Csepeli György: Maya fátyla mögött (részletek)

Berlin eleste

Ha a társadalmat szervező hatalom a törvény helyett az önkény útját választja, előbb vagy utóbb eljön a pillanat, amikor szüksége lesz jól fizetett emberekre, akiknek az lesz a feladatuk, hogy az alávetettekkel elhitessék, hogy ami van, az a létező világok legjobbika, a rendszer, melyben élniük adatott, nélkülük ugyan, de értük működik, lehetőleg az örökkévalóságig. Az olasz kommunista gondolkodó, Gramsci vette észre, hogy az önkénynek egyszerűbb a dolga, ha hatalma fenntartása érdekében lemond a nyílt elnyomásról, s helyette az alattvalókra bízza, hogy szeressék meg elnyomóikat. Nincs szükség diktatúrára, mondja az olasz kommunista gondolkodó, megteszi a hegemónia, mely vértelenül és fájdalom nélkül feledteti el az elnyomottakkal a szabadság különben fájó hiányát.

A hegemónia biztosítása az új, az önkényuralkodónak kedves értelmiségieken múlik, akiket Gramsci a „szerves” jelzővel illet, szemben a szabadságot szerető, ódivatú, „hagyományos” értelmiségiekkel. A hegemóniára épülő kizárólagos hatalomszerveződés előnye, hogy bármilyen ideológia nevében működtethető, csak meg kell találnia a bárdokat, akik az istenadta népet boldogító király nevét diccsel illetik. Gramsci a hegemónia technikáját javasolva Lenin nyomdokain haladt, de Mussolini börtönébe kerülve látnia kellett, hogy javaslata a fasiszták számára is hasznos. A lelkek feletti hatalmat biztosító hegemónia megteremtésében kulcsszerepet játszó új bárdok létformája Gramsci szerint nem állhat többé az ékesszólásból, az érzelmek és szenvedélyek külsőleges és pillanatnyi ösztönzéséből, hanem abból, hogy „permanens meggyőzőként” tevékenyen részt vesznek a gyakorlati élet hatalom adta kereteinek kitöltésében, szolgálnak uraik hatalmának megszilárdítása érdekében.

A szerves értelmiség szerepére vállalkozóknak azonban csak abban az esetben van esélyük a hagyományos értelmiségiek leváltására, ha van érdemi mondanivalójuk, tehetségesebbek és kreatívabbak azoknál, akik helyére kívánnak lépni, s ez a feltétel nem mindig teljesül, mivel mint a walesi bárdok esete is mutatja, a tehetség és kreativitás többnyire együtt jár a kritikai szellemmel és autonómiával, ami nélkül nehéz, ha nem lehetetlen a hegemón hatalomgyakorláshoz szükséges elhitető erejű szellemi alkotások létrehozása.

A hegemónia magját képező ideológia a mai magyar társadalomban a nemzeti büszkeség felkeltését, a balsorsközpontú pesszimizmus megfordítását célozza, kiegészítve a „szent”, más szóval nukleáris család idealizációjával, amiben a sportolók mellett újabban a művészeknek és a tudósoknak is jut szerep. A minden demokratikus féket nélkülöző hatalom irdatlan pénzeket önt a nukleáris családot fenyegető képzelt LMBTQ-rémek megfékezésére, valamint a nemzeti öntudat negatív trendjének megfordításán ügyködő alkotók és alkotásaik támogatására, ami láthatóan eddigelé meglehetősen szerény eredményeket hozott. A gazdagon kistafirozott nemzetépítő organikus értelmiség akadémiákat, intézeteket, színházakat, egyetemeket kapott itthon és külföldön. A pénzhegyek azonban egereket nemzettek, az áhított remekművek sem a művészetekben, sem a tudományokban nem születtek meg.

