Ziemowit Szczerek: Hetes (részlet)

Asmodeus

Szóval, Paweł, ülsz az Opel Vectrádban, ülsz és áthajtasz a másnapos, fáradt Krakkón, egyébként te magad is másnapos vagy és fáradt, mész kifelé Krakkóból, egyenesen Varsóba; a dugóban csorogsz a hetes számú főút irányába, a Hetes, a lengyel utak királynője felé. Holnap Varsóban fontos találkozód van, szóval nincs mit tenni, ott kell lenned.

Elhagyod a Rakowicki temetőt, ó, a Rakowicki temetőt imádod, ez Krakkó kvintesszenciája, minden síron, minden név előtt titulus: ez diplomás, ez tanácsos, ez doktor, ez ügyvéd, és ha már végképp nem volt mit odaírni, akkor meg azt vésték bele, hogy Krakkó Város Polgára, és úgy is rendben volt. Beszívod a levegőt az orrodon, és már érzed is az olvadt viasz szagát, miközben megpillantod a mécsesek fényét a temető felett – szeretettel szívod be a levegőt az orrlyukaidon, Paweł, mert szereted a temetők felett terjengő olvadt viasz szagát – általában véve is szereted a halottak napját, és ma épp halottak napja van.

A rémek, a lidércek és az ősök szellemei ilyenkor bújnak elő rejtekeikből, áttüremkednek a létsíkjaikról, és fél évre birtokba veszik az országot.

Úúúú-húúúú.

Személy szerint, Paweł, szereted ezt a homályt és a rémisztő tocsogást, ezt az időjárást, amikor a lezüllött szláv istenségek és a lecsúszott szláv démonok a legközelebb találhatók a földhöz, és Lengyelország, a hazád, képtelen megzabolázni ezt a homályt és tocsogást. „Az állandó homályban tocsog a kibaszott csőcselék”, csak hogy egy klasszikust idézzünk. [Részlet a lengyel punkénekes, Kazik Nie lubię już Polski! (Már nem szeretem Lengyelországot) című 1995-ös számából.] Mert Lengyelországnak sohasem sikerült megzaboláznia saját magát, gondolod. És soha nem is volt képes formát és alakot adni magának.

És ezért van az, Paweł, hogy szereted a halottak napját. A lengyel kultúrának alig akad olyan alkotása, ami esztétikailag ennyire illene ahhoz a fél évig tartó homályhoz, ami épp most kezdődik az országban. A legszebb lengyel ünnep.

Letekered az ablakot, hogy még erősebben belélegezd a viasz szagát, a rádióban meg szólnak a hírek. A bemondó lázas hangon arról beszél, hogy Oroszország katonákat von össze a lengyel határon, a kalinyingrádi körzetben, te meg a tükörképedet nézed, látod a másnapos szemed, hiszen, ha ma halottak napja van, akkor tegnap Halloween volt, és tegnap este nyilván egész Krakkó – ahol laksz, mert benne rejtőztél el Lengyelország elől, mert Krakkó azon kevés helyek egyike Lengyelországban, ahol el lehet rejtőzni Lengyelország elől – elindult szétcsapni magát. Veled együtt. Mert Halloween egy ilyen alkalom. Tökök, horrorfilmek a tévében, minden kocsmában a Soul Dracula sláger megy, a színházakban meg az Ősök [Adam Mickiewicz drámája], egyre újabb rendezésekben. De főleg ivászat. Nem mintha Krakkónak kéne valami különleges alkalom, hogy szétcsapja magát, de most épp kapóra jött egy.

