Sarra Manning: A nyár utolsó napjai (részlet)

~~ 1 ~~

Amikor Cassie Scott kilépett a Finsbury Park-i metrómegállóból a fényre, fogalma sem volt arról, hogy élete egyik legszörnyűbb estéje következik.

Hiszen a rossz dolgoknak csak novemberben szabadna történniük.

A november elég nyomorúságos hónap. Egy kis plusz szenvedés már meg se kottyan a nedves, szürke órákon, amik délután négyre utat engednek a sötétségnek. Még akkor is, ha emellett mindig ott a közeledő karácsony ígérete a csillogásával és az ajándékokkal, meg az óriási doboz csokoládékkal.

Igen, takarja csak be a november a rossz dolgokat sivár harminc napjának szövetébe!

Rossz dolgoknak soha nem szabadna történniük július elején, egy szikrázóan napsütéses péntek estén, amikor az ég kék, és előttünk áll egy hosszú nyár végtelen lehetőségekkel.

Cassie-nek melege volt, csapzott, ragacsos volt az izzadságtól. Bő, ujjatlan, fekete-fehér monokróm maxiruhája reggel még tiszta és trendi volt, mostanra viszont nedvesen tapadt hozzá. Fehér Birkenstockba bújtatott lába egy nap alatt sok városi koszt felszedett, és bár aznap megmosta és besütötte hosszú, barna haját, hogy a legjobbat hozza ki a nagyon drága, méztónusú melírből, a laza hullámok nem élték túl a metróutat a városba. A haja immár két űrkontyba volt csavarva, élénksárga, fodros hajgumikkal rögzítve. Gondolatai most kizárólag a közelgő este körül forogtak.

Valójában volt egy kicsi, de nagyon állhatatos része, ami szeretett volna egyenesen hazamenni, lezuhanyozni, bugyiban üldögélni a pici kertben, és Calippót vacsorázni, de most már udvariatlanság lett volna lemondani az estét. Ráadásul e-mailben kapott egy felszólítást, ami kissé furcsa és hivatalos módja volt a dolgok intézésének. Cassie ezt is válaszolta rá: „Lehet, hogy ez az e-mail egy WhatsApp-üzenet?”

Egy pillanatra mintha megérezte volna, mi következik, mert mozdulatlanul megállt az izzadt és ideges, siető emberek között, akik egymásnak ütköztek a metrómegállóban. Azon gondolkodott, hogy vegyen-e egy üveg bort, aztán inkább egy nagy zacskó cseresznyét és néhány doboz nektarint vásárolt a metróállomás melletti gyümölcsárustól. Végigmérte a hosszú sort a W3-as buszhoz: már dupla sorban álltak az emberek.

Ő volt az utolsó utas, aki felfurakodott a járműre. Csak állóhely volt, és Cassie érezte, amint leolvad róla a maradék sminkje is. Ahogy leszállt a buszról, ugyanolyan megkönnyebbülést érzett, mint amikor leszállt a metróról. Aztán még egy rövid séta várt rá a háromszintes, vörös téglából épült, impozáns Edward-korabeli házakkal szegélyezett utcákon, amiket Észak-Londonnak ezen a részén annak idején olyan mesterien terveztek meg. Az utcák keskenyebbek, a házak kisebbek lettek, mire Cassie végül eljutott a viktoriánus sorházakig, amik az Alexandra park alját szegélyezték. Alig látta a távolban feltűnő Alexandra-palota pompáját és a karcsú rádióadó tornyot a távolban, ahogy lassan ballagott az utcán.

Gondolatai most az elmúlt hét körül jártak. Munkahelyi sérelmekből mulatságos anekdotákat szőtt, és azon töprengett, hogy érdemes-e egyáltalán megemlíteni a Hinge-randit, ami csupán tíz percig tartott.

Kinyitotta a kaput, és a csempékkel kirakott ösvényen a vidám, tojássárgaszínűre festett bejárati ajtó felé lépdelt. Az ajtó látványa és a régmúlt időkből származó szép emlékek, amiket azután élt át, hogy belépett ide, mindig felderítették Cassie-t.

Megnyomta a csengőt, és várta a léptek dobogását, egy árnyék feltűnését az ajtó matt üvegében, de nem történt semmi.

„Itt vagyok, és a bejárati ajtód előtt olvadozom” – pötyögte be Cassie, és amikor nem érkezett válasz, a ház többi lakójának is üzent.

Törvény, hogy egy tinédzser lány sosem hagyja figyelmen kívül a telefonja pittyegését. Még egy perc sem telt el, máris nyitotta az ajtót Joni és Fleur, előbbi tizenöt, utóbbi tizenhárom éves. Csupa nyurga végtag, hosszú haj és fogszabályozó.

Cassie boldogan elmosolyodott, és annak ellenére, hogy melege volt, és kellemetlenül izzadt, szélesre tárta a karját.

