Mittelholcz Dóra: Tündérmese kis szépséghibával (részlet)

Posted on 2014. október 25. szombat Szerző:

0


Mittelholcz_Tündérmese-bor180Prológus | 2011. március 28.

Festékkel a fejemen ültem a fodrásznál, vártam, hogy leteljen a hatóidő, közben pedig telefonon „üldöztem” a nőgyógyászomat. Reggel óta ezt csináltam. Nem volt szokatlan nála az ilyesmi: műtőbe be, műtőből ki, jó esetben ez az egész napos programja, ezért kell néhány próbálkozás, mire sikerül elérni.

Szia, megvan az eredményed, gyere be és megbeszéljük – mondta, amikor felvette a telefont. A hangja ugyanolyan volt, mint máskor, de valahogy mégis éreztem: ez semmi jót nem jelent. Ez nem így szokott menni.

Összeszorult a gyomrom, és már álltam is fel a székből. Könnyek gyűltek a szemembe, miközben elindultam kifelé az ötödik kerületi ház földszintjén működő szalonból a csendesnek tűnő, de egyben rideg folyosóra. Ide már nem ért el az üzletben szóló zene, itt nem láttam a fodrászom és egyben barátnőm, Eszter vizslató tekintetét.

– Nézd, nem vagyok hülye. Évek óta ismerlek. Valami nincs rendben, ha berendelsz. Kérlek, mondd el telefonon, különben csak ideges leszek, és egészen addig tipródni fogok, amíg be nem érek hozzád. Az pedig két órán belül nem fog menni. Ha nem lenne rossz a hír, nyilván nem akarnál személyesen látni – győzködtem az orvost, miközben már megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim.

Dr. Sobel Gábort huszonhárom éves korom óta ismerem, azóta ő a nőgyógyászom. Szemtelenül fiatal volt még akkor, 28 éves. Első alkalommal, amikor megláttam, egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy biztosan ilyen tapasztalatlan dokira van-e szükségem. Tisztára kölyökképű volt. Ám azóta sok mindent megéltünk együtt. Nem csupán az orvosomnak, a barátomnak is tartom. Egy közös ismerős vitt el hozzá, amikor az autoimmun betegségem miatt nőgyógyászt kellett keresnem. Együtt dolgoztak a tűzoltóságnál, Dr. Sobel ugyanis, amikor ideje engedte, a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság doktorszolgálatánál is besegített. Amikor újságíróként csatlakoztam hozzájuk, mert riportot szerettem volna készíteni a tűzoltók munkájáról, még vonultunk is együtt.

A vonal másik végéről sóhaj hallatszott. Éreztem, hogy rossz hír lesz, de hogy ilyen, azt azért nem gondoltam.

A szövettani eredményed nem lett jó. Rosszindulatú daganat, méhnyakrák. Én sem értem, erre nem számítottam a rákszűrésed alapján. Túl hamar alakult ki. Gyere be délután, és megbeszéljük a részleteket. Minél hamarabb műteni kell – mondta Gábor, a hangján pedig már érződött, hogy ő sem nyugodt.

Forgott velem a világ. Megköszöntem az információt, kinyögtem valami olyat, hogy amint tudok, megyek, aztán bontottam a vonalat.

Kitört belőlem a zokogás. Ebben az állapotban botorkáltam vissza a szalonba, hiszen a hajfesték még mindig ott üdült a fejemen.

Eszter – a fodrász – már a zokogásból is rájött, mi a helyzet. Próbált nyugtatni, de nálam az ilyesmi soha nem ment könnyen, hát még egy ilyen hír hallatán. Mondhat bárki bármit, ha kiborulok, nem hallgatok senkire. Persze idővel megnyugszom. Így megy ez mindig.

