Meredith Tax: Magányos háború (részlet)

BEVEZETŐ // Járatlan út

2014 augusztusában a Daes (Daula-al-Iszlamijja fi Irák va-al-Sám) – arabul ISIS, az a terroristacsoport, amelyet Iszlám Állam, ISIS vagy 1511. néven is emlegetnek [1] – megtámadta az, észak-szíriai Kobane városát, én pedig először szembesültem a várost védő, kezükben karabélyt tartó, mosolygó, egyenruhás lányok fotóival. Több órányi internetes kutakodás után megtudtam, hogy ők egy olyan forradalmi csoport tagjai, amelyről sosem hallottam korábban: ez a csoport a szíriai kurdok Demokratikus Unió Pártja (PYD), amely három régiót (Dzsazira, Afrin és Kobane) is felszabadított a kurd-török határ mellett. Ezeken a területeken olyan kantonokat hoztak létre, amelyekben a lakosok helyi tanácsok útján hozták meg a döntéseket. a vezető tisztségek 40 százalékát pedig nők töltik be. E kantonok összességét hívják Rozsavinak.

Az, hogy egyáltalán létezik egy ilyen felszabadított terület, nekem teljesen újdonság volt. Az azon a nyáron aktualizált térképeken Rozsava (a név jelentése kurd nyelven Nyugat) úgy festett, mint három. egymástól független sárga paca, – amelyek összességében valamivel kisebb területet fednek le. mint Connecticut állam – ezt a részt pedig hatalmas szürke mező öleli körbe. amely a Daes által uralt területet jelzi. 2014 nyarán az Irak rettegő városait és falvak lerohanó, símaszkot viselő dzsihádisták egyszerűen legyőzhetetlennek tűntek: az iraki hadsereg és az iraki kurd milícia, a pesmergák egyaránt megfutamodtak előlük. Amíg a Daes el nem érte Koksam városát, harcosai nem találkoztak olyan gerillikkal, akik készek voltak bármiért is harcolni. Az azóta eltelt idő alatt a rozsavai katonai erők elfoglalták Tel Abjadot, így két sárga paca a térképen egyetlen folyamatos területté olvadt össze, de a Daes egyéb területeket is elvesztett. [A kézirat megírását követően Rozsava nagy területeket vesztett el török katonai beavatkozásoknak köszönhetően. — A lekt. ]

Az Obama-adminisztráció a Daest egyenesen úgy jellemezte, mint amely „közvetlen veszélyt jelent minden létező érdekünkre” – így aztán a sajtó szinte eksztázisba esett, amikor felfedezte magának a fotogén, fiatal gerillanőket.[2] Figyelmét ugyanakkor jórészt elkerülte az a tény, hogy ők pontosan miért is harcolnak – amin semmi csodálkoznivaló nincs, mert semmilyen elfogadható nyugati narratívába nem illettek bele. Feministák, szocialisták, ha nem egyenesen anarchisták, és a törökországi Kurd Munkáspárthoz tartozó szervezet alá tartoznak –ez utóbbit pedig a NATO és az Egyesült Államok egyaránt terroristaszervezetnek minősítette.

A történettől teljesen megigézve további információ után kutattam, amelyet főleg anarchista weboldalakon találtam meg – az anarchista mozgalom ugyanis azóta követte figyelemmel a PKK-t, hogy annak vezetője, Abdullah Öcalan kijelentette: gondolkodására nagy hatással volt az amerikai radikális, Murray Bookchin. 2014 októberében azonban úgy tűnt, rajtuk kívül senki sem szentel túl nagy figyelmet Rozsavának vagy a PKK-nak, ahogy azt David Graeber antropológus és aktivista is megjegyezte a The Guardian szerkesztőségi véleménycikkében. A Daes elleni harcot a spanyol polgárháború 1937-es küzdelmeihez hasonlítva (amelynek során a szerző apja a fasizmus ellen harcolva csatlakozott a Nemzetközi Brigádokhoz) Graeber hasonló szolidaritásra hívott fel Rozsava kapcsán. Kijelentette: „Ez egy figyelemre méltó demokratikus kísérlet. A népi gyűlések lettek a végső döntéshozó szervezetek… és a spanyol Mujeres Libres (Szabad Nők) másaként egy feminista hadsereg… nagymértékben kivette a részét az Iszlám Állam erői ellen vívott ütközet hadműveleteiből, hogy lehet, hogy mindez nagyrészt elkerüli a nemzetközi közösség, és ami még fontosabb, a nemzetközi baloldal figyelmét?”[3]

2014 decemberében, amikor a kurdok Kobanéban harcoltak a Daes ellen, úgy, hogy két hónapon át szinte senkitől semmilyen segítséget nem kaptak, az In These Times című havi hírmagazin panelbeszélgetést szervezett; ennek során a kérdést az Egyesült Államok katonai beavatkozása szemszögéből vizsgálták.

