Caroline Peckham, Susanne Valenti: Árnyhercegnő (részlet)

Darius  =  O  =  Első fejezet

A csillagok energiáját meglovagolva tértem vissza a Királyodúba. A csillagpor elrepített minket a szirttől, apámtól és az ott történt borzalmaktól.

A Vega ikrek tűntek fel előttem, amint a többi örökössel együtt személyes menedékünkké nyilvánított óriási faház központi szobájába érkeztünk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer idehozom Roxyt, de biztonságos helyre volt szükségünk, és ez volt az egyetlen az egész világon, ahol úgy éreztem, hogy apám nem férhet hozzám.

A mellettem feltűnő Lance rám pillantott. Homlokát aggodalom redőzte, látszott rajta, hogy ezernyi kérdése lenne, csak nincs ereje feltenni őket.

Roxy feltápászkodott, az általam ráterített kék köpeny lecsúszott csupasz válláról.

– Hová hoztál minket? – kérdezte határozott hangon, de a tekintete nyugtalanul fürkészte a szobát.

Minden bizonnyal azt gondolta, hogy olyan helyre, ahol újra bánthatom, és a gondolat késként vájt belém.

– Az Akadémián vagyunk – feleltem sietve. – Biztonságban vagy. Mindketten biztonságban vagytok… – Elhallgattam, mert fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett velük, miután apám sötét kényszerítést alkalmazott rajtuk. Elfelejtették, hogy mit művelt velük, szóval talán simán zavarodottak, vagy…

– Az apád egy istenverte pszichopata – sziszegte Gwendalina mérgesen meredve rám, miközben testvére kezét szorongatta.

– Tudom – válaszoltam reménytelenül, mert ebben az igazságban éltem le az egész életemet, és még csak jelentősége sem volt.

Szoláriában a hatalom jelent mindent, és apám a négy leghatalmasabb eleven tündér egyike. Legalábbis addig biztosan, amíg nem fejezem be a kiképzésemet, és képes leszek ellene szegülni. De ez a nap minden egyes holdfordultával egyre messzebbnek tűnt, most pedig még az árnyak erejét is megszerezte…

Hatalmasabb lesz az összes többi tanácsosnál. Akár a koronát is megszerezheti.

– A picsába – vetettem oda, majd megfordultam, és hajamba túrva a szoba másik végébe kullogtam.

Nyugtalanul járkáltam fel-alá, kék köpenyem idegesítően ütődött a lábamnak, egészen addig, míg le nem téptem magamról, majd kinyitottam a szoba sarkában lévő ruhásládát. Ha egy aurát kaptam volna minden egyes ruháért, amit széttéptem a sárkányalakba történő alakulásaimkor, kétszer gazdagabb lehetnék. Egy fekete melegítőt rántottam elő a ládából, majd sietve felhúztam.

Döbbenten hőköltem hátra, amikor Roxy tűnt fel mellettem, de a lány egy pillantást sem fecsérelt rám, miközben ő is ledobta magáról a kék köpenyt, úgy tárva elém meztelen testét, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, majd egy vörös pólót húzott magára. A póló az enyém volt, így egészen a combja közepéig ért. Szólásra nyitottam a számat, de fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Mielőtt még bármit ki tudtam volna préselni magamból, Lance megelőzött:

– Emlékszel bármire, Kék? – kérdezte lassan, gyengédebben, mint valaha hallottam tőle.

Meglepődve fordultam felé, és láttam, ahogy bizonytalanul Gwendalina felé nyújtja a kezét, mint aki nem biztos benne, hogy meg kellene érintenie őt, vagy sem.

– Mármint mire? – kérdezett vissza a lány remegő hangon. – Arra, hogyan raboltak el minket, vagy hogyan kényszerítettek bennünket abba a kráterbe? Arra, amikor az árnyak megpróbáltak magukkal rántani minket, vagy arra, hogyan sikerült elhúzódnunk tőlük? Esetleg arra, amikor végre felöltöttük rendalakunkat? Vagy arra gondolsz, hogy Lionel megpróbált arra kényszeríteni minket, hogy az egészet elfelejtsük?

– Tényleg emlékeztek? – kérdeztem döbbenten, és a mellettem álló Roxyra pillantva azon tűnődtem, hogy vajon ő is emlékszik-e. Bólintott, de tekintete továbbra is a szoba másik végében álló testvérére szegeződött. – De hogyan?

Apám többször is használt rajtam sötét kényszerítést, és esélyem sem volt ellene. Sötét mágiával növelte szavai erejét, ezért nem tudtam elmondani a többi örökösnek, hogy miket művelt velem. Mozdulatlanságra kényszerített, miközben vert, még a széttört csontjaim által okozott fájdalom sem volt elég ahhoz, hogy lerázzam magamról hatalmát. Egészen eddig lehetetlennek hittem.

– A rendünk volt az – közölte Roxy komoran. – A jelek szerint a lángunk képes szétégetni a süket dumát.