Szegény Eszternek nem lehettek könnyű percei. Tehetetlenül nézni, ahogy a barátnője zokog, hogy teljesen mindegy, mit mond neki, mintha a falnak beszélne… Miután egy kicsit megnyugodtam, telefonálni kezdtem. A húgom volt az első, aki eszembe jutott. Akkor épp külföldön élt. Mindig ő az első, de ez alkalommal nem értem el. Aztán következett anyukám, majd Petronella és Miklós – a Münchenben élő házaspár a legjobb barátaim közé tartozik. Így nézett ki a sor. Amikor ők is megvoltak, még fel akartam hívni az akkor éppen exbe átmenő pasimat, akivel már szétmentünk ugyan, de azért még törődtünk a másikkal. Bár a kapcsolat nem működött, érdekelte, hogy mi van velem – azóta is így van ez, jóban maradtunk. Apukámat is hívnom kellett volna, de neki nem tudtam én elmondani. Se telefonon, se személyesen. Anyut kértem meg rá.

Március 28-a, hétfő volt. Valamivel kevesebb, mint egy hónap volt hátra a harmincadik születésnapomig. Két hónappal korábban még senki nem gondolta volna, hogy alig harmincévesen ilyesmivel kell majd szembenéznem.

Első menet | 2010–2011.

Ha meg kellene határoznom, mikor is kezdődött ez az egész történet, talán azt a napot mondanám, amikor huszonkét éves koromban először felmerült a gyanú, hogy a Chron-betegség egy nem típusos formájában szenvedek – néha a szó szoros értelmében szenvedek tőle, igen kellemetlen fizikális tüneteket okoz, máskor szerencsére ez csak annyit jelent, hogy van egy ilyen betegségem, és éppen csöndben, nyugalmi állapotban van.

Ez egy autoimmun betegség, lényegében azt jelenti, hogy az ember szervezete saját maga ellen fordul. Nem gyógyítható, de általában jól kezelhető, bár sajnos számos olyan beteg van, aki ezzel is rettenetes kínokat él meg. Javítani tudnak a helyzeten, teljesen kigyógyulni azonban soha nem lehet belőle. A Chron általában bélproblémákat okoz: az ember azt veszi észre, hogy hirtelen elkezd fogyni, hasmenése, gyomorbántalmai lesznek. A legtöbb esetben műtéttel meg lehet oldani a helyzetet: ki kell vágni a bél egy részét, és szükség esetén ezt szteroidkúra is kiegészítheti.

Az én esetem azonban ennél valamivel bonyolultabbnak tűnt, ugyanis nekem ilyen tüneteim soha nem voltak – nálam nőgyógyászati problémákat okozott a betegség.

Azzal kezdődött, hogy egy nap repedéseket és hólyagokat vettem észre a hüvelyemben. Rögtön elmentem egy nőgyógyászhoz, aki, miután megvizsgált, arra jutott, hogy bizonyára herpesszel van dolgunk. Elcsodálkoztam a diagnózison, hiszen komoly párkapcsolatban éltem, nem csaltuk meg egymást – vagy legalábbis nem tudtam róla. A saját részemről biztosan állíthatom. Furcsállottam, honnan lenne herpeszem, de nem ellenkeztem, én nem vagyok orvos. Csakhogy hiába kezdtem nagy dózisban szedni a gyógyszert, amit felírt nekem a nőgyógyász, nem használt: ugyanúgy fájt és hólyagosodott tovább a hüvelyem. Amikor már a harmadik dobozt kezdtem meg bármiféle eredmény nélkül, ráadásul sírtam a fájdalomtól, annyira marta a gyomromat, visszamentem az orvoshoz, hogy nézzen meg újra. De ő csak a kezembe adott egy újabb – ugyanolyan – receptet, és azt mondta:

– Szedje csak kitartóan, ez is vírus, olyan, mint az AIDS: teljesen sosem múlik el.