*
A résztvevők egyike, Richard Falk emberi jogi szakértő kijelentette: „A kurdok helyzete Kobanéban és bátorságuk, amellyel ellenállnak az ISIS-nek, tragikus üzenet, amely megkérdőjelezi a beavatkozásmentesség politikáját – ez egyébként véleményem szerint amúgy teljesen indokolt, különösen a Közel-Keleten. Azonban ahhoz, hogy felülkerekedjünk a katonai beavatkozás elleni álláspontunkon, különösen ami a légicsapásokat illeti, nagyon erős érvekre van szükség… Az ISIS elleni intervenciót azonban a jelek szerint nem úgy tervezték meg, hogy választ adjon a problémára. Inkább olybá tűnik, hogy az az Egyesült Államok hatalmának térségbeli kiterjesztését célozza.”[4]

Falk számára azonban ez a kérdés pusztán az Egyesült Államok hatalmi viszonyaival kapcsolatos felvetés volt, és nem arról szólt, hogy Kobane igényel-e segítséget, vagy a bombázás mellett milyen más módszer létezik a megsegítésére. Számomra az Egyesült Államok érdekeinek ez a szűk látókörű előtérbe helyezése a narcisztikus imperializmus netovábbja. Sok baloldali, az általuk olyannyira gyűlölt neokonzervatívokhoz hasonlóan úgy látja, hogy az Egyesült Államok nem más, mint a hatalom megtestesülése – szerintük bármely olyan népszerű mozgalmat, amely nem hirdet harcot az USA ellen, maga az Egyesült Államok manipulál, az egyetlen dolog pedig, ami miatt az amerikaiaknak aggódniuk kell, az a saját kormányuk. Személy szerint azonban azt gondolom, hogy a világban több is létezik, mint egyetlen „Ördögi Birodalom”, és egyetértek David Graeberrel, aki szerint az imperializmus kritikája semmit sem ér szolidaritás nélkül. Ez pedig az olyan emberek támogatásában testesül meg, akik ugyanazt képviselik, amit a progresszív gondolkodók máshol is a világban – ezek pedig az emberi jogok, az erős munkásmozgalom, a vallás és a politika szétválasztása, a teljes egyenlőség, a rasszok közötti egyenjogúság, a nők felszabadítása és a nemi vagy hitbéli különbözőségeken alapuló megkülönböztetés megszüntetése. Továbbá az, hogy ezeknek az embereknek a segítségére sietünk, amikor kérik.

Minél többet tudtam meg Rozsaváról, annál inkább a fejemben visszhangzottak Tolkien műve, A Gyűrűk Ura sorai az őrületbe fordult hatalomvágyról, és emberek maroknyi, azzal egy, az egész világ sorsát eldöntő ütközetben szembeszegülő seregéről. Ahogy egy tanácskozásukon elhangzik: „Kénytelenek leszünk a legviszontagságosabb, legkevésbé előre látható úton elindulni. Abban rejlik az egyetlen reményünk, ha ugyan szabad ezt reménynek neveznünk.”[5] A Gonoszt csak akkor tudjuk legyőzni, ha – ahelyett, hogy saját magunk hasznára fordítanánk – elpusztítjuk a Hatalom Gyűrűjét. A szíriai és törökországi kurdok csak akkor lesznek képesek felépíteni az egyenlőségen, demokrácián, ökológián és kölcsönös tiszteleten alapuló társadalmat, ha elpusztítják a dominanciára épülő és az erő által irányított államot, amelyre esetünkben a gyűrű metaforája vonatkozik.

Figyeljük meg, milyen gondosan ügyelek rá, hogy szíriai és törökországi kurdokról beszéljek, ahelyett, hogy egyszerűen csak kurdokat említenék – ellentétben a nyugati médiával, amely úgy tűnik, sokszor szándékosan kelt zavart e kérdésben. Mivel az amerikaiak az Öböl-háború óta alapvetően az iraki kurdokról hallanak, valószínűleg azt gondolják, hogy minden kurd Irakban él. Ez azonban félreértés. Kurdisztánt az I. világháború után felosztották Irán, Irak, Szíria és Törökország között. Napjainkban a Kurdisztáni Regionális Kormányzat verseng a szellemi vezető szerepköréért a rozsavai kurd felszabadítási mozgalommal és a törökországi kurdokkal. Hasonlóan a hidegháború végén létrejött kis kelet-európai nemzetállamokhoz, az iraki kurdok is saját nemzetállamot szeretnének. Ezzel ellentétben a kurd felszabadítási mozgalom szerint a nemzetállamok eszméje a globalizáció korában már idejétmúlt: ők Rozsavában valami sokkal demokratikusabb, feminista és etnikailag is sokszínű dolgot szeretnének létrehozni.

