Kiüresedett lélekkel | Tommi Kinnunen: Megbánást nem tanúsított

Pál Attila |

Sodródik csak az ember, akár nő, akár férfi, a világ erői között, ha nincs elég akarata, bátorsága, hogy tiltakozzon, amikor a családi és/vagy társadalmi körülmények elfogadhatatlanok a számára. Kiszolgáltatott lesz mindennek és mindenkinek – államnak, munkahelynek, családnak –, amíg valaki a hasznát veszi. Hogy az ember elinduljon ezen a lejtőn, elég egyetlen kényszerű – vagy akár egy adott pillanatban észszerűnek tűnő – döntés, ami később tévesnek, sőt gyakran végzetesnek bizonyul. És akkor már nincs visszaút.

Tommi Kinnunen regényének főhősei ugyancsak egyetlen végiggondolatlan, bár megindokolható döntésük következményeit szenvedik el.

A történeti háttér: Finnország az 1939/40-es téli háborúban elveszített karéliai területeinek visszaszerzésére indított támadást a Szovjetunió ellen 1941-ben, a náci Németország támogatásával. A sztálingrádi csata (1942. augusztus 21. – 1943. február 2.) után azonban a helsinki vezetés jobbnak látta átállni a szövetségesek oldalára, és hadat üzenni Hitlernek. A németek 1943-44 telén már kiépítették a menekülő útvonalat Norvégia északi részéig, ahonnan még szabad volt a tengeri út hazafelé.

A regény cselekménye 1945 kora tavaszán kezdődik, amikor a náci hadak kivonulnak Norvégiából (is). Egymás után szedik fel a horgonyt a német csapatszállító hajók, amelyek a katonákon kívül finn nőket is vettek a fedélzetükre, akik immár feleségként, szeretőként követték párjukat. Ez a kontingens azonban a hajók számával együtt csökkent, egyre több kétségbe (s olykor teherbe) esett lány és asszony maradt a parton, akiket az utolsó támaszponton őriztek egy darabig, aztán ki tudja… A fejvesztve menekülő seregtől aligha lehetett komolyan venni a hazaszállításra vonatkozó ígéreteket. A regény főszereplője öt nő, akik a második világháború utolsó hónapjaiban kiszolgáló személyzetként (tolmács, ápolónő, kantinos stb.) csatlakoztak a Finnországot megszálló náci sereghez. Velük vonultak vissza is Észak-Norvégiába – új családdal, németországi jövővel áltatták magukat. Egyikük csupán a pénzért, jobb megélhetésért hagyta el otthonát. A másik a zátonyra futott házasságából, szerelmet hazudva magának, menekült a snájdig német tisztek „oltalma” alá, de volt, aki csak a magányát akarta feledni.

A kilátástalanság újabb holtpontján ez az öt, egymást alig ismerő nő elhatározta, hogy hazagyalogol, Narviktól, ahonnan elindultak, Rovaniemiig, az első nagyobb finn településig abban a reményben, hogy ott segítségre találhatnak. A távolság közúton ma is több mint 500 kilométer. Ez még mostani út- és társadalmi viszonyok között, egészséges emberek számára is igencsak megterhelő. Csakhogy nekik az északi sarkkörön túlról, hegyen-völgyön, sáros-lápos vidékeken keresztül, helyenként aláaknázott ösvényeken kellett gyalogolniuk. Dolgukat a fagypont körüli hőmérséklet, a gyakran süvítő, jéghideg szél sem könnyítette. A földig rombolt, kietlen vidéken (hiszen a visszavonuló németek a felperzselt föld taktikáját alkalmazták) senkire sem számíthattak. Egyrészt mert a kitelepítettek még csak kevesen és kevés helyre térhettek vissza. Másrészt mert akikkel mégis találkozhattak, mélységes megvetéssel kezelték, még ha nem is mindig bántották őket. A helyi lakosok szemében, akik ugyancsak sokat szenvedtek, ők csak „tyskertøsers” (német kurvák) voltak, hiszen kiszolgálták a családjuk, otthonuk elpusztítóit. Szállást, némi élelmet csak nagyon kevesen adtak nekik.

