Trieszt nem enged el | Federica Manzon: Visszatérés Triesztbe

Riedl Annamária |

A történet látszólag egyszerű. Alma, a Rómában élő újságíró visszatér szülővárosába, Triesztbe, hogy rendezze apja hagyatékát. Csakhogy ebben a regényben semmi nem pusztán adminisztratív ügy. Az örökség emlékekből, elhallgatásokból, régi sérelmekből és a szétesett Jugoszlávia kísérteteiből áll össze. A háromnapos látogatás Alma számára szembesüléssé válik saját múltjával, továbbá azokkal az emberekkel, akik valaha körülvették az életét. Köztük Vilivel, aki nélkül ezt a regényt nem lehet igazán megérteni.

Vili nem egyszerű mellékszereplő vagy régi szerelem. Ő maga az elveszett közép-európai identitás. A férfi, akiben még ott él Jugoszlávia emléke, a szétesett ország minden nosztalgiája, zavara és feldolgozatlan traumája. Alma számára Vili az eltűnt világ: a határok nélküli múlt illúziója és az a fájdalmas felismerés, hogy vannak történelmi törések, amiket több generáció sem tud begyógyítani.

Kettejük kapcsolatában végig ott lappang az a kimondatlan kérdés, ami az egész könyvet áthatja: lehet-e valóban kötődni bárkihez, ha az ember a saját múltjában sem talál biztos pontot? Manzon különös érzékenységgel írja meg Alma és Vili újratalálkozásait, a félbehagyott mondataikat, a közös emlékek súlyát. Nincsenek nagy jelenetek vagy melodrámai kitörések, mégis minden dialógus mögött érezni lehet a balkáni háborúk árnyékát, az elveszett otthonok fájdalmát és egy egész generáció gyökérvesztettségét.

Manzon prózája különösen attól erős, hogy nem harsog nagy történelmi igazságokat. Ehelyett azt teszi tapinthatóvá, hogyan szivárog be a geopolitika a nappalikba, a szerelmekbe, a családi hallgatásokba. Trieszt itt lüktető organizmus, nem csupán háttér: egyszerre olasz, balkáni és közép-európai – örökké két világ között lebegő város. Ahogy Alma végigjárja a régi utcákat, a kikötőket, a kávéházakat – és persze a személyes tereket, ahol a család élt –, az olvasó fokozatosan érti meg, hogy Manzon könyve legalább annyira szól a városról, mint a főhős nőről.

A mű egyik legnagyobb ereje a hangja, amit nagyszerűen ad vissza Magyarósi Gizella érzékeny fordítása. Filmszerűen elegáns próza Manzoné: lassan hömpölygő mondatai mögött végig ott vibrál a feszültség. És ez látszólag halk stílus nem ereszti el az olvasót. A mondatokban egyszerre érződik Claudio Magris közép-európai melankóliája és Elena Ferrante érzelmi pontossága – világa mégis teljesen önálló.

• Olvass bele!

„Nem hiszem, hogy gyökértelen lennél, csak meg kell találnod a helyet, ahol gyökeret ereszthetsz” — hangzik el a regény egyik kulcsmondata, de ez tulajdonképpen az egész történet érzelmi tengelye. Egy másik helyen pedig Alma apjáról ezt írja Manzon: „a szél gyermeke lett, gyökerek nélkül.” Kevés kortárs regény tud ennyire pontosan beszélni arról, milyen érzés örökölt múltak között élni, miközben az ember kétségbeesetten próbál saját identitást építeni.

Talán éppen ez a Visszatérés Triesztbe legnagyobb teljesítménye: miközben a Balkán kollektív traumájáról mesél, valójában nagyon mai kérdéseket tesz fel. Mit kezdhetünk az örökölt identitásokkal? Lehet-e új életet építeni a múlt átírása nélkül? Mi történik akkor, amikor ráébredünk, hogy az otthon nem feltétlenül hely, hanem emlék – vagy sebhely?

Ez a visszatérés-történet nem harsány bestseller. Nincsenek benne hatásvadász fordulatok vagy könnyen fogyasztható (vagyis felszínes) drámák. De ami helyette van, az sokkal ritkább: intelligencia, atmoszféra és valódi érzelmi mélység. Azoknak való, akik szeretik, ha az irodalom nemcsak szórakoztat, hanem lassan át is rendezi a gondolataikat. Pontosan ettől igazán nagy regény.

Az írás korábban megjelent a Stile di Vita oldalon

Federica Manzon: Visszatérés Triesztbe
Fordította: Magyarósi Gizella
Európa Kiadó, Budapest, 2026
312 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a kiadónál 5399 Ft
ISBN 978 615 106 2357

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Alma hazatér Triesztbe, ahonnan sok évvel ezelőtt fejvesztve menekült, Triesztbe, ahol az ő útja elkezdődött, ahol keresztezték, vezették, eltérítették más utak és mindazok, akik ezeket az utakat bejárták, miközben önmagukat keresték. Imádott apja, aki állandó nyughatatlan mozgásban élt az odaát és az itthon között, az érkezés és az indulás között, többre tartva a jelent a múltnál, földrajzot a történelemnél.
Apja, aki Tito bizalmi embereként élte meg Jugoszlávia széthullását, horvátként, cigányként, magyarként, örök szabad szellemként, fogva tartva egyetlen testben. Anyja, a Bolondok Városának fáradhatatlan angyalaként, megfoghatatlan anyaként, hűséges, szerelmes feleségként, örök lázadó gyerekként élte túl a napokat. Anyja monarchista, művelt nagypolgári szülei, a közép-európai hagyományok őrzői Alma számára nem a lázadást, hanem a vágyott biztos pontot, a rendet és kiszámíthatóságot jelentették a történetek, a könyvek és az ételek ismétlődésének megnyugtató ritmusában. Végül Vili. A barát, az ellenség, a testvér. A szerető. Akihez Alma visszatér az ortodox húsvét három napjában, hogy átvegye tőle apai örökségét…
Federica Manzon fél évszázadot felölelő regényének szereplői számára az identitást alakító, meghatározó történelem és földrajz folyamatosan egymásnak feszül, átkeretezi és újraalkotja egymást, így Trieszt egy olyan szimbolikus és valóságos viszonyítási ponttá válik, ahonnan mi olvasók megfigyelhetjük és megkísérelhetjük megérteni Alma, a szerettei és Jugoszlávia sorsának alakulását, miközben felmerül bennünk a kérdés: kik is vagyunk, és hol vagyunk otthon…