2015. Újév napja. Úgy döntöttem, személy szerint felelős vagyok azért, hogy a barátaim értesüljenek Rozsaváról, így emailt küldtem nekik, mellékelve egy térképet és néhány linket, a következő kommentárral: „Egy ilyen sötét és nehézségekkel teli év végén mindenki a fényt keresi. Ezt pedig sokszor váratlan helyeken találjuk meg.” Ezután írtam egy cikket a Dissent magazinnak, amely 2015 áprilisában jelent meg, az eredménye pedig e könyv megírására való felkérés lett.[6]

Elfogadtam a felkérést, mert úgy gondoltam, az ügy nem tűr halasztást. Volt azonban egy másik okom is: választ akartam találni a kurd női mozgalmakkal és a milíciákkal kapcsolatos kérdéseimre. Baloldali feministaként töltött éveim során még soha nem találkoztam azzal, hogy nők fegyverrel harcoljanak a fronton. Ezek a harcosnők a Lawrence textilipari sztrájkra emlékeztettek: annak során, 1912-ben bevándorló nők léptek sztrájkba – róluk írtam első könyvemet, The Rising of the Women (A nők lázadása) címmel. A sztrájkot militáns szindikalista egyesülés szervezte, a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World, IWW), amelyet Wobblies néven is emlegettek. A helyi munkaerő jórészt bevándorlókból állt, és mivel szinte mindenki – férfiak, nők és gyerekek – a gyárakban dolgoztak, a sztrájk a teljes közösséget megmozgatta.

A munkaadók a sztrájk során a bevándorlóellenes érzelmek hullámait igyekeztek meglovagolni: nem mások, mint a Harvard Egyetem hallgatói vonultak ki, hogy leverjék a sztrájkot, Massachusetts állam kormányzója pedig kihívta a Nemzetőrséget. A sztrájkolók úgy vélték, hogy női tüntetőknél nagyobb rá az esély, hogy nem lövi le őket a felfegyverzett rendőrség, így aztán az IWW tüntetőinek élén a nők masíroztak. Amikor a riporterek feltették a kérdést Elizabeth Gurley Flynnek, az IWW egyik vezető aktivistájának, miért küldik a nőket a frontvonalba, ő azt felelte: „mi nem küldjük oda a nőket – mi vagyunk az egyetlen szervezet, amelyik nem tartja őket vissza, és ők maguktól mennek a frontvonalba!” [7]

A kurd nők vezető szerepe a Daes elleni harcban, és az, hogy milyen társadalmat építenek, mindenképp érdemes a figyelmünkre. Olyan mérföldkő ez, amely új történelmi korszak kezdetét jelzi. Memed Aksoy szerint „Kurdisztán napjainkban sorsdöntő ütközet színtere, amelynek tétje a szabadság vagy rabszolgaság; egy olyan anyaméh, amelyben új civilizációnak van esélye növekedni.”[8]

Megéltem már hasonló időszakokat: ilyenek voltak az 1960-as évek és a hidegháború vége is. Miközben felnőtté váltam, a világ két részre oszlott: az úgynevezett „szabad világra” és a „szocialista táborra”. Mindegyiknek megvolt a maga narratívája. A szabad világé azt ígérte, hogy az örökké növekvő kapitalista piac mindenkinek elhozza a demokratikus jogokat, szabadságot és bőséget. A II. világháborúból az Egyesült Államok a lehető legjobb formában szállt ki, annyira erős gazdasággal, hogy képes volt az elképesztően drága fegyverkezési és nukleáris verseny kézben tartására is, és még mindig maradt annyi tartaléka, hogy a hazai fogyasztást soha nem látott mértékben tudta táplálni. A szabad világ narratívája kész tényként kezelte, hogy egyesek gazdagabbak, mint mások, azonban azt ígérte, hogy mindig lesz elegendő hűtőszekrény, autó és Happy Meal menü mindenkinek. Az 1960-as évek végére azonban a polgárjogi és ifjúsági lázadó mozgalmak léket ütöttek az Egyesült Államokban jellemző, a demokráciával és egyenlőséggel kapcsolatos hurráoptimizmuson – nemzetközi viszonylatban viszont még mindig maradt abban elegendő tartalék.

Ennek a demokratikus fogyasztásra vonatkozó álomnak az ellentételezését jelentette a szovjet tömb által megfogalmazott állítás, amely szerint a hatalom és az erő megoszlik, mindenkit megillet az ingyenes egészségügyi ellátás és oktatás, és a szegények és gazdagok között nem lehet szakadék. A cél az volt, hogy „mindenki a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint”.[9] Az ígéret és a valóság között azonban hatalmas űr tátongott. A Szovjetunió a II. világháború során hatalmas emberveszteséget szenvedett, továbbá elvesztette ipari bázisának legnagyobb részét. (…)

A szögletes zárójeles jegyzeti hivatkozásokat csak a nyomtatott könyv tartalmazza.

Meredith Tax: Magányos háború 
Szerkesztette: Cser Judit
Szakértő: Szalai Máté
Cser Kiadó, Budapest, 2021
352 oldal, teljes bolti ár 3995 Ft