Gyurkó Szilvia: Rám is gondoljatok (részlet)

III. Válás magyar módra

1. A szakadékok áthidalása

Sok esetben megjelenik a dilemma: úgy döntöttünk, hogy elválunk, de nem tudjuk, mit kezdjünk a gyerekkel. A válások legtöbbjénél általában óvodáskorú gyerek van. Ha később jön a válás, akkor gyakran még rosszabb a helyzet. Beszorulnak a problémák, befásulnak a minták, akkor már nagyon nehezen jelenik meg a gyerek szempontként vagy tényezőként. Nyilván általában van ez így – azért sok kivétel is van.
(A., pszichológus)

Akkor hát vége. Elválunk. Ízlelgetjük a szót, barátkozunk a jelentésével, próbáljuk elképzelni magunkat elvált szülőként. Tovább dilemmázunk azon, hogyan érinti majd mindez a gyereket, és hogy mit tehetünk azért, hogy ne sérüljön. Próbáljuk biztonságban tudni magunkat és a gyerekünket is: elindul a közös vagyon szétszálazása, a jövő elrendezése. Hova kerüljön, kinél lakjon a gyerek, hogyan alakuljon a kapcsolattartás. Apróbb és nagyobb döntések sorozata, amikbe egyre több külső ember is beszáll: nagyszülők, ügyvédek, tanárok, új partnerek. Hiába vannak azonban egyre többen a „buliban”, a hangulat mégis nyomott, és mi a legtöbbször eléggé egyedül érezzük magunkat. Le kell számolni az illúzióval, hogy egy család maradunk, lehangoltak vagyunk, fáradtak, talán némi depresszió is kikacsingat az ágy alól. Hiányzik a biztonság, bűntudatot érzünk és azt, hogy talán soha korábban nem volt ilyen nehéz szülőnek lenni, mint most. A leggyakoribb kérdés, amit ilyenkor felteszünk magunknak, az, hogy mi lesz most…

Szerintem nagyon bezáródtam a második gyes alatt. Aztán elkezdtem újra sportolni. Hirtelen új ingerek vettek körül, új emberek voltak körülöttem. És ez nagyon fontos szerepet kezdett el betölteni az életemben. Ezzel párhuzamosan a volt férjem is elkezdett szabadidős elfoglaltságokat találni magának.
És 2-3 év alatt ezek a széttartó utak bennünket is széttartóvá tettek. Felváltva voltunk otthon, az együtt töltött idő nagyon lecsökkent. Mindenkinek a külső kapcsolatok lettek fontosak. Szakadék lett közöttünk.
(A., szülő)

A szülők a házasság ideje alatt valószínűleg már elkezdtek eltávolodni egymástól. Kevesebb a jó beszélgetés, a minőségi együttlét és a felszabadult, töltekezést biztosító közös program – a szexről nem is beszélve.

A szakadék, ami a szülők között létrejött, időnként lehet nagyon látványos – amikor valaki kiköltözik egy másik szobába, a kanapéra, vagy hosszú kiküldetésekre utazik, esetleg egyre több túlórát vállal –, máskor viszont titok maradhat sokáig – például mert egy szerető is rejtőzik valahol a szakadék mélyén.

A gyerekek számára nem mindig érzékelhető a szülők eltávolodása. Ha a számukra elsődleges kapcsolódást jelentő szülő kiegyensúlyozott, stabil környezetet tud biztosítani, és körbepárnázza őket támogató, elfogadó működésével, akkor nem feltétlenül szembesülnek azzal, hogy valami gond van. Sok gyereknek nincs is képe arról, hogy másként is működhet a világ, hogy másféle kapcsolódás is lehet a felnőttek között, mint amit ő otthon megszokott, amibe belenőtt. S bizony sok gyerek soha nem látja a szüleit olyannak, amilyenek a „csúcsponton” voltak, amikor a közöttük lévő kapcsolódás igazán szeretetteljes volt.