Akkor már nem voltam hajlandó ennyiben hagyni. Elmentem a körzeti orvosomhoz, és könyörögtem neki, hogy utaljon be a Mária utcai bőrklinikára. Csakhogy ennyire nem ment egyszerűen a dolog, mert miután elmagyaráztam neki, hogy miért van rá szükség, ő csak annyit mondott: ha a nőgyógyász szerint herpesz, akkor herpesz. Csakhogy én nem hagytam magam ennyivel lerázni, makacsul tovább győzködtem, hogy a harmadik doboznyi gyógyszert szedem, és teljesen kikészítette a gyomromat. Bőgtem, muszáj volt tennie valamit. Végül csak megkaptam a beutalómat.

A Mária utcában nagy szerencsém volt, lelkiismeretes orvost fogtam ki. Amikor elmeséltem neki, mi történt eddig, egyből azt mondta: szerinte ez nem herpesz, de egyelőre még nem tudja megmondani, hogy micsoda. Közölte, hogy vetkőzzek, majd helyi érzéstelenítést kaptam, és elkezdte megvizsgálni az érintett területet. Elsőre nem sok látszott, csak az, hogy nem herpesz, és hogy valamilyen lokális kezelésre volna szükség. Különböző krémeket kaptam, és ahogy ezeknek köszönhetően kicsit javult a helyzet, a következő kontrollon az orvos már meg tudta állapítani, hogy az eredeti probléma mellé még valami bacilus is bekerült a hüvelyembe. Mivel így érdemben nem sokat tudott tenni, megállapodtunk, hogy következő lépésként injekciókúrát kapok a fertőzésre.

Iszonyatos fájdalommal járt, amikor beadták a gyógyszert a derekamba. A nővérke az első alkalom előtt mondta is:

– Kedveském, általában igyekszem megnyugtatni az embereket, hogy nem fog fájni, vagy próbálom fájdalomcsillapítóval keverni a gyógyszert. De ezzel a szerrel ezt nem tehetem meg. Őszinte kell, hogy legyek magával: nagyon fog fájni.

És valóban. Annyira fájt, hogy a második alkalommal el is ájultam. Aztán a harmadikra már megtanultam, meddig kell összeszorítani a fogamat, és elszámolnom magamban.

A kúrát követő vérvétel eredménye teljesen rendben volt, hatásosnak bizonyult a kezelés. De hamarosan az is kiderült, hogy hiába kezdett gyógyulni a fertőzés, a repedések akkor is megmaradtak – nem csupán a hüvely, de a végbél környékén is –, ezért a dokival elmentünk egy proktológushoz konzultálni.

Ő volt végül az, aki rögtön az első vizsgálat után kijelentette: ez száz százalékig biztosan Chron-betegség.

Addig egész életemben teljesen egészséges voltam, egy műtétem sem volt soha, úgyhogy elég váratlanul ért ez a hír. Még nem ismerik teljes bizonyossággal a Chron eredetét, de annyit azért lehet róla tudni, hogy ha gyerekkorban jön ki, általában genetikai okokkal szokták magyarázni, viszont ugyanúgy jelentkezhet felnőttkorban is, ilyenkor a stresszbetegségek közé sorolják. Nálam semmi gyerekkori előzmény nem volt, viszont tagadhatatlanul elég pörgős, stresszes életet éltem – akkor már évek óta dolgoztam újságíróként a Metropolnál, és nem igazán volt olyan megbízás, amire nemet mondtam volna.

Még tizennyolc éves koromban kerültem az újsághoz. Az utolsó évemet a gimnáziumban úgy csináltam végig, hogy fél háromkor végeztem a suliban, és utána mentem a Metropolhoz gyakornokoskodni. Mindig is szerettem dolgozni, igazából már tizennégy éves korom óta csináltam. Eleinte minden iskolai szünetben a szüleim állateledel-boltjában dolgoztam, ezért kaptam a kis zsebpénzemet. Érdekeltek az új helyzetek, a saját jövedelem, az önállóság, minden. Egészen tizenhét éves koromig állatorvosnak készültem, de aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra elkezdtem nem bírni a vért, ami akkor derült ki, amikor a kutyánkat kellett elvinnem a doktorhoz. Egyik pillanatról a másikra hullott darabokra az addig tervezett jövőkép.