A zárt gondolkodás mintái szerint megszerkesztett hegemón nemzeti ideológiai diskurzus témái természetszerűen a múltból származnak. Az olimpiai bajnokaira büszke, hamis történelmi tudattal megvert lebutított, politikailag hiszterizált magyar tömeg számára az elveszett nemzeti nagylét álma kiapadhatatlan reményforrás, melyet az uralmon lévő politikusok minden választás előtt újrafakasztanak. Instant megoldásként kínálkozik a film, melyről már Lenin is megmondta, hogy a bolsevik párt számára a legfontosabb művészet. Az egykor világhírű magyar filmművészet a fülkeforradalmat követően a hozzáértő Andy Vajna szárnyai alá bújva még fenn tudta tartani pozícióit. Vajna 2019 januárjában bekövetkezett halálát követően azonban a magyar filmművészet tönkrejutott, romjain családközpontú, az autoriter nemzeti ideológia dédelgetett eszméinek jegyében fogant filmek jöttek létre, melyektől a megrendelők az egyeduralmat legitimáló hegemónia megszilárdulását remélték és remélik. A múlt század 50-es éveiben is voltak hasonló próbálkozások. Szikora János Hadik András huszár generális 1757 októberében Berlinben elkövetett bravúros csínyéről szóló most bemutatott filmje Bán Frigyes egykor Rákóczi hadnagya címen bemutatott filmjére hajaz, de annak bája és profizmusa nélkül.

A feleségéhez és a királynőjéhez egyaránt hű Hadik András a magyar hadtörténelem kétségtelenül egyik legdicsőbb tettét, a Habsburg Birodalommal háborúban álló Poroszország fővárosának bevételét és megsarcolását hajtotta végre. Ez a tartalom nemcsak a magyar nemzeti identitás fényezésére alkalmas, hanem a célba vett főváros, Berlin révén mai politikai áthallásokat is megenged. Nemzeti szempontból nézve a történet egyetlen hiányossága, hogy a hadvezér Mária Terézia császárnő katonájaként hajtotta végre hőstettét, bár ő maga magyar volt, miként katonái is.

A filmet támogatásra méltónak ítélő döntéshozók szemében azonban a magyar nemzeti dicsőség előtérbe hozott szempontja semmissé tehette a Habsburg-szál okán felhorgadó kételyeket, s így történhetett, hogy Szikora János megkaphatta a rendezés jogát. Szikora már életkoránál fogva sem lehet ideáltípusa az organikus értelmiségnek, hiszen van, aki emlékszik még kiváló alakítására Elek Judit 1980-ban készült nagyszerű Martinovics-filmjében, ahol az élesen Habsburg-ellenes költő, a vigyázó szemét Párizsra vető Batsányi János szerepét játszotta. Szikora ha lassan is, de biztosan megindult a hagyományos értelmiségiből organikus értelmiségivé válás útján, aminek állomásait szaporodó érdemrendjei mutatják. Kormánykitüntetésként a Horn-kormány alatt 1997-ben még csak Kiskeresztet kapott, amit 2018-ban a Tisztikereszt követett. Legutóbb már Középkereszttel ismerték el nemzeti elkötelezettségét. Vár még rá a Középkereszt a csillaggal, majd utána a Nagykereszt. A másik Nagykereszt, melyhez nyaklánc és az arany sugaras csillag jár, magyar értelmiséginek, ha organikus, ha hagyományos, már nem adható.

A Hadik is bizonyítja a jól ismert tételt, hogy egy filmet nem a megrendelő által előírt ideológiai tartalom, hanem a rendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, a vágó és nem utolsósorban a színészek munkája tesz jóvá. A Hadik esetében ezek az összetevők, az operatőri munka kivételével, teljességgel hiányoztak. A rendező ugyan nem maga írta a forgatókönyvet, de feltűnhetett volna neki, hogy a szerepek egysíkúak, a konfliktusok kiszámíthatóak, a cselekmény sekélyes és szegényes, a javarészt vándorlási epizódokkal kitöltött történetben nincs elég erő arra, hogy elejétől végig lekösse a néző figyelmét. A záró poén a kesztyűkkel ugyan nem rossz, de ahhoz kevés, hogy feledtesse az előző 108 perc unalmát. A forgatókönyvet jegyző Kis-Szabó Márk helyett talán egy nemzeti ChatGPT által írott szövegkönyvet kellett volna rendelni, az legalább hozta volna a történelmi kalandfilmek kelléktárához kötelezően hozzátartozó, a múltban jól bevált elemeket. A férfi színészeken jól áll a magyar huszáregyenruha, orruk alatt tömött a bajusz. Az idegenszívű intrikusoknak már az arcukról lerí a gonoszság, a nők csinosak és szilfidek, a Hadik gyerekek cukik. Sehol semmi izgalom, meglepetés.