Szóval, ülsz a volán mögött, dobolsz az ujjaiddal, kopp-kopp, a Vectrád a dugóban vesztegel, te meg visszagondolsz, mi történt tegnap a Halloween alkalmából, mert te is kimentél a kollégáiddal a Világpol.pl internetes hírportáltól, ahol szerkesztő vagy, és a főoldalra gyártasz klikkbéjt címeket. Hogy kattintson a junik júzer, hogy pörögjön az oldal, hogy meglegyen a kattinthatóság (lat. clicalitas). Tegyük fel, hogy lengyel-német NATO-hadgyakorlat zajlik Szczecinnél, ahol a katonák azt gyakorolják, hogy kell átkelni a folyón, ti meg a szerkesztőségben kitaláljátok hozzá a megfelelő címet: „A német hadsereg pontonhidakon átlépte az Oderát.” És már megy is a címlapra. És pörög. Vagy arról jön hír, hogy egy alig létező párt totál ismeretlen képviselője részegen a Mickiewicz-emlékmű tövébe hugyozott, ti meg már dörzsölitek is a kezeteket, és azt írjátok: „Ismert politikus vizelte le a legnagyobb lengyelt.” És hogy pörög! Hány kattintás! A clicalitas felrobban! Egyébként, ha bármilyen címben szerepel az a szókapcsolat, hogy „ismert politikus”, „ismert színész” vagy „ismert zenész”, akkor biztos, hogy az a politikus, zenész vagy színész rohadtul nem ismert, mert ha tényleg az lenne, akkor a nevével, méghozzá a teljes nevével kerülne a címlapra. Mondjuk Grzegorz Schetyna [lengyel politikus] lett épp lefilmezve, ahogy vacsora közben az Élysée-palotában a zsebébe rámolja az értékes étkészletet, esetleg ahogy Jarosław Kaczyński atom beállva hegyi gorillaként ugrált az autók tetején Varsóban, a Nowowiejski utcában.

Vagy, másik példa: nemzeti ünnep van Csehországban. Te meg, csinálj belőle hírt! Legyen ez a címe: „Csehország: katonai díszszemle a nemzeti ünnepen”? Istenkém, két nyamvadt kattintás, ha egyáltalán, két kikuncsorgott klikkelés, de ti, csiribí-csiribá, és a cím: „Felfegyverzett katonák Prága utcáin.” És megy, pörög, zabálják, mint az őrültek. Ráadásul nem tudni belőle, hogy a cseh Prágáról van-e szó, vagy a varsói negyedről, így annál szívesebben kattint a junik júzer, hogy kiderítse. Ha Szlovákiában esetleg megbukik a kormány, akkor nem azt írjátok, hogy Szlovákiában megbukott a kormány, hanem azt írjátok, hogy: „Lengyelország szomszédja a szakadék szélén”, mert ha leírnátok, hogy ez a szomszéd pont Szlovákia, akkor az a lőtéri kutyát sem érdekelné. Mert az, ami Szlovákiában történik, kizárólag a szlovákszakosokat érdekli, esetleg a csehek néhány barátját, akik ezt a barátságukat valamiért a szlovákokra is kiterjesztették. Az ám, „Lengyelország szomszédja”, vajon melyik lehet, talán a németek?, mélázik a junik júzer, elbarmolták a svábok, pedig olyan szép ország, hehe, simák az utcák, szépen ki van festve, micsoda kár. Esetleg az oroszok?, gondolja tovább a junik júzer, na, tessék, ráfaragtak az ostoba ruszkik, addig jár a korsó a kútra. Vagy esetleg a csehek?, kombinál újfent a júzer, az se volna rossz, a beképzelt Švejkek, adjátok vissza az Olzántúlt [Olza: cseh-lengyel határfolyó], ne a sörötöket vedeljétek a kricsmiben kétujjnyi habbal.

Ó, roppant érzékeny és kifinomult munka ám az ilyesmi címek gyártása!

A legjobban nyilván az apokalipszis megy, a pusztulás, a világvége, különös tekintettel Lengyelországra, ó, Lengyelország pusztulása maga a clicalitas-mennyország, ez egyértelmű, pörög minden Lengyelország felé száguldó aszteroida, pörög a Godzilla és a marslakók támadása, pörögnek a vírusok, a Putyinok…

Ah, Putyin pörög, hú, de még hogy! Főleg az utóbbi időben. Még a címeken sem kell akkorát tekerni. Bár egy kicsit sosem árt.

„Oroszország Lengyelországot fenyegeti: ha nem adjátok át a korridort, akkor…”
„Veszélyes orosz rakéták a lengyel határon”
„Putyin dörgedelme: Lengyelország jobban tenné, ha lehiggadna, mert különben…”
„Meglepő orosz hadműveletek közvetlenül a lengyel határnál”
„Sokkoló értesülések a NATO hírszerzésétől. Oroszország Lengyelország ellen készül…”
Ilyesmi címek pörögtek az elmúlt pár napban.