Utána egy darabig nem igazán tudtam, mit akarok kezdeni magammal, de beszélni, írni és olvasni mindig is szerettem. Gyerekként minden este a paplan alatt olvastam kislámpával, az iskolai fogalmazásokat pedig rendre újraírtam, mert két hónap elteltével úgy éreztem, hogy több mondanivalóm is lenne a témában.

Úgy harmadikos gimis koromban kezdődött Magyarországon az internetes őrület, akkor jelentek meg az első kísérletező kis portálok. Először egy frissen indult webes lapnál próbálkoztam meg az újságírással, de kiderült, hogy nagy humbug az egész. Arra viszont jó volt, hogy legalább elindultam a pályán, oda írtam az első két cikkemet. Közben a suliújságban is publikáltam, abban közölték le az első interjúimat. Rájöttem, hogy nagyon tetszik nekem ez az egész írogatás, interjúzgatás, ezzel akarok kezdeni valamit. Érdekeltek az emberek, a feladat, hogy rövid idő alatt minél többet megtudjak róluk, és az is, hogyan tudok egy átélt eseményt visszaadni, hogy én mit tudok átadni másoknak.

1998-ban diákmunkásként ott voltam az akkor még Metrónak nevezett újság alapító rendezvényén – igaz, még csak hostessként. Akkor találkoztam először a későbbi főszerkesztőmmel. Aztán 1999 áprilisában vagy májusában anyától hallottam, hogy fejleszteni akarják az újságot. Volt pár ötletem, ezért egyik nap fogtam magam, és egyszerűen felhívtam őket, pontosabban a főszerkesztőt, Izbéki Gábort. Mással nem akartam beszélni. Szerencsére a közvetlen számán próbálkoztam – köszönhetően az újságban található impresszumnak. Amint felvette a telefont, elkezdtem darálni, hogy ki vagyok és miért keresem. Azt felelte, hogy szereti az ilyen határozott, önálló embereket, és hogy menjek be hozzá beszélgetni. Már másnap fogtam a kis írásaimat, és bementem. Az ötleteimet végül nem fogadta el, de elmondta, hogy tetszik neki a stílusom és a bevállalósságom, úgyhogy, ha gondolom, maradjak gyakornoknak.

Aztán a gyakornokságból rendes állás lett, sok-sok pörgéssel, küzdelemmel.

Mittelholcz Dóra

Mittelholcz Dóra

Szóval már egy ideje tényleg nem volt túl nyugodt az életem, amikor diagnosztizálták nálam a Chron-betegséget. Illetve első körben még szó sem volt hivatalos diagnózisról, ugyanis, hiába volt róla meggyőződve a proktológus és a bőrgyógyász is, hogy ezzel van dolgunk, egy gasztroenterológusnak kellett volna hivatalosan megállapítani nálam a betegséget, és kedvezményes gyógyszert is csak ő írhatott fel. Csakhogy a tükrözéses vizsgálat eredménye negatív lett: látszólag nem volt belgyógyászati problémám. Ez pedig az orvosok szerint kizárta, hogy Chronom legyen. Legalábbis a gasztroenterológusok nagy része 2004-ben így gondolta. Mert, ugye, minden eset egyforma…

Többször is visszamentem az orvoshoz azzal, hogy hiába a negatív eredmény, nekem bizony fáj. Volt, hogy naponta. Úgyhogy negatív lelet ide vagy oda, egy idő után belekezdtünk a gyógyszeres kezelésbe. És csodák csodájára hatott. Jobban lettem. Innentől kezdve, csak amikor épp nagyon stresszes időszakokat éltem, olyankor jöttek újra elő a tünetek.

Mittelholcz Dóra: Tündérmese kis szépséghibával
– Egy méhnyakrákos lány négy éve
Libri Kiadó, Budapest, 2014