A film igazi főszereplői a lovak, melyek Győri Márk kamerájával láttatva mintha csak Leonardo da Vinci firenzei Városháza számára tervezett, de félbehagyott nagyszabású festményéről léptek volna át a filmvászonra. Az eredeti festmény ma már nem látható, csak vázlatok alapján következtethetünk a látványra. A vizuális hatáselemekre mindig is érzékeny rendező érdeme, hogy hosszú perceken át láthatjuk a mesterien felvett és vágott lovas csatajeleneteket. A filmet útjára bocsátó nemzeti érzelmű cenzorok nagy fájdalma lehetett, hogy a dramaturgiailag semmitmondó, színpompás, mozgalmas látványelemek a nemzeti büszkeség érzésének fokozásához nem járulnak hozzá, hiszen a lovaknak nincs nemzeti hovatartozásuk, a néző sokszor nem tudja eldönteni, magyar, osztrák vagy porosz lovat lát a vásznon.

Szikora filmje mindazonáltal toronymagasan kiemelkedik az organikus értelmiségiekhez újonnan csatlakozott, művészi babérokra ácsingózó fiatal filmrendezők ideológiailag foltmentes munkáihoz képest, melyek ha már a hanyatló Nyugat Cannes-ban, Berlinben, Velencében megrendezett fesztiváljaira nem juthatnak ki, a Türk Tanács országaiban megrendezett fesztiválokon méltán remélhetnek díjakat.
• Hadik. Magyar, 2023. Rendező: Szikora János, forgatókönyv: Kis-Szabó Márk, operatőr: Győri Márk, szereplők: Trill Zsolt, Molnár Áron, Szabó Győző, Horváth Lili.

Pisti 2.0

Hitler pocsék stratéga, de első osztályú pszichológus volt. A Wehrmacht második világháborúban elért kezdeti sikerei nem a Führer stratégiai lángeszének, hanem remek pszichológiai felismeréseinek voltak köszönhetők. Az önmagát hadvezérnek látó és láttató pszichológus azonban már a háború elején elkövetett egy stratégiai hibát, melyet megbűvölt tábornokai és magához láncolt szövetségesei akkor nem vettek észre. A hiba utóbb Németország és a vele szövetséges államok, köztük Magyarország, totális vereségét eredményezte. A Führer feladta Anglia lerohanásának tervét, félbehagyta a nyugati frontot, teljes erővel Kelet felé fordult, megtámadva a korábban zseniális húzással maga mellé állított Szovjetuniót.

Magyarország különös, mondhatni abszurd körülmények között került bele ebbe a játszmába. A Hitler ravasz számításából 1938 és 1941 között három etapban megnagyobbodott Magyarország kormányzója, Horthy Miklós, nem feltétlenül hiteles visszaemlékezése szerint az 1941. június 28-án megjelent napilapból értesült arról, hogy országa hadiállapotba került a Szovjetunióval. A magyar katonák a németekkel, olaszokkal, románokkal, szlovákokkal együtt eleinte rohamtempóban, később egyre vontatottabb ütemben, megindultak Moszkva felé, melynek nyugati elővárosain már nem tudtak továbbjutni. Ekkor következett el a pillanat, amikor Hitler tényleg benyújtotta az országgyarapítás számláját, s Budapestre küldte először Ribbentrop külügyminisztert, majd utána Keitel vezértábornagyot, hogy elérje a teljes magyar hadsereg bevetését a németek oldalán.

