Botránykő, emlékezetirodalom | Thomas Bernhard: Az ok

●  Ú J R A O L V A S Ó  ●

Aszalós Sándor |

Thomas Bernhard önéletrajzi pentalógiájának nyitódarabja, Az ok (Die Ursache) a modern európai emlékezetirodalom egyik legkíméletlenebb és leginkább felkavaró alkotása. (Mivel a közelmúltból magyar nyelven csak a gyűjteményes kötetben volt megtalálható, lejjebb arra hivatkozunk. A szerk.) Bernhard salzburgi gimnáziumi és internátusi éveit dolgozza fel, időben felölelve az 1944–1946 közötti időszakot. A szöveg kíméletlenül őszinte, sötét tónusú, és már itt is jellemző a bernhardi stílus: a társadalmi és intézményi elnyomás, a nemzetiszocialista és katolikus ideológiák keveréke által meghatározott Salzburg, valamint az internátus, mint „kifinomult szellemi börtön” leírása.

A mű nem pusztán egy traumatizált kamaszkor szubjektív krónikája, hanem egy jéghideg logikával felépített, radikális vádirat az intézményesített erőszak és a kollektív társadalmi álszentség ellen. Bernhard elbeszélői technikája szakít a hagyományos fejlődésregények formájával; a szöveg hömpölygő, fejezetek és bekezdések nélküli áradása az olvasót monomániás örvénybe vonja be. Az író a zenei fúgákhoz hasonlóan, makacs ismétlésekkel és folyamatos gondolati fokozással építi fel mondatait, ami nyomasztó, szinte klausztrofóbiás atmoszférát teremt – ez a sajátos stílus tökéletesen tükrözi a bemutatott korszak fullasztó valóságát, ahol az egyéni hangot elnémítja a mindenkori hatalom gépezete.

A kötet logikai magvát egy megrázó történelmi és strukturális párhuzam adja, ami a salzburgi bentlakásos fiúnevelő intézetben, a Johanneumban töltött éveket állítja a középpontba. Bernhard zseniálisan képes bemutatni két, látszólag egymásnak ellentmondó totalitárius rendszer tökéletes egymásba átnyúlását. A háború alatt az intézetet a nemzetiszocialista terror és a náci igazgató, Grünkranz szadista, katonai fegyelme uralja, ami közben a diákok mindennapjait a rettegés határozza meg a szövetséges bombázásoktól. Amikor a háború véget ér, a horogkereszteket feszületekre cserélik, az új igazgató, Franz atya személyében pedig a katolikus egyház veszi át az irányítást. Az elbeszélő azonban sebész szikéjét idéző logikával leplezi le, hogy a lényeg változatlan maradt: a náci szadizmust zökkenőmentesen váltotta fel a katolikus bűntudat-keltés, a megalázás és a gyermeki egyéniség módszeres megtörése.

Ezzel párhuzamosan a regény lerombolja a Salzburg köré épített kulturális mítoszt is. Bernhard olvasatában a város nem Mozart barokk ékszerdoboza, hanem egy nyirkos, álszent és fojtogató közeg, amelyet a „halál bűzköre” von be. A háborús pusztítás fizikai valósága – a naturalisztikusan ábrázolt romok, a leszakadt végtagok és a porig rombolt színház képei – a város belső, morális rothadásának kivetülésévé válik.

Ebben a pusztulásra ítélt világban a fiatal Bernhard számára az öngyilkosság gondolata válik az egyetlen logikusnak tűnő menekülési útvonallá a zárt intézeti létből. A teljes szellemi és fizikai megsemmisülésből végül két tényező hozza el a megváltást, amelyek egyben kijelölik a szerző későbbi életútját is. Az egyik a nagyapa, Johannes Freumbichler író alakja, aki az egyetlen intellektuális és érzelmi kapaszkodót jelenti a fiú számára, és aki arra tanítja, hogy mindig járja a maga autonóm útját a tömeggondolkodással szemben. A másik a művészet, azon belül is a zene felfedezése: a hegedű- és énekórák nyitnak kaput egy olyan belső szabadságra, amely az ellenállás eszközévé válik a rombolás közepette. Végső soron Az ok azért válik katartikus esszévé, mert bebizonyítja, hogy a művészet és a szellem képes túlélni a legbrutálisabb elnyomást is, miközben kíméletlen tükröt tart a 20. századi Ausztria elhallgatott múltja elé.

A Die Ursache 1975-ös megjelenése Ausztria egyik legnagyobb irodalmi, politikai és jogi botrányát robbantotta ki. Pontosan azokat a társadalmi reflexeket hozta működésbe, amiket Thomas Bernhard a könyvben kritizált. A kötet előbb kulturális felháborodást váltott ki, majd hosszan elhúzódó bírósági perhez és a szöveg kényszerű megcsonkításához vezetett.