* * *

Na, és tegnap este volt Halloween.
A városban halálfejesre kifestett, vámpírnak és démoni boszorkányoknak öltözött ténfergők tekeregtek, a gótok és emósok végre teljes dicsőségükben előbújhattak otthonról, és senki nem nézett rájuk úgy, mint egy elmebetegre. Előbújt egy csomó blackmetálos, fekete-fehér arcukon ívöl sminkkel. Előbújt egy csomó sima, közönséges metálos is, sörényes, bőrkabátos, felvarrós. Találkoztál párral az Asmodeus kocsmánál a Starowiślnán, körben álltak, és úgy tekerték a sörényüket, mint a szélmalom, a földön meg köztük egy kis kütyü feküdt hordozható hangszóróval, ami bömbölt, mint egy megkergült medve.

„Vor-szó sziti et vór” – bömbölte a membrán.
– Vojsziz from ándörgráund – bömbölték meghatottan a metálos arcok. – Viszperz of frídom!
– Náj-tín-forti-fór…
– Help, det nevör kéjm!
Ezután hisztérikus, fejhangba átcsúszó kiáltásban egyesültek:
– Warszawo, waaaalcz! [Varsó, harcolj!]

Libabőrös lett a karjuk. Az Iron Maidenes és Sepulturás felvarrók keveredtek a kiátkozott katonás és Harcoló Lengyelországos felvarrókkal.

A városban az Addams Family családtagjainak különféle változatai vonszolták magukat, a Planty és a Szewska sarkán pedig egy őrült állt kereszttel, az arca egy Fiat Multiplára emlékeztetett – ez megesik néha –, a keresztjére áthúzott töklámpás volt tűzve, és azt ordítozta, hogy ne hódoljatok a tök és az amerikai kultúra előtt, hogy a tökben sátán lakik, hogy a Harry Potterben ugyanúgy a sátán lakik, de a tökben nagyobb, és hogy azonnal hagyjátok ezt abba, mert a saját hagyományokat kell ápolni, nem pedig lemásolni az idegent. A Szewskán talán egy vérfarkasnak öltözött csávó dülöngélt: az arca felső részét eltakaró farkasmaszkot húzott a fejére, a hátára meg egy bundát kanyarított, ami ránézésre a nagyanyjáé volt, a fenekére – faroknak – rókagallért tűzött (rókafejjel, mancsokkal…), a lábán kutyamancsos mamusz. Alaposan be volt rúgva. Odament a keresztes őrülthöz, belebámult az arcába, és azt mondta:

– Olyan a pofád, mint egy Fiat Multipla.
– Neked meg akkora a faszod, mint egy Daewoo Tico – vágott vissza az őrült. – Húzzál máshova vérfarkaskodni.
A vérfarkas megsértődött, csuklott egyet, és lelépett.

* * *

A városban mászkáltál két, mondjuk úgy, „kollégáddal”. Az egyikük, Radosław, Józef Piłsudski marsall zombijának öltözött: korhű katonasapkában, hosszú ragasztott bajusszal és oszladozó húscsíkokkal az arcán, amiket az empik boltokban a „partikellékek” részlegen lehet kapni. A másik meg, akit csak Rumburaknak hívtak, furán volt felöltözve: neki is ragasztott bajsza volt, de másmilyen, mint Radosławnak, rövidebb, kefeszerűbb. Ő szürke pulóvert és kordbársony zakót vett fel, és felhajtotta a nadrágszárát.

– Kinek öltöztél? – kérdeztétek Rumburakot.
– Na, mi van? – válaszolta, és az orrotok alá dugta a felhajtott nadrágszárát. – Nem ismertek fel?
– Nem – mondtátok –, úgy nézel ki, mint egy buszsofőr, akinek beázott a pincéje.

– Miféle sofőr! – sértődött meg Rumburak. – Václav Havelnek öltöztem, Vašek Havelnek, akivel egyszer elszívtam egy cigit a Hradzsinban, mert normális ember volt, és néha normálisan kiment a Hradzsin udvarára elszívni egy cigit. Én meg épp ott voltam, és egyet elszívtunk együtt, én komálom a cseheket, tudjátok, hogy komálom őket, igazán kitalálhattátok volna.

– De miért pont Václav Havel – értetlenkedtél –, mi köze van neki a Halloweenhez?

– Hát – válaszolt Rumburak –, Vašek Havel már halott, ez az én privát tiszteletadásom, értitek. Mért, halottaknak beöltözni talán nem halloweeni dolog? Neked – mutatott rád vádló ujjal – nem kell aggódnod, konformistán nem öltöztél be senkinek, és azt hiszed, hogy van jogod baszogatni azokat, akik hoztak egy döntést, érted, HOZTAK EGY DÖNTÉST.

