Egy mozgó világ mozgóképei ǀ Csepeli György: Maya fátyla mögött

D. Magyari Imre |

Csepeli György, aki világviszonylatban is az egyik legkiválóbb szociológus, 2019 márciusa óta jegyzi a Mozgó Világ folyóirat filmkritikáit. Írt már előtte is mozgóképekről, s persze nem csak itt publikál a műfajról, hanem például a Filmvilágban – még interjúkat sem átallt készíteni!. A Maya fátyla mögött című gyűjteménybe hetvenöt, filmekről vagy sorozatokról szóló bírálatát vette fel.

Sosem baj, ha egy szociológus szeret moziba vagy színházba járni, tévét nézni, és erről ír is; ha van érzéke a művészethez. Csepelinek van. Egyáltalán: példamutatóan széles az érdeklődési köre és az olvasottsága, műveltsége, mint ebből a könyvből is kiderül. Külön örülök annak, hogy ebbe a műveltségbe beletartozik a feledésre ítélt antik kultúra is. Jelképesnek érzem, hogy a Mozgóban megjelent, s a kötetbe is felvett legelső kritikájának legelső szava egy görög tulajdonnév: „Arisztotelész örülhetett volna – vélelmezi –, ha megnézi Thomas Vinterberg filmjét…” Maya fátyla mögül előkerül még Anaximandrosz, Empedoklész, Hérakleitosz és Szókratész (azaz Platón), sőt Kant és Heidegger, nemkülönben Paolo Genovese A hely című filmje kapcsán Philoktétész is a sebével. (Amit csak azért említek, hogy a magam ismereteit fitogtathassam, kijavítva, hogy íját Hérakleitosztól kapta volna: Héraklész hagyta rá.)

Nyilván a cím is az antikos műveltségből fakad, bár egy másik hatalmas, számomra ismeretlen területét idézi, a hinduizmusét. Mayát – nyilván a fátyol miatt – nőnek, istennőnek képzeljük, de ez leegyszerűsítés vagy mi. A fátyol mögött mintha az igaz rejtőzne, ami, mint a költőtől tudjuk, több mint a valódi. (Érdekességként jegyzem meg: Vitányi Iván is Maja-fátyol címmel írt elgondolkodtató cikket a válságok megélése kapcsán [az Élet és Irodalom egyik 2009-es számába], élete nyolcvannegyedik évében. Az idén Csepeli is elmúlt nyolcvan: nekem nagyon imponál, hogy valaki dolgozik, amíg bír.)

Még egy megjegyzés: az idézett mondat lazább fogalmazású, mint egy szociológiai tanulmány. A kritikaírás olykor talán még pihentető is lehet (egy szociológusnak természetesen), hisz megengedi az iróniát, a szarkazmust, az érzelmességet, talán még a visszafogott pátoszt is. Ironikus rögtön a felütés is (persze milyen legyen), A beszéd című filmről van benne szó, ami Apponyi (Rátóti Zoltán) trianoni beszédét idézi meg: „Évek óta tanítok külföldi dokumentumfilm-rendező palántákat arra, hogyan kell magyarnak lenni. Hallgatóim a kurzus elején még vidámak, élénkek, kacarásznak, s figyelmeztetnem kell őket, hogy ez nem lesz mindig így, a kurzus végére már levertek, szomorúak, bűntudattól terhesek lesznek, lehervad a mosoly az arcukról.”

• Olvass bele!

Csepelinél ez az antik műveltséganyag teljes, harmonikus egységben van a legújabbal. Ne feledjük: ő az Ember 2.0 című nagyszerű, és már 2020-ban megjelent munka szerzője, melynek alcíme: A mesterséges intelligencia gazdasági és társadalmi hatásai. A szókincsébe beletartozik az anaximandroszi apeiron* is, a ChatGPT is.

Az évek során Csepeli György számos filmet nézett meg, gondolom, sokkal többet, mint amennyiről írt, hiszen havi egy alkotás nem elég ahhoz, hogy – szó szerint – „képben legyen”. Ezért hiszek el neki olyan általánosításokat, mint például az, hogy „ma már szinte minden művészfilm” kötelező tartozéka a flashback-szerkesztés. Az igencsak lakonikus és némileg következetlen tartalomjegyzékben magyar, dán, német, angol, amerikai és szovjet blokk szerepel, majd ezt felváltja egy tematikus csoportosítás (például A történelem sodra vagy Erosz nyilai). A lényeg, hogy igen széles a kitekintés: még norvég filmet is találunk, sőt tajvani–luxemburgi–mauritániait; Mauritániát meg is kellett néznem a lexikonban, tegnap óta tudom, hogy Északnyugat-Afrikában van. A tea illata rendezője, Abderrahmane Sissako, született ott.)

Meglehet, egy „valódi” filmkritikus jobban figyel a művészi, forgatókönyvírói, operatőri, rendezői, zeneszerzői megoldásokra. Csepeli is figyel rájuk, de sosem lépi át nézői kompetenciája határait, viszont szociológusként sok olyasmit vesz észre, amit egy filmes szakember nem. Szereti írásait egy tömör szociológiai, szociálpszichológiai összegzéssel indítani, s ilyenek később is felbukkannak elemzéseiben. Mondhatni, megszórja az szövegeit ide sorolható kapszulákkal. Ilyenekre gondolok: „Ha a társadalmat szervező hatalom a törvény helyett az önkény útját választja, előbb vagy utóbb eljön a pillanat, amikor szüksége lesz jól fizetett emberekre, akiknek az lesz a feladatuk, hogy az alávetettekkel elhitessék, hogy ami van, az a létező világok legjobbika, melyben élniük adatott, nélkülük ugyan, de értük működik, lehetőleg az örökkévalóságig.” Ezt a Hadik című magyar film kapcsán olvashatjuk; fontos tudás, akkor is, ha megbukott az Orbán-rendszer. Sokkal fontosabb, mint a flashback-szerkesztéssel kapcsolatos. Ahogyan ez is – habár bár egészen más jellegű –, amivel a Minden jót, Leo Grande! analízisében találkozunk: „A férfiakat a nők hátrányára megkülönböztető nemi szereposztás … korunkban megváltozott. Don Giovanni, Szindbád és társaik a mai világban idegenül téblábolnak a nők körül, akik ma már nem értik a jelzéseiket…” Ezen talán el lehetne vitatkozni, bevonva a vak komondort.