A Moszkvánál bekövetkezett kudarcot követően kijózanodott magyarok kézzel-lábbal tiltakoztak, de nem volt erejük nemet mondani a német követelésekre. Mindössze annyit értek el, hogy nem az egész magyar hadsereget, csak annak egy részét küldték a frontra. A megállapodás 1942. január 21-én este született a Gellért Szálló éttermében. Az alku eredményét a felek az étlap hátulján rögzítették. A százezernyi magyar katona sorsát érintő döntésről hivatalos irat sosem született.

Hitler fatális stratégiai tévedésének végére 1945. május 8-án került pont. A magyarok addigra korábbi ellenfelük, a Szovjetunió kényszerű szövetségesei lettek. Horthy 1944 őszén megalázkodó levelet írt Sztálinnak, s ezzel megmentette saját életét, de egy nappal sem sikerült meghosszabbítania az általa pásztorolt polgárok szenvedését. Az egyesek által felszabadulásként, mások által megalázó vereségként megélt véget az országban évtizedes hallgatás követte. Örkény István volt az első, aki 1969-ben megtörte a tabut, megmutatva látomásos abszurd hőse, Pisti téblábolását a vérzivatarban. A művet csak 1979-ben láthatták a nézők. Addigra már megjelent Nemeskürty István rekvieme a Donnál elpusztult második magyar hadseregről. Sára Sándor 1979-től kezdve három éven át sziszifuszi munkával a korabeli események szereplőivel százórányi felvételt készített. Az interjúkból a rendező egy 25 részes sorozatot készített, melyet a Magyar Televízió 1982-ben kezdett vetíteni, de a sorozatot szovjet nyomásra 17. rész után félbe kellett szakítani.

A rendszerváltozás után a doni hadsereg katasztrófája okán bekövetkezett hallgatás, ha lehet, csak tovább mélyült. A nemzeti emlékezetet a holokauszt és a Trianon ikertraumái tartották fogva. Egy 2010-ben végzett országos reprezentatív mintán végzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezetteknek mindössze 24%-a említette a második magyar hadsereg doni futását a magyar történelem tragédiái sorában.

A Szovjetunióba küldött halálra szánt sereg abszurd küldetéséről immár szó sem esett, de nem szólt rekviem sem a hősökért. Voronyezs mellett Rudkinóban a második magyar hadsereg fegyverrel és fegyver nélkül harcoló zsidó elesettjeinek méltó sírhelyet biztosító impozáns temető létesült. A temető mellett kis múzeumban láthatók az öltözékek, fegyverek, melyek semmilyen védelmet nem nyújtottak sem az ellenség, sem a vérfagyasztó hideg ellen. A helyszínen minden évben menetrendszerűen megjelennek a gyászra képtelen hivatalosság képviselői, elhelyezve a megemlékezés rítusához tartozó virágokat és koszorúkat.

Závada Pál Természetes fény című regénye 2014-ben jelent meg, bedobva a követ a hallgatás tavába. A sok szálon futó, remekül szerkesztett, képeket és szövegeket vegyítő könyv a Szovjetunióba került magyar katonák viselt dolgait tárgyalta, immár a doni katasztrófa után. A frontról kivont katonák feladata a hátország biztosítása, kevésbé eufemisztikusan fogalmazva, a partizánvadászat lett.

Nagy Dénes Závada könyvéből metszett ki három napot, melynek történetét a Berlinben Ezüst Medvével díjazott filmjében elmondja. A díjazók nyilván nem ismerték a három nap elő- és utótörténetét, csak azt látták, amit a rendező-forgatókönyvíró a filmben megmutatott. Nyomasztó képek, örökös félhomály, alig hallható dialógusok, félelemtől nyüszítő helyi lakosok és mindenekelőtt a megszálló katonák láthatók a film 103 percnyi ideje alatt.