Ilyenkor a gyerekeknek nincs igazi hiányérzetük, ha üres és rideg a szülők közötti viszony – főleg, ha őt egyébként elfogadással és szeretettel veszik körül. Vannak azonban olyan érzékeny gyerekek, akik elég korán „leveszik”, ha a szüleik között megváltozik a kapcsolat. Ha a szüleik körül megfagy a levegő, ha kerülik egymást. Ilyenkor beindíthatják a saját „vészhelyzeti protokolljukat”: megpróbálnak a saját eszközeikkel dolgozni annak a bizonyos szakadéknak az áthidalásán. Az egyik interjúalany így mesélt erről:

Nem tudtunk egy légtérben lenni, ha ott volt a gyerek is. Megfogta a kezemet, és olyan erővel tolt, húzott az anyja felé, hogy szinte félelmetes volt. Azt akarta, hogy érjünk egymáshoz. Gondolom, azt hitte, a válás valami fizikai dolog.
(L., szülő)

Ez az egész helyzet egy nagy csapda. Egyrészt, mert a gyerekre hatalmas terhet rak, ha úgy érzi, hogy neki kell a szülei közötti kapcsolatot „helyrehozni”. Másrészt pedig, mert valójában nem tud másként működni – ösztönösen reagál így, és veszi magára annak a feladatát, felelősségét, hogy a szüleivel ők egy család maradjanak. Végül pedig a váláskor a saját kudarcaként élheti meg, ha ez nem sikerült. Ezért kell szülőként tudatos és egyértelmű jelzéseket adnunk a gyereknek arról, hogy bár közöttünk konfliktus van, ennek nem ő az oka, és hogy mindketten ugyanúgy szeretjük őt. Ne a másik szülővel kapcsolatos érzéseinket osszuk meg vele, hanem a saját helyzetünkről, állapotunkról beszéljünk, és ha nem tudjuk még, milyen döntést hozunk, az ezzel kapcsolatos dilemmáinkat ne terheljük rá, de ne is hazudjunk neki – maradjunk a tényeknél.

Nagyon fontos, hogy mit mondunk a gyereknek, azonban ne felejtsük el, hogy alapvetően a tetteink számítanak – a gyereknek azt kell éreznie, hogy szeretjük, elfogadjuk és hogy biztonságban van. Ráadásul nemcsak az fontos, hogy mit mondunk, hanem az is, hogyan.

Például: „Mostanában sokat veszekszünk anyával/ apával, de nem miattad. A viták miatt mindketten szomorúak vagyunk néha, de téged ugyanúgy szeretünk. Arról is beszélgetünk, hogy mit tudnánk tenni azért, hogy ne legyen ennyi veszekedés.”

Fontos, hogy a szülőknek már a válás előtt legyen szemük arra, hogy észrevegyék, és fülük, hogy meghallják, mennyire érzékelte a gyerek a közöttük lévő konfliktusokat. Nem csak azért, hogy ne rakjanak a gyerekre olyan terheket, amelyek nem neki valók, és amelyek nem részei a gyerekkornak – például a kapcsolat rendbetételének a terhét –, az odafigyelés azért is lényeges, hogy ne mi legyünk azok, akik berántjuk őket a „felnőtt harctérre”. Mert ha a gyerek egyébként köszöni szépen, jól van, és nem akar a kapcsolat „megmentője” lenni, akkor egyrészt ennek örüljünk, másrészt meg ne csináljunk problémát abból, ami nem probléma. Ne kezdjünk a gyereknek a konfliktusainkról, a nehézségeinkről és a dilemmáinkról beszélni – hagyjuk őt békén. Ugyanakkor figyeljünk is arra, hogy ha ebben változás van, akkor arra jól tudjunk reagálni.

Nemcsak a szülők között alakulhat ki szakadék a válás során, illetve már azt megelőzően: megnőhet a távolság a szülő és a gyerek között is – mert próbálnak kevesebb időt otthon tölteni, mert nem jó a másik szülővel közös programot csinálni, vagy egyszerűen csak azért, mert saját magukkal vannak elfoglalva. Ilyen esetben azt a nagyon egyszerű trükköt lehet bevetni, hogy tudatosítjuk magunkban: a gyerek egy önálló személyiség, akinek szüksége van ránk, mert mi azok vagyunk, akik: az ő anyukája, apukája. Ez egy fontos és önálló szerep az életünkben, ami nem függvénye a családi állapotunknak. Akár házasságban élünk, akár elváltan, a szülői szerepünk megmarad, és senki más nem láthatja el helyettünk. Nekünk kell megdolgoznunk azért, hogy elég jó szülők lehessünk, és a mi kudarcunk, ha a gyerek életében nem veszünk részt. Nem könynyű persze, és főleg olyankor jelent komoly kihívást, amikor a párkapcsolati létünket próbára teszi az élet. De ha képesek vagyunk ezeket a dimenziókat elválasztani egymástól, akkor sikeresek maradhatunk szülőként akkor is, ha a házasságunk zátonyra futott. A gyerek és a szülő között húzódó szakadékot a lehető legrövidebb időn belül, a lehető legegyszerűbben kell betemetni. Ha a szülő elég minőségi időt tölt a gyerekkel, ha vannak örömteli pillanataik, ha időről időre megkérdezi tőle, hogy van, és odafigyel arra, amit a gyerek válaszol, ha biztosítja őt arról, hogy szereti, igazából olyan nagy baj nem lehet.