A Szerethető című 2024-es norvég filmről szóló című írás címe Jókai-parafrázis (ezt szerintem ma már mondani kell!): Szegény norvég gazdagok. Így kezdődik: „A Gallup nemzetközi közvélemény-kutató intézet kutatói összeállítottak egy szociológiai indexet, melyről úgy vélik, hogy alkalmas egy-egy ország boldogságszintjének mérésére.” Világos, hogy „Norvégia folyamatosan a legboldogabb országok sorába tartozik.” Számomra nem is Csepeli említett szakmai kiválóságát, hanem érzékenységét, empátiáját és hát bölcsességét bizonyítja ez a pontosítása: „A szociológusok által mért boldogságnak azonban kevés köze van az élet mindennapjaiban megélt boldogsághoz, melyet ott találunk az emberi élet alapvető értékei között.” Lilja Ingolfsdottirnak (ő a rendező) van miről beszélnie.

Azt hiszem, Csepeli Györgyöt elsősorban értelmiségiként, gondolkodó emberként és nem szociológusként érdekli – hogy nagy szavakat használjunk – az emberi faj múltja és jövője. A lírai című Vér és ondó opusz tárgya Robert Eggers Az Északi című, a viking korban (700–1100) zajló filmje. Ennek „hőseit még csak a testnedvek éltetik, de a történet végén már felsejlik egy új világ, mely nem lesz bűntelen, hisz nem tűnik el belőle sem a szexualitás, sem az erőszakosság, de már világos lesz a határ, melyen túl a bűnre bűnhődés vár.” Elvileg. Csepeli is ezt írja, kénytelen ezt írni: „Az új világ azonban csak nem akar eljönni.” Hát nem. És nem tudhatjuk, eljön-e. Azt tudhatjuk csak, hogy folyamatosan változik a világunk. Mozgó világ, szédülünk is rendesen.

A zárófejezet – A szerelem algoritmusai – egy német alkotást, Maria Schradertől az Én vagyok a te emberedet elemezve a közeljövőbe visz. Alma, egy ékíráskutató, bekerül egy csoportba, amelyben biológiai modelljeiktől megkülönböztethetetlen, emberszabású robotokat tesztelnek. A kérdés, amire nem kapunk választ: sikerül-e Tomból, a robotból, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, embert faragnia. Mindenesetre „a szerelemnek a film tézise szerint nincs és nem is lehet algoritmusa, mert lényege a lélek tértől és időtől való szabadulása, aminek eredményeként elmosódik az én és a Másik közötti határ…”

Csepeli György, a nyolcvanegyedik évében járó szociológus és filmkritikus, ezzel egyetérteni látszik. Egyetértek én is, túl a hetvenen. Meg kéne persze kérdezni az AI-t, mit gondol erről. De nem merem.

És még azt sem tudjuk, hogy tíz vagy húsz év múlva lesznek-e még mozik!

* apeiron – a mindenség örök, határok nélküli őselve, amiből minden létező származik és amibe visszatér.

Csepeli György:
Maya fátyla mögött.
Válogatott filmkritikák 2017–2025
Gondolat Kiadó, Budapest, 2026
360 oldal, teljes bolti ár 6500 Ft,
online ár a kiadónál 5850 Ft
ISBN 978 963 556 7010

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Mit lát meg egy szociálpszichológus professzor a kasszasikerfilmekben vagy az egyedi világú művészfilmekben? Hogyan lehetnek filmjelenetek a kollektív tudatalatti, a nemzeti identitás és a hatalmi játszmák lenyomatai?
Csepeli György társadalomtudós évek óta vezeti a Mozgó Világ olvasóit a filmművészet és a valóság igencsak szűk határmezsgyéjén. Ebben a kötetben most először olvashatók egybegyűjtve azok a kritikai írások, amelyekben a szerző valamiféle „társadalmi boncasztalként” használja a filmvásznat. Legyen szó Ridley Scott luxusbirodalmáról, történelmi traumákról vagy a mesterséges intelligencia által vizionált jövőről, Csepeli írásai messze túlmutatnak a hagyományos filmismertetőkön. Segítségükkel megérthetjük a filmek mögött meghúzódó szociálpszichológiai folyamatokat, a szerző sajátos, egyszerre metsző és ironikus stílusával új megvilágításban láthatjuk kedvenc filmjeinket, bepillantást nyerhetünk az elmúlt évek legfontosabb filmes trendjeibe és az azokra adott társadalmi válaszokba.
Ez a könyv nemcsak a filmrajongóknak szól, hanem mindenkinek, aki kíváncsi arra, mit árulnak el rólunk azok a történetek, amelyeket a vásznon nézünk. Ahogy a szerző írja: a mozi nem menekülés a valóság elől, hanem a legélesebb tükör, amibe belenézhetünk. – Bíró Judit