– Így van – állt mellé Radosław-zombi-Piłsudski, bár előtte még ő maga is baszogatta Vašek Havelt. – Rohadék, jelmeztelen konformista vagy.

Először a Kutyába [Piękny Pies (Gyönyörű kutya), híres/hírhedt krakkói kocsma] mentetek, ami, így utólag belegondolva, elég rossz ötlet volt. A Kutyába csak eleve bebaszva van értelme menni, és nem józanul, mert józanul az a hely kibírhatatlan. Valami beállt srác, aki Jakub Szelának öltözött, párlatokat követelt, egy másik, aki talán a krakkói polgármesternek öltözött, hullarészegen a pulton feküdt, és azt követelte, hogy az „Ezüszthalangosz Elnöki Kliptába” temessék el. Egy harmadik éppen telefonált, és arról számolt be valakinek, hogy a mágikus Kazimierzben van, meg hogy nagyon mágikus és egészen hihetetlen, és hogy leküld még két, esetleg három felest, aztán elmegy megkeresni a negyed egykori lakóinak árnyait és bizonytalan visszhangját. Szóval gyorsan be kellett rúgni, a pultnál dobáltátok be a feleseket, egyet, kettőt, hármat, négyet, a részeg csapos a veszett kutya [vodka, málnaszörp, Tabasco] új változatát ajánlotta, amit, ahogy erősködött, most talált ki, a keményeknek. Elsőre normálisnak tűnik, mint a klasszikus változat, az alján pirosló málnaszörppel, a tetején ott lebeg az átlátszó… nem vodka, hanem tisztaszesz, és erre még egy csepp tabasco, az íze kedvéért. Az ilyen piát, mondta, meg lehet gyújtani, mint a Hamu és gyémántban [A. Wajda filmje], mert a tiszta szesz meggyullad, a vodka meg nem. Kirakta a feleseket sorban az asztalra, elővett egy öngyújtót, és tényleg nekilátott gyújtogatni.

– Ezt – nézett rá Radosławra – Józef Piłsudski emlékére. – És meggyújtotta. – Ezt meg – körülnézett, meglátta Rumburakot – Václav Havelére. – És meggyújtotta.

– Látjátok, ő egyből felismerte, hogy Vašek Havel vagyok, akivel egyszer elszívtam egy cigit a Hradzsinban – mondta nektek Rumburak.

– Hogyne – mondta a részeg csapos –, mert komálom a cseheket, megvan otthon Petr Zelenka összes filmje és Vašek Havel válogatott drámái, a telefonom csengőhangja meg a Limonádé Joe főcímzenéje. Szó fár tu jú áj méj. Egyébként azért is dolgozom egy kocsmában, mert a kocsmák a valódi cseh szentélyek, egészség!

Felemelte a meggyújtott felest, és anélkül próbálta meginni, hogy eloltotta volna, így nyilván felgyújtotta a szakállát és az atlétáját. Elkezdett sikoltozni, mire a fél bár odarohant oltani, ezzel kiborogatva a bárpulton lévő többi égő felest.

Amikor valamivel később megpörkölődve álltatok a Kutya előtt, és szívtátok a cigit, hogy megnyugodjatok, a csehek nagy barátja, Rumburak összefutott néhány további csehimádó cimborájával, akikkel – nyilván – csehül üdvözölték egymást: ahoj, jak sze máte, moc dobrzse, gyíki, és aztán átváltottak a kötelező panaszkodásra arról, hogy nincs hol sörözniük, mert az egész városban nem talál az ember egy valamirevaló sörözőt, rendeset, egalitáriust, csehet, ahol a professzor és az éjjeliőr egy asztalnál ül, ezért aztán muszáj ezekkel az elbaszott nyikhajokkal meg maradi vén faszokkal összezsúfolódni. Ezzel az összes csehimádó, Rumburakkal az élen, bement a Kutyába, kikértek egy-egy kis helyi sörfőzdében tradicionális receptúra szerint főzött sört, de végül krumplivodkától basztak be, amit addig toltak, amíg az asztal alá nem borultak.

Fordította: Zöldy Áron

Ziemowit Szczerek: Hetes
Ampersand Kiadó, Budapest, 2025
252 oldal, teljes bolti ár 4800 Ft