Csakhogy a dolog ennél sokkal bonyolultabb volt. „Ezek a nők a halál országában éltek. Hallgatták a frontról érkezők történeteit… Lefogták a tábori kórházakban a halottak szemét, meghányták-vetették a varrodában, hogy használhatóvá lehet-e még tenni a gránát szaggatta nadrágszárakat.” De ez senkit sem érdekelt. És az sem, hogy amikor felpakolták őket egy teherautóra, nem tudhatták, hogy hazafelé kanyarodnak-e vagy csak valami félreeső helyre jutnak, ahol majd kivégzik őket. Csak akkor merték elhinni, hogy életben maradnak, amikor már nem látták a sofőrt, a Farkasszeműt.

A hosszadalmas vándorlás során úgy-ahogy megismerték egymást. Persze egyikük sem tárta fel a múltja egészét a többiek előtt. Kialakultak rokon- és ellenszenvek, megtanultak összetartani, egymást segíteni. Közben mindegyikük visszagondolt a múltra, amiért most megvetés, megalázás a részük, és próbálta elképzelni a bizonytalan jövőt.

• Olvass bele!

Vajon mit találnak ott, ha egyszer majd hazaérnek? Áll-e még a ház, és mit mondanak, miért mentek el, merre jártak? Minél közelebb jutottak múltjuk egykori helyszínéhez, úgy nőtt az aggodalom. Az egyiknek az épen maradt házát idegenek foglalták el. A másik nem is mert visszatérni a régi párjához, hogy ne kelljen számot adnia a történtekről.

Megbánást talán egyikük sem tanúsított. Legalábbis Iréne biztosan nem, akit a csavargó életmódja miatt idéztek a hatóság elé. Embert nem ölt, fegyvert nem fogott. Csak egy kicsit jobban akart élni. A háborút a férfiak intézték, ő csak tette, amit azok elvártak tőle. De gondolkodnia nem volt szabad. A rengeteg halál látványa meg kiölte belőle a sajnálatot is. Hogyan lehetne bármit is megbánni kiüresedett lélekkel?

Sajátos szemszögből mutatja be a második világháborút és az azt következő időszakot a kortárs finn író, tanárember regénye. Főszereplői a mellékszereplők – akik legalább annyi emberi tragédiát élnek át, mint a területrablók vagy a honvédők. Kinnunen kiváló jellemábrázolása révén hús-vér-lélek alakot öltenek a rengeteget kínlódó, megaláztatásokat átélő nők. Az író nem vádol és nem ítélkezik. A regényben például nem is szerepel a hazaárulás szó. Azt sem mondja ki, vagyis az olvasóra hagyja annak megfogalmazását, hogy az öt nő (és mindenki, aki a német sereget valamilyen módon kiszolgálta) bűnös-e vagy áldozat.

Végezetül némi morgást is hozzá kell fűznöm írásomhoz. Jávorszky Béla fordításában sajnos benne maradtak olyan, az eredeti megfogalmazáshoz – valószínűleg túlságosan – tapadó mondatok, amit egy tapasztaltabb szerkesztőnek vagy szöveggondozónak ki kellett volna szűrnie, és még a korrektori munka is igen gyenge volt. Ilyen apróságok rontani képesek a kiadó hírnevét.

Tommi Kinnunen: Megbánást nem tanúsított
Fordította: Jávorszky Béla
Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2025
270 oldal, teljes bolti ár 4000 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3600 Ft
ISBN 978 963 541 1733

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1945 tavaszán járunk, Németország rövidesen kapitulál, a hadvezetés az észak-norvégiai német csapatokat utasszállító hajókon szállíttatja vissza hazájukba. Az elhagyott táborokban és a hadikórházban azok a finn nők maradnak, akik eszmehűségből, pénzkeresés reményében vagy egyéb okokból követték a németeket lappföldi visszavonulásuk során Narvikba. Most a norvégok fogságába esnek, akik Oslón át hazatoloncolnák őket.
Egy lapp sofőr ehelyett Finnország északnyugati csücskébe, a „Kesztyűujjba” szállítja és szélnek ereszti őket. Öten úgy döntenek, hogy a fölégetett Lappföldön át hazagyalogolnak. Vándorlásuk valóságos Odüsszeia, ami egymással is megismerteti és összekovácsolja őket.