Földes Anna: Ősbemutató után (részlet)

Posted on 2015. június 26. péntek Szerző:

0


FöldesA_Ősbemutató-bor200Magam mentsége

Amikor a kritikus útjára bocsátja régebben írott, de a jelenben is érvényesnek szánt színháztörténetivé lett tanulmányait, nem nagyon tudja, talán nem is akarja leküzdeni szorongását. Hiába kapaszkodik a kánonba került művek ismertségébe, drámatörténeti rangjába, az elmúlt évek, évtizedek színházi bemutatóinak kritikai visszhangjába, a szelekció hozadéka kivédhetetlenül esetleges. Esetleges, mert nem biztos, hogy mindenkor az utókor megbecsülésére leginkább érdemes művek maradtak fenn a rostán. A bírálói tevékenység legkockázatosabb eleme a rangsorolás.

Ha kihagyhatatlan a drámatörténet legfényesebb lapjait vizsgálva Németh László drámai munkássága és ezen belül a Galilei, miért ne hallgassunk azokra, akik az első helyre inkább a Széchenyit választanák? De vajon kihagyható-e színházi visszatekintésünkből a költő színpada, mellőzhetjük-e valamiféle dramaturgiai perfekcionalizmustól vezérelve Illyés Gyula – klasszikust megillető tisztelettel játszott és tárgyalt, dramaturgiai szempontból sokszor és nem is alaptanul vitatott – drámáit. Az Ozorai példától a Kegyencig. De ha besoroljuk drámairodalmunk aranytartalékába a költő színpadon élő, sőt tovább élő darabjait, miért lennénk szigorúbbak a prózaíróval? Miért mellőznénk Déry Tibor korai és valóban úttörőnek tekinthető avantgárd drámáját, a Paál István rendezésében, a szakma nagy meglepetéseként bemutatott Óriáscsecsemőt, vagy a felszabadulás után különös és méltatlan vitákat ébresztő, de soha méltó módon nem értékelt Tanúkat? És milyen színházi sorsot érdemelnek az évtizedeken át könyvdrámaként számon tartott Weöres-drámák?

Bízom benne, hogy kritikusi tevékenységem során méltón – vagy legalábbis a tőlem telhető legnagyobb alapossággal – elemeztem Örkény István drámáit és követtem a darabok színpadi sorsát, főként azért, hogy válaszolhassak a huszadik század irodalomtörténetének talán legtöbbször feltett kérdésére, hogy miért éppen Örkény? Miért az ő drámai és prózai életműve őrizte meg leginkább – már-már szinte egyedül a kortársak között – aktualitását, népszerűségét a múló időben? De ebbe a válogatásba a magam Örkény-élményének is csak egy része került. Kimaradt a Vérrokonok, mert máig nem született meg a mű adekvát előadása és a Kulcskeresők, mert maga a darab sem közelíti meg önértékénél fogva a történelmi korszakokat túlélő Tótékat.

De főként személyes lehetőségeim korlátaival menthetem, hogy vékonyka kötetemből kimaradt Nádas Péter Takarítása és Mészöly Miklós Ablakmosója. Hogy nem szerepelnek Eörsi István és Hamvai Kornél darabjai. Kortárs kritikusként utólag nehéz jóvátenni, bepótolni az elmulasztott ősbemutatókat.

Egyetlen mentségem – ha ugyan mentség –, hogy újságíróként soha nem sikerült főállású színikritikussá lenni. Nem egyszer parancsolt az alkalom, a lehetőség. De az is igaz, hogy szabadúszóként szerencsére többnyire magam választhattam feladataimat, és ily módon sikerült érvényre juttatnom azt a törekvésemet, hogy a látott drámákat „működésben”, folyamatos hatásukban vizsgáljam. Bizonyíthattam, hogy (betűrendben) Ascher Tamástól Várkonyi Zoltánig, Berényi Gábortól Zsótér Sándorig sorolhatók azok a rendezők, akik úgy tudtak drámát olvasni, hogy szuverén értelmezésük, személyes víziójuk által képesek voltak megújítani egy-egy korábban bemutatott és értékelt drámát. Akik egy-egy felújítás kezdeményezőjeként, nemcsak a darabok esztétikai értéke, dramaturgiai érvénye, nyelve, jellemábrázolásuk ereje, hanem a művek mondanivalójának időszerűsége alapján döntöttek. Természetesen számított a megújult szereposztás által kínált lehetőség is. A Csirkefej sikersorozata akkor vált folytathatóvá, amikor Gobbi Hilda szerepét Törőcsik Mari vehette át. A Bösendorfer felújításához Makay Margitra volt szükség.

A legnagyobb nyomatékkal tanulmányaimban én is az előadott darabok aktuális üzenetét vizsgáltam: mennyiben van jelen egy-egy műben a színpadon túli valóság, az élő történelem. Csurka István Horvai rendezte Deficitjéből nem lehetett nem kihallani 1956 üzenetét, de a rendszerváltás után látott Döglött aknákból úgy éreztem, hogy már kifogyott a politikai robbanótöltet. A legelső megrendítő stúdió színpadi találkozás után évtizedekkel később lett kortársunkká Sarkadi Oszlopos Simeonja. És Weöres nagyszerű A kétfejű fenevadját is akkor élveztük igazán, amikor a kompország kiszolgáltatott ügyeskedőinek manőverezésében az új damaszkuszi úton tolongó kor- és honfitársainkra ismerhettünk. A hazai hatalomváltások, fordulatok különös fénytörésű tükrét ismertük fel Görgey Gábor legsikeresebb darabjának megannyi előadásában, valahányszor arról vitatkoztunk komámasszonyként a szünetben, hogy ott és akkor éppen hol a stukker?

Földes Anna

Földes Anna

Kritikusi ars poeticának talán kevés, de nem szégyellem, sőt vállalom, hogy a színházból hazatérve, előbb az írógép, majd később már a számítógép billentyűivel szembenézve, akár Bródy Sándor, akár Schwajda György drámája volt műsoron, elsősorban a látott – gyakran korábbról jól ismert – művek új érvényét igyekeztem vizsgálni.

Teljességre vagy akár átfogó dráma-, illetve színháztörténeti áttekintésre sem erőm, sem lehetőségem nem nyílt. Ebben a tudatban, vékonyka kötetemet inkább csak a kortárs művekre és azok utóéletére figyelő példatárnak szántam. Ezért remélem, hogy az ősbemutató után látott és értékelt, az utókor számára válogatott és megőrzött tapasztalataim írott lenyomatát a szakmán kívül a színházszerető pedagógusok és diákok is haszonnal forgathatják.

(2014)

Földes Anna: Ősbemutató után
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 2015