Sue Monk Kidd: Vágyak könyve (részlet)

Szefforisz I. sz. 16–17   ||   1.

A nevem Ana. József fiának, a Názáreti Jézusnak felesége voltam. Szerelmesemnek szólítottam őt, ő pedig nevetve Kis Mennydörgésnek becézett engem. Azt mondta, morajt hall a bensőmből, amikor alszom, olyan hangot, mint a távoli mennydörgés a Nahal Zippori-völgy felől, vagy még messzebbről, a Jordánon túlról. Nem kétlem, hogy hallott valamit. Egész életemben ott éltek bennem a vágyak, éjjeli teremtményekként ilyenkor ébredtek fel, végigjajongták és dalolták az éjszakát. A hitvesem a szívével az enyémhez hajolt silány szalmazsákunkon, és hallgatta – jóságból tette, és én ezt szerettem benne legjobban. Amit hallott, az én megszületéséért könyörgő életem hangja volt.

2.

A testámentumom életem tizennegyedik esztendejében kezdődik, azon az éjszakán, amikor a nagynéném felvitt apám Szefforiszban álló hatalmas házának lapos tetejére, a kezében egy vászonba burkolt, gömbölyded tárggyal.
Követtem felfelé a létrán, és közben a titokzatos csomagra sandítottam, amit a hátára kötözött fel, akár egy csecsemőt, de képtelen voltam rájönni, mi lehet az. A nagynéném egy héber dalt dudorászott Jákob lajtorjájáról, méghozzá meglehetősen hangosan, én pedig aggódtam, hogy a hang beszűrődik a ház keskeny ablakain, és felébreszti anyámat. Megtiltotta, hogy együtt felmenjünk a tetőre, félt, hogy Jalta mindenféle merész gondolattal beszéli tele a fejemet.

Anyámmal és minden általam ismert nővel ellentétben a nagynéném tanult asszony volt. Az elméje tágas, vad vidék, amely messze túlterjeszkedett a határain. Ő mindenütt áthágta a szabályokat. Alexandriából érkezett hozzánk négy hónappal ezelőtt, olyan ok miatt, amiről senki sem beszélt. Én addig azt sem tudtam, hogy apámnak egyáltalán van húga, amíg egy nap meg nem jelent egyszerű, fakó tunikájában, apró termetét büszkén, szálfaegyenesen tartva, dühösen csillogó tekintettel. Sem apám, sem anyám nem ölelte meg. A felső udvarra nyíló cselédszobában szállásolták el, a faggatózásomra pedig ügyet sem vetettek. Jalta is elhárította a kérdéseimet.

– Apád megesketett, hogy nem beszélek a múltamról. Szívesebben venné, ha azt hinnéd, hogy az égből pottyantam ide, mint a madárszar.

Anyám azt mondta, Jalta pimaszul beszél. Ebben az egyben egyetértettünk. A nagynéném szájából valósággal ömlöttek az izgalmas és kiszámíthatatlan kijelentések. Ezt szerettem benne legjobban.

Nem ez volt az első este, amikor sötétedés után felosontunk a tetőre, hogy elkerüljük a fülelő kíváncsiskodókat. A csillagok alatt összehajolva nagynéném mesélt nekem az alexandriai zsidó lányokról, akik viaszlapokkal berakott fatáblákra írtak, ezt a szerkezetet el sem tudtam képzelni. Mesélt zsidó nőkről, akik zsinagógákat vezetnek, filozófusok tanítványai, verseket írnak és saját házuk van. Egyiptomi királynőkről. Fáraónőkről. Hatalmas istennőkről.

Ha Jákob lajtorjája felért egészen a mennyekig, hát a miénk is felért.

Jalta még csak négy és fél évtizedet élt, de a keze máris göcsörtös és torz volt. Arcát mély barázdák szántották, a jobb szeme megereszkedett, mintha elhervadt volna. Ennek ellenére fürgén kapaszkodott felfelé a létra fokain, mint egy kecses pók. Néztem, ahogy a legfelső fokról felmászik a tetőre, hátán ide-oda leng a batyu.

Letelepedtünk a gyékényszőnyegekre egymással szemben. Tisrí havának első napja volt, de még nem érkeztek meg a hűvös őszi esők. A hold úgy ült a hegyeken, akár egy apró máglya. A felhőtlen ég fekete volt, zsarátnokkal teli. Pita illata és a főzéshez gyújtott tüzek füstje terjengett a város felett. Égtem a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, mit rejthet néném batyuja, de ő szótlanul a távolba meredt, így hát erőt vettem magamon és vártam.

Saját merészségem eredményei egy faragott cédrusfa láda mélyén rejtőztek: papirusztekercsek, pergamenek, selyemdarabok, amelyeket egytől egyig teleírtam. Mellettük nádtollak, hegyezőkés, egy ciprusfa írótábla, tintásüvegek, egy elefántcsont paletta, és néhány drága porfesték, amit apám a palotából hozott. A porfestékekből mára nem sok maradt, de aznap, amikor felemeltem a láda fedelét Jalta előtt, még ragyogó színekben pompáztak.