Önkéntelenül is felnevettem. Az apám pár perccel ezelőtt vetette őt az árnyak elé, aztán megmutatkozott rendje, majd pedig teste az apám által az Árnybirodalomból ellopott sötét erő közvetítőjévé lett, de még ennyi sem volt elég, hogy letörjön harci kedve.

Ösztönösen megragadtam, és szorosan átöleltem. Szívem nagyot dobbant, ahogy hideg kezét a bőrömhöz préselte, és megcsókoltam a feje búbját. Megkönnyebbülés áradt szét bennem. Halottnak kellene lennie. Az apám művelte dolgoknak végezniük kellett volna vele, de itt volt a karomban, és…

Mintha egy faltörő kos vágódott volna belém, akkora erővel csapódtam a szoba másik végén lévő falhoz, hogy az egész faház beleremegett.

Fájdalom nyilallt a gerincembe, miközben morogva felkászálódtam a padlóról, és árnyak táncoltak a látóteremben. A fogaimat vicsorítva morogtam tovább, a bőröm alatt rejtőző sötét erő kitörésre szomjazott. Árnyak törtek utat maguknak a kezemből, ahogy testem börtönéből szabadulva csak a parancsomra vártak, miközben éhes vágyakozás töltötte meg egész lényemet.

– Ne engedj nekik, Darius! – kiáltott rám Lance, és hangja visszarántott a sötétség küszöbéről.

Megráztam a fejem, az árnyak eltűntek a szemem elől, és éreztem, ahogy kezemből elszivárog az erő.

– Ezt meg mi a picsáért csináltad? – förmedtem Roxyra, aki dühösen, magasba emelt kézzel meredt rám, alakját még mindig körülvette az ereje.

– Ne fogdoss engem! – vicsorgott rám gyilkos tekintettel.

– De… Tudnod kell, hogy nem vertelek át benneteket – mondtam a fejemet rázva, miközben rádöbbentem, hogy engem hibáztat azért, amit apám művelt velük. – Küzdöttem ellene. Megpróbáltam segíteni nektek! Én…

– Igen, megpróbáltad – bólogatott gúnyosan. – Egészen addig, amíg úgy nem döntöttél, hogy nem éri meg.

– Nála volt Xavier – feleltem kétségbeesetten, s a szívem összeszorult a benne tomboló düh láttán.

Tudnia kell, hogy teljesen összetört a látvány, ahogy apám a kráterbe vetette őt. Mintha egy rozsdás késsel vájtam volna ki a saját szívemet. De a másik lehetőség Xavier élete lett volna. Nem volt semmiféle választási lehetőségem. De tudtam róla, hogy erős, tudtam, hogy képes túlélni bármit, és bár majdnem belehaltam abba, hogy végig kellett néznem, mit művelt vele apám, semmit sem tehettem.

– Tudom – felelte egy pillanatra ellágyuló tekintettel, és világos volt, hogy tényleg értette. Ő is bármit megtett volna a testvéréért. – Ez az egyetlen oka annak, hogy nem égetlek meg elevenen.

Vörös és kék lángok villantak fel az ujjai között, és Lance gyorsan közénk állt.

Roxyból elszállt a harci kedv. Egy újabb pólót és egy melegítőt halászott ki a ládából testvérének, majd átszelte a szobát, hogy nekiadja a ruhadarabokat.

Gwendalina hátat fordított nekünk, majd lehúzta a kék köpenyt, én pedig elfordultam, hogy nyugodtan felöltözhessen.

Lance mellém lépett, és ahogy a szemébe néztem, egy árny tűnt fel benne egy pillanatra.

Nagyot nyeltem. Én is éreztem a bőröm alatt megbúvó árnyakat. A részemmé váltak, és az volt a legrémisztőbb, hogy mennyire természetesnek tűnik az egész. Mintha mindig is rájuk várt volna a lényem egy része, és most egyszerűen csak elfoglalták az őket megillető helyet.

Hátat fordítottam Lance-nek és a Vega lányoknak, majd a tágas nappalit átszelve a konyhába léptem, ahol az egyik fiókból előhúztam az ott tartott Atlaszt. Üzenetet küldtem Xaviernek, azt tudakolva, hogy jól van-e, és mi történt anyával. Csekély vigasz volt, de tudtam, apánk már nem fogja bántani. Lehet, hogy megölte volna csak azért, hogy kikényszerítse együttműködésemet az árnyak megszerzésében, de a saját fia meggyilkolását még ő sem úszta volna meg könnyedén. Nem művelne ilyesmit kellő ok nélkül. Csak remélni tudtam, hogy anya rendben van, és Xavier hamarosan képes lesz felhívni engem.

– Nagy szerencsétek volt, hogy Lionel nem ismerte fel a rendalakotokat – mondta Lance a lányoknak, én pedig értetlenül néztem rájuk.

– Hogy érted, hogy nem ismerte fel? – kérdeztem, mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna. Az árnyak közül előbukkanó, lángszárnyaikat szélesre táró lányok láttán majdnem kiugrott a szívem a mellkasomból.