– Jöjjenek, hölgyeim! – mondta, és a két lány rávetette magát, olyan hevesen, hogy szinte feldöntötték Cassie-t.

– Olyan jó, hogy itt vagy – mormogta Joni Cassie nyakába. Nem olyan régen még az ölelés azt jelentette, hogy a lányok átkarolták Cassie derekát, de Joni most már olyan magas volt, hogy rárakhatta volna az állát Cassie feje búbjára. Fleur, aki mindig azt akarta, hogy a hátukat egymásnak vessék, hogy meglássa: meghaladta-e már Cassie 162 centijét, szintén ijesztő tempóban nyúlt.

– Elég magas vagyok ahhoz, hogy elmenjek rendőrnek – mondogatta Cassie, amikor a lányok törpének nevezték.

– Miért akarnál beállni a Fedhez? – kérdezte Fleur, mintha Los Angeles közép-déli részének egy vad környékén nőtt volna fel, nem pedig Észak-London egy nagyon is zöld részén, amit a helyi ingatlanügynökök „parkok közti” területnek neveztek.

Nagyon kapaszkodós ölelés volt, és a lányok csendesebbnek tűntek, mint a pár héttel korábbi, előző találkozásnál, amikor Cassie az öccsével, Ryannel együtt elvitte őket a Wembley-be, Taylor Swift-koncertre. Kétségkívül ez volt Cassie legnagyobb munkahelyi eredménye az életben, és mind a négyen üvöltve énekelték végig az egész koncertet. Azon a héten Cassie hangja olyan volt, mintha napi harminc cigarettát szívott volna.

– Jól van, most már elengedhettek – mondta végül, de így is le kellett fejtenie Joni karját a nyakáról. – Minden oké?

Joni vállat vont, Fleur visszanyelt egy sírást, és mindketten felszaladtak a lépcsőn. Nem könnyű a tinédzser lányok élete. Cassie soha nem kívánta volna újra átélni a pubertáskort. A MySpace és a Bebo is elég rossz volt; az Instagram, a TikTok és az erőszakospornó-függő fiúk még rosszabbak.

Továbbment ugyanazokon a fekete-piros csempéken, amik a kerti ösvényt is szegélyezték, az előszobán át a ház végében található nagy, amerikai konyhás nappaliig, ahol a teraszra nyíló ajtó nyitva volt.

A krémszínű Smeg hűtőszekrény ajtaja is nyitva volt, pont kitakarva Cassie-t, aki most végigfuttatta a tekintetét az összes apró részleten, amit nagyon szeretett: a rozéarany hátfalon, a hozzáillő csaptelepeken és fogantyúkon, a méretre gyártott és a Farrow & Ball budoár rózsaszínjére festett konyhaszekrényen. Annak idején egymás után próbálgatták a piszkosrózsaszín színmintákat, amik lényegében mind egyformának tűntek – bár Cassie ezt sosem jegyezte meg, mert nagyon stresszes időszak volt.

De nem csupán a színösszeállítást és a konyha karakteres kiegészítőit irigyelte. Ott volt a fekete táblafestékkel festett fal is, emlékeztetőkkel arról, hogy kinek, mikor, hol kell lennie, és olyan dolgok listájával, amiket a bolti rendeléshez kell hozzáírni. Ott volt az óriási, kinagyított kép négyükről, rajta a pici Fleur és Joni, KISS-nek öltözve Halloweenkor. A családi élet velejárói. Valakié, aki rátalált a párjára, kiválasztva őt a világ összes embere közül, és valami varázslatosat és örökké tartót létrehozva az egymás iránt érzett szerelemből.

A hűtő ajtaja hirtelen becsukódott, és Cassie meg a legjobb barátnője, Lucy hirtelen meglátták egymást.

Lucy beletúrt hosszú, szőke hajába. Mindig azt kívánta, hogy bárcsak hamvasszőke és ne sárgásszőke lenne, de Lucy nem volt egy kimért, hamvas nő. Sokkal szertelenebb volt annál.

– Máshol járt az eszem. Nem hallottam a csengőt – mondta.

– A lányok beengedtek. Aztán szokás szerint gyönyörködtem kicsit a konyhádban – mondta Cassie szégyenlősen.

– Gyönyörködj csak nyugodtan! – mosolygott Lucy, majd egy lépést tett Cassie felé, és megállt. Valami nem stimmelt vele. Olyan volt, mintha víz alatt mozogna. Minden mozdulata lassú és ügyetlen volt, ahogy feltartott egy üveg bort.

– Rozé? – kérdezte.
– Rozé, juhé!

Lucy kényszeredetten elmosolyodott a nagyon gyenge szóviccen, és Cassie-n hirtelen pánikszerű félelem futott át.

