A mentorprogram nem is létezik | Daniel Kehlmann: A mentor / Rózsavölgyi Szalon

Lombár Izabella |

Mit olvasol? Hát,… mikor mit, hol mit, kivel mit. Mást olvastunk a gimiben a pad alatt, mást válogattunk ki a verseskötetekből, amikor valakinek a fülébe akartunk duruzsolni, és mást egy fájdalmas szakítás után. De miért azt és miért ott? Megítélhető-e egyáltalán egy irodalmi mű értéke?

Daniel Kehlmann klasszikus krimihelyszínt választott a sajátos szellemi kakasviadalhoz: ódon, lelakott villa, mindentől távol, egyesek számára természetközeliséget idéző, másoknak kellemetlenül vartyogó békákkal. Itt kellene egy alapítványi mentorprogram folytán egymásra hangolódnia az idősödő, a hadak úját már jó régen megjárt drámaírónak és a fiatal, felívelő karrierrel kérkedő mentoráltnak. Csakhogy a dolog nem működik. És a bili sokszorosan kiborul.

Benjamin Rubin, a mogorva, „egysikerű dinoszaurusz” még huszonnégy évesen  írta meg A hosszú út című klasszikusát. Azóta a múlt dicsőségében sütkérezik és vergődik. Sorra adja közre műveit, forgatókönyveit filmvászonra viszik, de átütő sikere azóta sem volt. Hirtling István a szerep valamennyi rétegét megmutatja: egyszerre tud kiállhatatlanul önző, mániákus vénember lenni, visszahúzódó vagy lehengerlő sármőr – máskor tragikusan mélyre süllyedt emberi roncs. Írói létének és magánéletének kudarcai után már nem sok minden érdekli a megélhetésen kívül. Viszont tisztán lát, túl van a számvetésen, és maró öniróniával képes kezelni helyzetét. Ettől még rokonszenvesnek (is) látjuk…

A jóval ifjabb Martin Wegner még csak most indult el az önismeret útján. De ebben a tempóban vajon mikor fog célba érni? Józan László játékstílusa fizikai színházat idézően energikus, a karakter mégis mintha egyhelyben topogna. Martin szélsőségesen énközpontú: abból élnek, amit a felesége keres, akit még a gyerekvállalásról is lebeszél, hogy az asszony egyengesse csak a karrierjét. A fennhéjázó viselkedés mögött azonban legbelül végtelenül bizonytalan. Mert igaz, hogy egy kritikusa „nemzedéke hangjának” kiáltotta ki, csak éppen a pozitív címkét egy labilis idegzetű tollforgató ragasztotta rá, aki már önként ki is lépett az életből. És ez megkérdőjelezi a glória értékét is.

A két férfi között kibontakozó gladiátorjátszmában eleve nincsen se nyertes, se vesztes. Klasszikus bulvárkomédiába illő, amikor Rubin kijelenti Wegner új darabjáról, hogy „szemétre való, élettelen poétikus zagyvaság”. Elszabadul a pokol, bár a küzdelem még juthatna nyugvópontra is. Wangenroth, a mentorprogram kurátora (Göttinger Pál) mindent meg is tesz a béke helyreállításáért, de hiába sugározza minden mozdulatával a harmóniát és a rendet. Még Rubin is ki-kitekint a játszmából és javasolja Wegnernek, hogy „bábozzák el” a mentorálást, csináljanak úgy, mintha megtörtént volna.

Nagy a tét: szubjektív vagy objektív-e a művészi termék megítélése? Ha valakinek nem tetszik egy drámaíró darabja, akkor az már tényleg nem is jó? De ha statisztikailag nagyon sok embernek tetszik, akkor viszont már kimondható, hogy jó? És szélesebben nézve: ha valamit tanítanak az iskolában, az biztos klasszikusan jó? A drámai nyelvezetnek mindig egyszerűnek és sűrítettnek kell lennie? A párbeszédek komédiába illően peregnek és nevettetnek – de egyben újabb kérdéseket vetnek föl. Lehet, hogy ebben a drámában lesz tetőpont, de megoldás nem?

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Martin jelen lévő felesége, Gina (Sipos Vera) is keresi a helyét. A mindig mellétaláló gladiátorokhoz képest? Nem, egyáltalán nem. A darab 2012-es megjelenése után a német sajtó kritikai éllel nevezte a feleség figuráját üres „projekciós felületnek” a férfiak egóharcában. Holott egyáltalán nem az. Nem szexuális trófea, akin a férfiak könnyen túllépnek. Göttinger Pál nagyon pörgős rendezésében Sipos Vera játéka felülemelkedik a papírízű bulvárkomédia kliséjén. Határozottan képviseli nézeteit, érzéseit, és vállalja viselkedésének következményeit is.

Wenger kiborul, majd „megőrül”, lelép, de aztán visszajön a feleségéért, Wangelroth célfeladatot vált: nyugtatgatás helyett kiszáll a mentorprogramból és maga is inkább művész lesz. Az intellektuális küzdelem utóíze mégis kesernyés. „Soha senki nem fogja megtudni. Bármit is állítok, ön sosem lesz biztos benne, hogy ér-e valamit – mondta Rubin Wengernek. – Egész életében nem. Mindegy, hogy sikere van, vagy kibeszélik. Valami önben azt súgja, hogy a művészet kérdéseiben létezik egy abszolút ítélet. De soha nem fogja megtudni, mi az.” Vagyis csak az utókor ítéletében lehet reménykedni.

A darab áthallásosan kinevetteti a közelmúlt (és még ma is élő) kulturális gépezetét, a modern mecenatúrát, a „kinevezett” írók jelenségét, a valóságos írók erre adott reakcióit.

Enyvvári Péter díszlete polgári kényelmet sugall, ugyanakkor bezártságot is, szűk terében forrnak az indulatok. Cselényi Nóra jelmezei szinte észrevétlenül is azt szimbolizálják, mennyire nincs nyugvópont ebben a művészien intellektuális és családiasan megcsalós huzavonában. Józan Lászlót zárt nyakú feketébe öltöztette, Hirtling Istvánt ellenben hányavetien lezser krémszínekbe. Sipos Vera színei pedig kettőjük között…

A darab 2013-as bemutatójáról a hírek szerint a szerző demonstratíve kivonult, mert úgy érezte, a rendezés olcsó kabaré szintjére süllyesztette precízen megírt, szatirikus humorral átszőtt szövegét. A Rózsavölgyi Szalon előadása egyszerre sziporkázóan intellektuális, ugyanakkor mulattató bulvárkomédia. Rubin az egyik pillanatban azt állítja, hogy „ha azt mondom, éjszaka van, akkor éjszaka van, de ha azt mondom, hogy nem történt semmi, akkor nem is történt semmi”. Akkor most nincs és nem is volt mentorálás? De az esténk nagyon jó volt.

Fotók: Kovács Milán

Daniel Kehlmann: A mentor
Fordította: Fodor Zsuzsa
Rendezte: Göttinger Pál

Benjamin Rubin – Hirtling István
Martin Wegner – Józan László
Gina Wegner – Sipos Vera
Erwin Wangenroth – Göttinger Pál

Díszlet: Enyvvári Péter
Jelmez: Cselényi Nóra

Részletek, további előadások és jegyvásárlás