Nyakig a magyar dzsesszben | Egy fess pesti este * Kamarás Iván / ZsiKuFeszt

Bedő J. István |

Visszamenőleg már nem lehet tudni, miért nem foglalkoztam eddig Kamarás Iván énekes-zenészi pályafutásával, de az már egészen bizonyos, hogy hibát követtem el. A Zsidó Kulturális Fesztiválra elhozta Egy fess pesti est című műsorát, ami komoly meglepetést szerzett, talán még azoknak is, aki már találkoztak vele a prózai színpadon.

A beharangozó szerint az énekes-színész nem túlzottan régmúlt idők slágereit és filmdalait hozza, és a Hegedűs Gyula utcai zsinagógát megtöltő közönség (jórészt ezüst korosztály) is valami elandalodásfélére számíthatott – ám nem egészen azt kapta. Kamarás és a Fess Band ezzel a már több turnén is bemutatott műsorral valami nagyon kézenfekvő, mégis teljesen újszerű dolgot művelt. Ehhez azonban némi szakmai kitérőt kell tenni.

A dzsesszénekesek – bárhol is képezték magukat a világban – nagyon sokszor fordulnak a húszas években kezdődött szvingkorszak dalaihoz. Ritmusuk jó, szabadon lehet elszakadni a melódiától vagy szabadon ékíteni, a négynegyed könnyedén tűri a tempóváltásokat, az énekes megcsillogtathatja hangterjedelmét. És mivel a szvingkorszak dalai jórészt amerikai földön születtek, tehát mit számít, ha Wrocławban, Saltsjöbadenben vagy Szapporóban éneklik, hiszen a szöveg másodlagos. Korunk utóbbi három évtizedének jelensége, hogy a népdalok is kapnak – például Szirtes Edina Mókustól – dzsesszes jellegű díszítményeket, improvizációkat. De magyar slágert – szintén szvingkorszakbelieket és annál fiatalabbakat – még nem hallottam megdzsesszelve. Eddig.

Ez a fess pesti este egyszerre andalít és csábító (épp úgy, mint a jamaikai trombitás). Egyrészt a néző vizsgázik, hogy a bevezető, kellően megcifrázott dallamú szövegsorokból felismeri-e azt a slágert, amit refrénként maga is énekelt (Kamarás tanár úr kikérdezi…), másrészt nagyon hamar el kell döntenie magában, hogy együtt énekli-e az előadóval. Jobbára igen…

Nem sorolom fel a teljes műsort a Maga rég nem lesz a világontól a Stux, maga vérbeli párizsi lettig, de elhangzott az Énmellettem elaludni nem lehet, a Fogj egy sétapálcát, a Fizetek, főúr, volt egy feketém, a Szerelemhez nem kell szépség, amit, kedves olvasó, magad is rögtön dúdolhatsz, vagy beviheted a fürdőszobába a listát és kezdhetsz skálázni…

A ravaszság éppen ott van, hogy a Kamarást megtámogató zenekar fenomenális. Hegedűse Duka Laci (a nemzetközi Roby Lakatos Hegedűverseny első helyezettje!) olyan parádés improvizációs szólókat vág le, miközben a technikájából egyszerre hallatszik ki Reményi Ede, Bach és Paganini is, hogy a dzsesszhez kevésbé szokott közönség is megtapsolja – de nem marad le mögötte a fess banda sem.

Kamarás bele-belekérdez, tűnik-e annyira ismerősnek a dal, hogy a közönség beszállna a refrénbe. Hát hogyne!: a Villa Negra románcát már a nézők kórusa támogatta meg.

Utánakerestem: fantáziadús zeneszerzők, jó tollú szövegírók, olykor költők munkáit hallhattuk – ez utóbbiak még pontosan tudták mi a prozódia, hogyan kell ritmusra írni… A szving, a dixieland, a tangó meg a cigányzenei virtuozitás uralkodott, és persze némi szentimentalizmus.

Érdekes volt egyébként követni a kor változásait a magázástól a tegezésig, a mókázó agglegénytől (Nem nősülök soha) és a nőtől, akit nem lehet elfelejteni, s akiért könnyeket illik ejteni… egészen a kihagyott lehetőségig (Mindig az a perc a legszebb perc…).

Szóval aki most lemaradt, célszerű, ha követi, Kamarás Iván és az együttese hol lép fel legközelebb. Egyébként többször is meghallgatható.

A káprázatos kísérő zenész társaság ez volt: Duka László – hegedű, Adamecz József – dob, Molnár Péter – nagybőgő, Kökény László – gitár, Cséki Kálmán – zongora

Fotók: PT