Dékány Dávid: Darwin Motel (részletek)

Jetlag

Egy turista ma is készített olyan fényképet,
amin elsétálok a háttérben.
Nemsoká hazaviszi,
és egy másik időzónában,
egy másik kontinensen megmutatja
a családjának, az ismerőseinek,
és számomra teljesen idegen emberek
egy ismeretlen nyelven
egy olyan fotóról fognak beszélni,
amin épp rád gondolok.

Próbálom elképzelni a délutánt, amikor
– így mesélted később –
30 kiló kővel tömted ki a zsebeidet,
és belegyalogoltál a folyóba,
de lehúzta a nadrágodat a súly.
Ott álltál egyedül,
meztelen lábakkal a térdig érő vízben,
végül elnevetted magad, és inkább hazasétáltál.
Háromnegyed órát, januárban, vizesen.
Utána egy hétig lázas beteg voltál,
én váltottam ki azt a rengeteg gyógyszert –
egyáltalán nem olyannak tűntél,
mint aki meg akar halni.

Tudod, nem szívesen lennék
annak a sziklás partszakasznak a helyében.
Milyen lehet
csak neked jelenteni valamit?

Mióta nem jársz ide,
elég nagy a rendetlenség a szobámban.
Most végre lehet káosz, úgysem látod,
nekem meg jó így is.
Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról,
könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe,
hogy miattad pakoltam össze mindig.
Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne,
mint azok a napok. Mintha várnálak.

És azon a képen vajon mi látszik belőlem?
Rajta van-e a kézfejem? És ha igen,
olyan országba viszik-e, ahol még nem járt?
Mert amikor nagykövetségek mellett sétáltunk el,
mindig benyúltunk a kerítés rácsai közé,
így a kezünk már a fél világot beutazta.

0 óra 16 perc, most keltem.
Rendet kéne rakni végre a 65 m³-emben.
Van az az ország, valahol keleten,
ahová hazaviszik majd a képemet,
én pedig akkor ébredek, amikor az ottaniak.
Átköltöztem az időzónájukba,
talán így próbálok vigyázni valamire a távolból,
mint a térfigyelő kamerák képét
monitoron néző férfi,
aki évek óta szerelmes egy ismeretlen nőbe,
és minden éjjel úgy vált kameráról kamerára,
hogy lássa: biztonságban hazaért.

Dal az A-húrhoz

Indulnál, de még nem engedlek haza.
Majd csak akkor, ha már annyira fáradt leszek,
hogy a távozásod után rögtön elalszom,
és nem marad időm gondolkodni.

Nemsoká feljön a Nap, téged már várnak,
de rajtam ne kérj számon semmit,
a te döntésed volt, hogy inkább nekik hiányozz.

Innentől a titkod vagyok,
és nem beszélsz majd rólam, még a legjobbaknak sem,
és tudod jól, hogy mostantól csak mellettem vagy biztonságban.

Ismerek egy erdőt, aminek lombja ugyanolyan kék,
mint a pulóvered.
Ott fogunk tüzet gyújtani fűrészporból és raklapokból
szövetségünk évfordulóján.

Most pedig mehetsz.
Vidd a gitártokot,
abban hoztad a ruháidat meg a fogkefédet, mert elszakadt a táskád.
És mikor legközelebb jössz, írunk egy közös számot,
az lesz a címe, hogy Dal az A-húrhoz,
mert az A-húr hangja bíborvörös,
mint első áldozatunk koporsójának bélése vagy a legszebb ünnepek.

És persze dehogy fogok elaludni rögtön.
Csak nem akarlak kikísérni az állomásra,
nem akarom látni azt a sok búcsúzkodó embert,
nekem már egy chatelés utolsó néhány hangulatjele is nehéz,
egyszerűen túl önző vagyok az ilyesmihez.
És nem akarok az állomásról egyedül hazasétálni,
mert a hirdetőoszlopok egy romantikus vígjáték plakátjaival vannak tele.
Egyenként kéne letépnem az összeset,
és a sarki utazási iroda katalógusán is
túl tökéletesre retusálták azt a párt
ahhoz, hogy ne törjem be a kirakat üvegét.