A rendező csak jelzi, hogy a katonák magyarok, a helyiek ukránok, a helyszín a Szovjetunió, s az idő 1942 vagy 1943. Tarr Béla, Nemes Jeles László és Elem Klimov nyomdokain haladva a rendező célja a rettegés megmutatása volt, melyben elkövető és áldozat egyaránt osztozik. A film kiemelkedő értéke a nagyszerű színészválasztás. Szabó Ferenc, Bajkó László, Franczia Gyula nem játsszák, hanem élik szerepüket, abszolút hitelesen megmutatva, mit jelent, amikor valaki akarata ellenére van ott, ahol van, nem azért teszi, amit tesz, mert autonóm módon akarja, hanem azért, mert mások akarják, hogy megtegye. A katonák anélkül, hogy akarnák, kegyetlenkednek, ártatlanokat büntetnek, s a film dramaturgiai csúcspontján felgyújtják a pajtát, melybe előzetesen beterelték a kis falu lakosait, akik elevenen bennégnek.

A színészeknek elhisszük, hogy nem akarják, de teszik a kegyetlen tetteket, s azt is elhisszük nekik, hogy ha tudnak, segítenek, legyen az csak annyi, hogy vizet adnak a szomjazóknak. A film azonban semmit nem tesz hozzá ahhoz, amit a rendező példaképeinek filmjei alapján már eddig is tudtunk a háborúk szülte rettenetekről. Hiába nagyszerűek a színészek, semmit sem tudunk meg előéletükről, arról, amit otthon hagytak, amiért visszavágynak. A főhős fényképeket készít, de fényképező szenvedélye a regényből kimetszve elveszti jelentését, hiszen nem tudjuk, amit a regény ismeretében tudhatnánk, hogy a fényképezőgép nem az övé, hanem a megkülönböztetett Weisz Jakabé, aki a történet idején otthon Tótkomlóson zsidóként pária létre ítélve várja sorsát.

Ugyancsak kitöltetlenek a falusiak szerepei is. Nem lépnek túl a sémán, mely a megszállókkal való együttműködés, a lázadás, az árulás, a tehetetlen belenyugvás szerint osztályozza az embereket, akik esetében az lenne a kérdés, hogy ki miért kerül egyik vagy másik szerepbe? Ezt a kérdést, azonban Nagy Dénes nem teszi föl forgatókönyvében, egybemosva és ezáltal arctalanítva az áldozatokat.

Dramaturgiai fogyatékosságai ellenére a film érdeme, hogy megtörte a magyar hadsereg második világháborús részvételét övező hazai hallgatást, melynek funkciója az 1944–45-ben bekövetkezett szovjet megszállás okán egyébként joggal érzett áldozatiság fenntartása. Emlékeznünk kell a málenkij robot elhurcoltjaira, a megerőszakolt asszonyokra és lányokra, a megszállás után bekövetkezett terrorra, de nem feledhetjük azt sem, ami korábban történt, amikor magyarok voltak a megszállók, ők követték el a bűnöket, melyeket később ellenük követtek el a Vörös Hadsereg katonái.

Závada regénye, Nagy Dénes filmje fontos adalék ahhoz, hogy a jelen magyarjai megértsék, ami 2500 évvel ezelőtt a távoli Milétoszban élt Anaximandrosznak sikerült. A filozófus azt mondta, hogy „amiből a dolgok létrejönnek, szükségszerűen abba kell pusztulniuk is, hisz bűnhődniük kell és megítéltetniük jogtalanságaikért az idő rendje szerint”. Ez a talányos kijelentés mintha azt mondaná, hogy halálra ítélt bűnösök vagyunk mind, ami azonban nem lehet igazolása a bűnnek, bárhol, bárki, bárki ellen követte el.
• Természetes fény. Magyar–lett–francia–német filmdráma, 2021. Rendező: Nagy Dénes, író: Závada Pál, forgatókönyvíró: Nagy Dénes, operatőr: Dobos Tamás. Szereplők: Szabó Ferenc, Bajkó László, Franczia Gyula.

Csepeli György:
Maya fátyla mögött.
Válogatott filmkritikák 2017–2025
Gondolat Kiadó, Budapest, 2026
360 oldal, teljes bolti ár 6500 Ft