A gyerekre akkor is oda kell figyelni, ha a saját párkapcsolati, házassági bajaink épp ellepnek minket – de ez igazából nem is baj. Hiszen addig is, amíg a gyerekkel vagyunk – és szuperhősöset játszunk, vagy felmegyünk a Gellért-hegyre, esetleg rácsodálkozunk arra, hogy a sütin a mazsolaszemek pont egy arcot formáznak –, kiolthatjuk a szorongásainkat, elfelejtkezhetünk a problémáinkról, feltöltődhetünk a gondtalan örömökből.

Távolság ide, szakadék oda, a gyerek érdekében nekünk, szülőknek muszáj együttműködnünk a válás során. Ez egy furcsa helyzet, mert érzelmileg távolodunk, talán van is már új kapcsolat egyik vagy mindkét oldalon, s persze ha olyan jól ment volna a partnerség, akkor talán nem is válnánk el. Mégis, ha a válást jól akarjuk csinálni, együtt kell végigcsinálni, amihez fenn kell tartani a kapcsolatot. Szakadékokon és lövészárkokon átkiabálva nagyon nehéz lenne. Úgyhogy törekednünk kell az együttműködésre a szülőtárssal, és a gyerekkel való kapcsolattartásra, az örömteli, minőségi együttlétekre. Hogy ez mennyire nem könnyű, arról az egyik interjúalany az alábbiakat mesélte:

Miután jöttek a problémák, és a kapcsolat elkezdett zátonyra futni, ő visszahúzódott azokba a dolgokba, amiket előttem csinált. Elvállalt olyan munkákat, amit előtte nem, és egyszer csak olyan férfiak vették őt körül, akikkel úgy éreztem, hogy nem tudok, és nem is szeretnék semmiféle kapcsolatot. Erről beszéltünk is, és ő megígérte, hogy kiszáll, de nem sikerült neki. Ezért én piszkáltam őt, mert nem tudtam megérteni, hogy mi szüksége van erre. Végül teljesen bezárkóztunk mindketten a saját világunkba, amiből se a válás során, se utána sem tudtunk kilépni. Kapukat kellett volna nyitni egymás felé, de azt éreztem: hiába próbálkozom, falakba ütközöm. Ez később nagyon megnehezítette a gyerekkel való kapcsolattartást is, meg úgy általában az életet.
(Á., szülő)

A legtöbb esetben azt lehet látni, hogy a szülők magukra maradnak a problémáikkal, sokszor rejtegetik – akár saját maguk előtt is –, hogy nehézségeik vannak a házasságban. Magyarországon leggyakrabban a végleteket, az állandó panaszkodást és a „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve” hozzáállást lehet látni – a kettő közötti átmeneteket nem. Ez károsan hat a válási folyamatra is: nehezíti a segítségkérést, és afelé terelheti a szülőket, hogy ha kialakult egy szakadék közöttük, akkor mindenki a saját oldalán van biztonságban. Ennek egyenes következménye, hogy a gyereket is a saját oldalukra akarják állítani, hiszen csak ott tudják szavatolni a biztonságát. Ezért is fontos, hogy a szülők dolgozzanak a másikkal való kapcsolatukon, hogy nyitogassák a kapukat és elkezdjék építeni a szakadékon átívelő hidakat a másik felé. Nem a másikért, hanem a gyerek miatt.

A bizalmunk hatalmas próbatételeknek van kitéve ebben az időszakban. De próbál­junk legalább darabkákat megőrizni belőle, amik­kel mi is és a gyerek is átvészelhetjük a vá­lást és a válás utáni időszakot. Mert a gyereknek alaphelyzetben mindkét szülőjére szüksége van.

Gyurkó Szilvia: Rám is gondoljatok.
– A gyerek­központú válás lépései
Bookline, Budapest, 2015