A legbrutálisabb, közvetlen jogi csapást az úgynevezett Wesenauer-per jelentette, amiben a valóság szinte azonnal és agresszíven megtámadta a fikciót. A regényben szereplő, csak Onkel Franz néven emlegetett, szadista módszereket alkalmazó katolikus intézetvezető mögött a salzburgi polgárok azonnal fellelték a valóságot: Franz Wesenauer salzburgi katolikus papot, prelátust, aki a háború utáni években valóban a Johanneum igazgatója volt. Wesenauer a könyv piacra kerülése után szinte azonnal rágalmazási és becsületsértési pert indított Bernhard és a salzburgi Residenz Verlag ellen, mélyen felháborodva azon, hogy a szerző a náci terror közvetlen, módszeres és zökkenőmentes folytatójaként ábrázolta őt.

A salzburgi tartományi bíróság előtt zajló per végül 1977-ben megalázó egyezséggel zárult: az író és kiadója nyilvános bocsánatkérésre kényszerült a sajtóban, és jogilag kötelezték őket arra, hogy a könyv minden későbbi kiadásából radikálisan töröljenek négy kritikus, Wesenauerre utaló passzust. Ez a cenzúra évtizedekre megnyomorította a szöveget, és hűen bizonyította a bernhardi tételt az intézményrendszer mindenkori elnyomó természetéről.

Ezzel párhuzamosan a salzburgi politikai és egyházi elit példátlan össztüzet zúdított az íróra, akit a konzervatív sajtó azonnal a nemzet legkártékonyabb „fészek-bepiszkítójának” (Nestbeschmutzer) bélyegzett. Salzburg vezetése mélyen sértve érezte magát, amiért Bernhard a nemzetközi turizmusból élő, Mozart-kultuszba csomagolt barokk ékszerdobozt morálisan rothadó kulturális mocsárként ábrázolta. A helyi politikusok és egyházi méltóságok dühödten követelték a könyv teljes betiltását és elkobzását, azzal vádolva az írót, hogy tudatosan rombolja a város nemzetközi hírnevét és gazdasági érdekeit, miközben lábbal tiporja a vallási értékeket.

A botrány igazi, mélyen húzódó politikai tétje azonban az osztrák történelmi hazugságok teljes és kíméletlen szétzúzása volt. A hetvenes évek Ausztriája még szilárdan kapaszkodott abba a kényelmes kollektív mítoszba, miszerint az ország csupán a hitleri nemzetiszocializmus „első áldozata” volt, és mereven elzárkózott a saját felelősségének elismerésétől. Bernhard pont ebbe a tabusított, álszent világba gázolt bele, amikor megírta, hogy a salzburgi polgárok és tanárok minden lelkiismeret-furdalás nélkül cserélték fel a náci karlendítést a templomi keresztvetésre, miközben a fasiszta mentalitást és a tekintélyelvűséget teljesen érintetlenül hagyták.

A társadalom dühödt és hisztérikus reakciója végül önmagát leplezte le, és a legfényesebben igazolta az írót: a hatalom és a polgárság képtelen volt elviselni a művészet igazságát, a botrány pedig végérvényesen megmutatta, hogy a kötetben leírt diktatórikus reflexek a háború után harminc évvel is tökéletesen működtek.
– – – –
Az ok a másik négy önéletrajzi regénnyel együtt, gyűjteményes kötetben került a könyvpiacra 2007-ben az Ab Ovo Kiadónál, az 1985-ös német nyelvű összkiadás alapján. Korábban már (1992) ugyanott magyarul közreadták az ötödikként megjelent, Egy ​gyerek megindul című rövid regényét (amelyik tartalmával megelőzi Az okot). Annak fülszövege így szólt: Német és osztrák kritikusai szerint ez a szöveg talán a legeslegszebb, amit Bernhard műhelyéből kikerült. [A szerző] Végrendeletében megtiltotta, hogy műveit Ausztriában kiadják vagy előadják. A tilalom szerencsére Magyarországra nem vonatkozik.)

Thomas Bernhard: Önéletrajzi írások
Fordította: Lőrinczy Attila, Sarankó Márta, Szijj Ferenc
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2007
460 oldal, használt példánya
előjegyezhető az antikvarium.hu-n
ISBN 978 963 937 8568

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egy kötetben összegyűjtve, új fordításban olvashatók a felbecsülhetetlenül értékű irodalmi dokumentumok: Bernhard önéletrajzi írásai, az Egy gyerek, Az ok, A pince, A lélegzet és A hideg – a bernhardi életmű talán legérettebb, leggazdagabb munkái.
Thomas Bernhard (1931–1989) a Bécsben, Seekirchenben, Traunsteinben és Salzburgban töltött gyermekéveket, életének meghatározó időszakát idézi fel ötrészes önéletrajzi művében az emlékezés kezdeteitől a grafenhofi tüdőszanatórium végleges elhagyásáig. Figyelemmel kísérhetjük az író nagyapa (Johannes Freumbichler) hatása alatt felnövő fiatalember sorsát: a háború, a kollégium, a gimnáziumi tanulmányok, a kereskedősegédi munka, a betegségek, a kórtermek, a szanatóriumok viszontagságait. Bernhard a rá jellemző sajátos iróniával adja elő ifjúságának, életfilozófiája kialakulásának történetét.