A nénémmel csak álltunk ott, néztük a csodálatos színeket, egyikünk sem szólt.

Belenyúlt a ládába, és pergameneket, tekercseket húzott elő. Nem sokkal az érkezése előtt elkezdtem lejegyezni az Írásban szereplő matriarchák történetét. A rabbik hallatán az ember azt hihette, a történelem során nem volt egyéb említésre méltó alak, csak Ábrahám, Izsák, Jákob és József… Dávid, Saul, Salamon… Mózes, Mózes, Mózes. Amikor végre magam is el tudtam olvasni az Írást, felfedeztem (lám, lám!), hogy nők is akadnak benne.

Semmibe veszik, elfelejtik őket, ez volt a legnagyobb szomorúságom. Megesküdtem, hogy lejegyzem a tetteiket, és dicsőítem az eredményeiket, bármilyen jelentéktelenek is. Én leszek az elveszett történetek krónikása. Ez pontosan az a fajta merészség volt, amit anyám gyűlölt.

Aznap, amikor felnyitottam a ládát Jalta előtt, már elkészültem Éva, Sára, Rebeka, Ráhel, Lea, Zilpa, Bilha és Eszter történetével. De még annyi mindent kellett leírnom – Judit, Dina, Támár, Mirjam, Debóra, Rút, Hanna, Betsabé, Jezábel történetét.

Feszülten, szinte lélegzet-visszafojtva néztem, ahogy a nagynéném a munkámat olvassa.

– Úgy van, ahogy gondoltam – pillantott fel ragyogó arccal. – Isten igen nagy áldásban részesített téged.

Micsoda szavak.

Egészen addig a pillanatig azt hittem, csupán furcsa vagyok – a természet baklövése. Különc. Átok. Már régóta tudtam írni-olvasni, és szokatlan tehetséggel bírtam a szavak történetté formálására, a különböző nyelvek és szövegek értelmezésére, a rejtett jelentések felfogására, az ellentétes gondolatok gond nélkül megfértek bennem.

Atyám, Mátyás, aki a tetrarchánk, Heródes Antipász vezető írnoka és tanácsnoka volt, azt mondta, az én tehetségem inkább prófétákhoz és messiásokhoz illik, tengert szétválasztó, templomépítő, Istennel hegytetőn társalgó férfiakhoz – illetve bármely körülmetélt hímnemű közemberhez Galileában. Csak akkor engedte meg, hogy elolvassam a Tórát, amikor magamtól megtanultam héberül, azután pedig kérleltem, és könyörögtem neki. Nyolcéves korom óta könyörögtem neki egy tanítóért, aki oktat; tekercsekért, amelyeket tanulmányozhatok; papiruszért, amire írhatok, és festékekért, amelyekből saját tintát keverhetek, ő pedig gyakran engedett nekem – hogy csodálatból, gyengeségből vagy szeretetből, azt nem tudtam eldönteni. A céljaim szégyenkezéssel töltötték el. Ha elfojtani nem tudta, hát tréfával ütötte el. Előszeretettel mondogatta, hogy a családban az egyetlen fiú egy leány.

Egy olyan szégyellni való gyermek, mint én, magyarázatra szorult. Apám szerint amikor Isten épp összerakott engem anyám méhében, valami elvonta a figyelmét, és tévedésből egy boldogtalan fiúcsecsemőnek szánt képességekkel ruházott fel. Nem tudom, rájött-e, milyen sértés lehet Isten számára, hogy őt teszi felelőssé ezért a szarvashibáért.

Anyám úgy vélte, Lilith az oka, a bagolykarmú és keselyűszárnyú démon, aki újszülötteket öldös, illetve esetemben természetellenes hajlamokkal szennyez be. Egy tomboló téli eső idején jöttem világra. Az idős bábaasszonyok még akkor sem voltak hajlandóak kimerészkedni a házból, amikor magas rangú atyám értük küldetett. Kétségbeesett anyám egyedül ült a szülőszékén, senki sem csillapította a fájdalmát, nem óvott meg minket Lilithtől a megfelelő imák és amulettek segítségével, így a szolgálójára, Siprára maradt a feladat, hogy borban, vízben, sóban és olívaolajban megfürdessen, pólyába csavarjon és betegyen a bölcsőbe, ahol Lilith rám talált.

A szüleim történetei a húsom, a csontjaim legmélyéig hatoltak. Eszembe se jutott, hogy a képességeimet szándékosan kaptam, hogy Isten úgy akarta, részesüljek ezen áldásokban. Én, Ana, egy leány rakoncátlan fekete fürtökkel és esőfelhőszínű szemmel.

Sue Monk Kidd: Vágyak könyve
21. Század Kiadó, Budapest, 2022
KULT Könyvek sorozat
Fordította: Csorna Ágnes
432 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft