerző beérné azzal, hogy jó tollú író, s nem akarna mindenáron nagy esetekkel foglalkozó, élet-drámáknál segítséget nyújtó terapeuta lenni…

És ha írásom eddig lelkizős, analizálós volt – ezért csak magam hibáztathatom. Komolyan vettem a címet. (Amiben a kanyar meg a tévedés szavak jó előre figyelmeztethettek volna arra, hogy bizony, tévedni fogok…) Valójában nem is terápiás könyvet vettem kézbe. Javaslom, tekintsék olyan szerző művének, aki sok pszichológiáról szóló (változó mélységű) alapkönyvet olvashatott, és élénk fantáziája segítségével kalandos sztorikat írt – terápiás környezetbe helyezett fiktív lények irreálisan felturbózott eseteiről.

Szigeti Ildikó:
Pszichokanyar. Terápiás tévedések
Multiverzum Kiadó, Budapest, 2026
288 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft,
online ár a kiadónál 5390 Ft
ISBN 978 615 666 2262

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ezt a könyvet azoknak szánjuk, akik olvasták és szerették a Pszichosztriptízt, vagy érdeklődnek az önismereti írások iránt, kedvelik a self-help irodalmat, de a megszokott esetleírásoknál, önértelmezési „kisokosoknál” többre vágynak.
A kötet főhőse a szakmai kiégés határán egyensúlyozó, hatvan pluszos Bokros Hanna pszichoterapeuta, akit a kliensekhez és az elbeszéléseikhez fűződő kapcsolatában ismerünk meg. Hanna és a páciensei személyes történeteiben is ott bujkál a nem várt fordulat, minden fejezet fontos motívuma a titok, az elhallgatás. Pokoli játszmáknak lehetünk tanúi, miközben rádöbbenünk, milyen szélsőséges megoldásokra képes az ember, ha igazán küzd valamiért.
Szigeti Ildikó olyan tabutémákat döntöget, mint a pedofília, az aszexualitás, a családon belüli homofóbia, az ivarsejt-donáció, a BDSM, az öngyilkosság vagy a poliamória. Szót ejt a poszttraumás stressz zavarról, a no contactról, az autizmusról, a rákról, az ikerlétről és a cancel culture jelenségről.