Csinált valamit, amivel felidegesítette Lucyt? Emiatt mondta volna le a szombati közös programjukat két egymást követő héten, nem sokkal a találkozó előtt? Ez volt az oka, hogy hétfőn e-mailes felszólítást küldött a szokásos WhatsApp-üzenetek helyett?

De hiszen olyan volt, mintha testvérek lettek volna. Mindent elmondtak egymásnak.

Tizenhat éve voltak barátok, kapcsolatuk valószerűtlen körülmények között indult és bontakozott ki. Cassie fiatalon, húszévesen, amikor háromévnyi irodai asszisztenskedés után irodavezetőnek nevezték ki egy temetkezési vállalatnál a Holloway Roadon, készen állt a váltásra. Regisztrált egy munkaerő-kölcsönző cégnél a West Enden, és az első megbízatása egy betegség miatt távol lévő asszisztens helyettesítése volt a kereskedelmi igazgató mellett a feltörekvő Skirt divat- és életmódmagazinnál.

Három olyan év után, amikor csinos blúzokat és szoknyákat, visszafogott cipőket kellett hordania, a haját pedig lófarokba rejteni, Cassie titokban rettegett a Skirt marketingcsapatának kifinomult, magazinokba illő nőitől. Mind elegáns, fekete nadrágkosztümöt és magas sarkút viseltek, amit az esti megjelenéshez csillogó, alkalmi felsővel turbóztak fel. Nem mintha sokat lettek volna az irodában; általában elegáns, reggelivel egybekötött megbeszéléseken és drága ebédeken puhították az ügyfeleket. Amikor mégis visszatértek az irodába, azt azért tették, hogy hosszú, kiabálós társalgásokat folytassanak a céges BlackBerryjükön kétoldalas hirdetésekről, kihajtható borítókról és listaárakról.

Ez bepillantás volt egy másik világba. Egy olyan világba, amihez Cassie kétségbeesetten szeretett volna tartozni. Bár a munkahelyen kívüli megjelenése inkább „indie sleaze” volt, mint üzleti, a Jane Norman-kiárusításon beszerzett egy fekete nadrágkosztümöt, és amikor a kereskedelmi igazgató asszisztense nem tért vissza a munkába, Cassie mindent elkövetett, hogy maradhasson. Ehhez jól jött, hogy percenként nyolcvanöt szót tudott gépelni, és el tudott tengődni a pici fizetésből is, mert még otthon lakott.

Lucy volt az egyike a marketinges lányoknak. Illetve közéjük tartozott, de nem volt közülük való. Az elegáns, fekete nadrágkosztüm helyett virágmintás ruhákat és puha talpú tornacipőt hordott, még azelőtt, hogy a virágmintás ruhák és a puha talpú tornacipő divatba jött volna. Ritkán kiabált a BlackBerryjén, mert hajlamos volt azt vagy elveszíteni, vagy beleejteni a vécébe. A Skirtnél töltött első hónapja alatt Cassie-nek nem egy, nem kettő, hanem három pót BlackBerryt kellett rendelnie neki. Mindegyik egyre erélyesebben figyelmeztetett, hogy mi történne, ha Lucy megint elvesztené vagy megrongálná az új BlackBerryt is.

Lucy ilyenkor alázatosan bólintott, és úgy rebegtette nagy, búzavirágkék szemét, mintha menten sírva fakadna. Aztán egy héttel később odasomfordált Tamarához, a kereskedelmi igazgatóhoz, és az mondta: „Kérlek, Tammy, ne kiabálj velem, de történt egy kis baleset a BlackBerrymmel” – mindig olyan hangon, ami egyszerre volt rekedtes és magas.

Lucyt ritkán szidták le, mert elsősorban a személyisége miatt vették fel. Soha, egyetlenegyszer sem kötött üzletet, de kulcsfontosságú szerepe volt a nulladik lépésnél. Tehetsége abban rejlett, hogy gyorsan és könnyen kapcsolatot teremtett még a legfélelmetesebb ügyfélkapcsolati igazgatókkal is. Lucy mindig elveszített dolgokat, de nagyszerűen észben tartotta emberek születésnapját, a kedvenc éttermüket és a gyerekeik nevét.

Veleszületett szuper kapcsolatteremtő képességét most sokkal jobban kamatoztathatta a nonprofit szektorban, ahol hátrányos helyzetű lányokat és nőket hozott össze kreatív iparágakban dolgozó mentorokkal.

De akkoriban az élet Lucy nélkül sokkal kevésbé lett volna szórakoztató a reklámosztályon. A helye a marketinges lányok hosszú asztalsorában a legközelebb volt Cassie magányos asztalához, ami Tamara üvegfalú irodája előtt állt. Amikor mindenki más üzleti megbeszélésre ment, és csak Cassie meg Lucy voltak az irodában, Lucyre mindig lehetett számítani abban, hogy megzavarja Cassie-t a szerződés szerinti kötelezettségei teljesítésében.