Szóval most inkább fürdök, legalább egy órát,
de előtte még sokáig bámulom
azt a két láda diót az egyik földszinti lakás előtt.
A fáradtság miatt úgy hallom, hogy bentről szólsz,
pedig csak a te hangodon folyik a víz,
lassan, mint az első tavaszi metszéskor elvérző diófák nedve.

Meztelenül

Kétszer láttalak meztelenül.
Először egy osztálykiránduláson,
öltözés közben lestelek meg.

Az első napon még együtt gereblyéztük össze
a gólyákat a szántóföldekről.
Aztán a rozsban fekve figyeltük,
ahogy egy sugárhajtású repülő
átlépi a hangsebességet.
A harmadikon megtanultam, hogy a száraz moha
a rácsorduló vértől is kizöldül,
a negyediken pedig már bosszúból akartam
újrakezdeni a tájat,
átrendezni az alkatrészeit,
egy erdő jelölt és jelöletlen fáit,
a turistaösvényt szakadékba
vagy különösen veszélyes állatok barlangjához terelni.

Kétszer láttalak meztelenül.
Először egy osztálykiránduláson,
másodszor tegnap este,
egy pornófilmben.

Nehéz elhinni, hogy amiben eltévedve
egyszer sötétedésig bolyongtunk,
az most valahány tonna
leveleitől, gallyaitól és élővilágától megfosztott,
méretre fűrészelt ipari nyersanyag.

Nehéz elhinni, hogy ez ugyanaz az égbolt,
mint aminek az aljára rágót ragasztottunk egyszer,
és hullámosra száradt tőle
a félfamentes szürkület.

Holnapután

Mennünk kell.
De szemtanúra szükség van,
hát életben hagyunk.

Ez volt halálod főpróbája,
most pedig kelj fel,
indulj az emberek közé,
és mondd meg az öngyilkosoknak,
hogy ránk ne számítsanak:
nem fogjuk lebeszélni vagy megmenteni őket.

A napozóknak,
hogy a köldökükben összegyűlő esővízből
rovarok fognak inni.

A násznépnek,
hogy emeljék poharukat szerelmünkre
és ellenségeink szörnyű pusztulására.

Az ifjú párnak mondd meg,
hogy hosszú távra ne tervezzenek,
mert boldogságuk
– amit persze csak jobb kifejezés híján nevezhetünk annak –
bemerészkedett a miénk felségterületére.

Az áldozatok hozzátartozóinak,
hogy hiába jöttek,
ez már a stáblista,
ahol a statiszták nevét nem szokás feltüntetni.

A terheseknek talán megkegyelmezünk.
Nem mintha bármi hasznukat vennénk,
de szórakoztató a tudat,
hogy a képmutatás kényelmes másfél évtizede után
a mi arcképünk fogja eltakarni a foltokat
a gyerekszobában,
az ártatlanság illúziójával beszennyezett falakon.
Mert példaképek leszünk,
a sértettek vigasza.

Lakosztályt béreltünk a perifériás látásotokban,
franciaággyal, két főre,
félelemre nyíló panorámával.
Most mennünk kell,
de nincs okotok megnyugodni,
mert lesznek még mások,
akik ugyanide fognak beköltözni.

Ez a reggel, mint az ünnepnapok reggele
vagy az utazásoké.
Túltömött bőrönd most a szív.
Utoljára még megállunk, kéz a kézben,
innen belátni a fegyvereinkhez és lövedékeinkhez képest
talán igazságtalanul puha testekkel teli völgyet.

Ec… pec… kime… hetsz…
Egy kiszámolóval döntjük el,
melyikőtök legyen az első.

Holnap… után… bejö… hetsz…
Mennünk kell, és együtt megyünk.
Csőre töltve, kibiztosítva.

Cér… nára… cine… gére…
A hívőknek mondd meg, hogy írjanak új imákat,
mert a régieket túszul ejtettük,
és mikor követeléseink teljesültek,
kivégeztük őket.

Ugorj… cica… az e… gérre…
Mondd meg nekik, hogy nem fogunk megbánni semmit.
Indulj. Siess.
Fuss!

Dékány Dávid: Darwin Motel
Libri Kiadó, Budapest, 2015