Annyira fényesen ragyogtak a csillagokkal átszőtt fekete égbolt előtt, hogy alig tudtam kivenni az alakjukat, de jól láttam a vörös és kék lángokat, valamint az óriási szárnyakat – mintha két lángoló angyal lettek volna. Tűzhárpiák: ritkák, de nem ismeretlenek, és nagyobb hatalmúak, mint közönséges rokonaik, de nem elég erősek egy sárkánnyal szemben.

A túlélésük kapcsán érzett megkönnyebbülésemet tovább fokozta a tény, hogy nem sárkányok. Biztos voltam benne, hogy apám végzett volna velük, ha rendalakjuk elég nagy hatalmúnak tűnik számára ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek.

– Lionel azt mondta, hogy tűzhárpiák – válaszolta Lance lassan, miközben úgy meredt Gwendalinára, mintha a lány a világ leglenyűgözőbb dolga lenne. – De tévedett. A lángok és a szárnyak láttán gondolta ezt, elvégre az anyjuk hárpia volt, szóval az ő esetükben is igencsak valószínű volt. Ráadásul olyan rövid ideig voltak rendalakjukban, hogy könnyű volt eltéveszteni.

– Szóval mik ők? – követeltem a választ, miközben az ikrek által egymásra vetett pillantásból egyértelmű volt, hogy ők már tudják.

– Főnixek – lehelte Lance, és a hangjából áradó áhítat hallatán elfintorodtam.

– Lehetetlen – ráztam meg határozottan a fejemet. – Nincs feljegyzés senkiről, aki a Főnix rend tagja lett volna már legalább…

– …ezer éve – fejezte be Lance a mondatot, miközben továbbra is úgy bámult Gwenre, mintha az egész világ vele kezdődne és végződne.

Az én tekintetem Roxyra irányult, és szívem új ütemet kezdett verni. Nem igaz, nem lehet igaz. A főnixek alig voltak többek puszta mítosznál. Még csak senki biztos sem volt abban, hogy egyáltalán léteztek-e valaha. Feltételezések szerint az övék a leghatalmasabb rend mind közül, lángjaik elképesztő dolgokra képesek. Mi több, egyesek szerint egyenesen halhatatlanok, de ha ez igaz lett volna, akkor hova tűntek? Hogyan halhattak ki halhatatlan lények?

– Nem lehetnek azok – mondtam makacsul.
– De azok vagyunk – szólalt meg a két lány egyszerre, és egymásra vetett pillantásukból ítélve remekül szórakoztak rajtam.
– Titokban kell tartanunk – nézett rám Lance.
– Miért kellene? – meredt rá Roxy.

– Mert ha igaz az, amit a főnixekről olvastam, vagy akár csak annak a fele, akkor ti ketten erősebbek lehettek bármelyik tündérnél, aki az elmúlt évezredben ezt a földet járta. Olyanok vagytok, mint a régi idők legendás tündérei… Fogalmam sincs, mi lehet az erőtök korlátja, már ha egyáltalán van ilyen, de abban biztos vagyok, hogy ezután még nagyobb fenyegetést jelentetek Lionel számára. Ha előbb szerez tudomást erről, minthogy uralni tudnátok az erőtöket, akkor…

– …megöl benneteket – fejeztem be a mondatot Lance helyett, mert jól tudtam, hogy így lenne. Bőven eleget tudtam már az apámról ehhez. Bármire képes lenne, hogy ő legyen Szolária legnagyobb hatalmú tündére. Ha pedig rájön, hogy a lányok főnixek, még azelőtt végez velük, hogy esélyük lenne erejük használatára. Alig bírtam felfogni az egészet, annyira lehetetlen volt. Nem csoda, hogy apám nem jött rá; elterelték a figyelmét az uralma alá hajtott árnyak. No meg ki gondolna ilyen őrültségre?

– Szóval rejtegetnünk kell, hogy mik vagyunk? – Gwendalina aggódva nézett testvérére.

– Amíg nem tapasztaljátok ki az erőtöket, és nem vagytok képesek megvédeni magatokat, addig, szerintem, ez maradjon négyünk között – bólintott Lance.

Roxy rám pillantott, és görcsbe rándult a gyomrom a szeméből sugárzó bizalmatlanság láttán. Úgy gondolta, hogy elárulom a titkukat.

– Senkinek sem mondom el – mordultam fel. – A szavamat adom rá.

Gúnyosan felhorkant, majd elindult felém. Megdermedtem közeledte láttán, de aztán tekintete a mögöttem lévő konyhapultra siklott. Egy poharat vett le a felette lévő polcról, vizet töltött bele, és egy hajtásra lehúzta.

Fordította: Pulai Pál

Caroline Peckham, Susanne Valenti:
Árnyhercegnő (Zodiákus Akadémia 4.)
Fordította: Pulai Pál
Alexandra Kiadó, Pécs, 2026
840 oldal, teljes bolti ár 8499 Ft