»Édes teher a fiának lenni« | Járdányi Gergely bőgőművész a zenéről, hangszeréről, kétlakiságról

Posted on 2015. november 25. szerda Szerző:

0


Járdányi Gergely (SD)

Járdányi Gergely (SD)

Péter Zsuzsanna |

Aki egyszer látta, hallotta játszani, biztosan nem felejti el. Járdányi Gergely szinte szerel­mesen öleli nagybőgőjét, és olyan hangokat csal ki belőle, ami ezen a hangszeren so­kunk számára elképzelhetetlen. Tehetségét volt kitől örökölnie, édesapja az 1966-ban elhunyt Kossuth-díjas zeneszerző, Járdányi Pál, édes­anyja Devescovi Erzsébet hárfaművész. A világ egyik legjelentősebb bőgőművésze – ahogy egy olasz kritika is említi – sokáig mégsem készült muzsikusnak.

Nagyon kalandosan indult a pályám – me­séli Járdányi Gergely, ahogy hellyel kínál hű­vösvölgyi otthonában. – Az állandó zenei közeg, amelyben húgommal nevelkedtünk, meghatározó volt mind­kettőnk számára. Hamar kiderült, hogy örököltem tehetséget a szüleimtől, csakhogy a tehet­ség nem elég, szorgalom is kell hozzá, és ez utóbbi belőlem teljesen hiányzott. Természetesen tanultam zenét – hegedűt 16 éves koromig és zongorát is éveken át –, de a gyakorlást mindig hát­térbe szorítottam; úgy vettem elő a hegedűt, ahogy az előző órán eltettem. Édesapám korai halála után teherként, bár édes teherként ne­hezedett rám, hogy az ő fia vagyok. Éreztem, hogy ez nagy és csodálatos dolog, és hogy a Járdányi név kötelez. Ugyanakkor beláttam, hogy hiába dicséri környezetem a tehetsé­gemet, szorgalom nélkül nem vihetem sokra ezen a pályán, így inkább civil foglalkozást készültem választani.

Mi szeretett volna lenni?

Alapvetően humán beállítottságú voltam és vagyok, de mindig érdekeltek a műszaki tudományok is. A győri bencés gimnáziumba men­tem, és ott az atyák szigorának és szeretetének köszönhetően teljesen megváltozott koráb­bi hozzáállásom a tanuláshoz. Nagyon magas szinten folyt az oktatás. Eleinte – elsősorban kiváló magyartanáromnak, Árkád atyának köszönhetően – nyelvésznek készültem. Miután akkoriban egyházi iskolából nem volt egyszerű bekerülni egyetemre, bölcsész szakra különösen nem, végül inkább a műszaki egye­tem út-vasúttervező szakára jelentkeztem. Itt a maximális húszból tizenkilenc pontot sze­reztem, mégis elutasítottak – helyhiányra hivatkozva, háromszor egymás után. Az ok a bencés gimnázium mellett édesapám ’56-os tevékenysége lehetett. Végül Déry Tibor köz­benjárására nyertem felvételt.

Szüleivel és Zsófia húgával 1965-ben (a családi albumból)

Szüleivel és Zsófia húgával 1965-ben (a családi albumból)

Mit csinált az édesapja ’56-ban?
Fiatal kora ellenére ő akkor már a hazai ze­nei élet kiemelkedő alakja volt, a Zeneművé­szek Szövetségének egyik vezető személyisége, aki nagyon határozottan kiállt Magyarország függetlensége mellett. Szerkesztett, fogalma­zott és aláírt több kiáltványt. Megtorlásképpen kirúgták a Zeneakadémiáról, és teljes szilenciumra ítélték. Hogy nem került börtönbe, azt két embernek köszönhette: Kodály Zoltánnak, akinek egyik legkedvesebb tanítványa és leg­szorosabb munkatársa volt, és a nemrég el­hunyt Göncz Árpádnak, akit egy olyan nemzet­ellenesnek mondott tevékenységért csuktak le, amin édesapámmal együtt munkálkodott, és aki nem volt hajlandó elárulni a társa nevét. Amikor 1957-ben megszülettem, édesapám barátai közül sokan börtönben voltak. Kicsi koromból emlékszem, hogy apám többször kézen fogott, és elindultunk a város számomra teljesen ismeretlen utcáin, majd egyszer csak kezembe nyomott egy borítékot és felemelt, hogy dobjam be egyik vagy másik ablakon. Nekem ez akkor jó mókának tűnt, és csak jó­val később tudtam meg, hogy édesapám így támogatta anyagilag – névtelenül – azokat a családokat, ahol a családfő börtönben ült.

Hogyan lett önből muzsikus?
Bár a bencés évek alatt nem készültem mu­zsikusnak, az, hogy az lettem, aki ma vagyok, részben nekik köszönhető, másrészt édes­apám örökségének, és végül későbbi bécsi mesteremnek, Ludwig Streichernek. Meg persze a bőgővel való véletlen találkozásom­nak, ami 19 éves koromban történt. Az egyik barátomnál, akivel nagy dzsesszrajongók vol­tunk, állt a sarokban egy nagybőgő. Ő leült a zongorához valami bluest játszani, én meg felkaptam a bőgőt a basszushoz. Nem okozott gondot, hamar kiismertem magam rajta. Olyan jót játszottunk, hogy végül nekem ajándékozta a hangszert. Otthon azután a Benkó Dixieland Band számaihoz pengettem a basszust, édesanyám pedig – aki szerint jól állt a kezemben a bőgő – megmutatott egy zenész – kollégájának, Bonyhádi Józsefnek, aki első bőgőtanárom lett. Rövid ideig párhuzamosan folytattam műszaki és zenei tanulmányaimat, majd otthagytam az egyetemet, beiratkoztam a konzervatóriumba, két év múlva már a Zene­művészeti Főiskolán tanultam, 1983-tól pedig a Bécsi Zeneakadémián. Az igazi szakmai ta­nulás ott történt, a már említett Ludwig Streicher professzor tanítványaként. Streicher a 20. század legkiválóbb bőgőművésze volt, aki – szerencsémre – nagyon keményen fogott, a nulláról kezdett el tanítani, amitől eleinte rettenetesen szenvedtem, de nélküle bizto­san nem futhattam volna be ezt a pályát. Minél tovább tanultam nála, annál tovább akartam maradni, és később is, egészen haláláig visszajártam hozzá.

A Törös Alapítvány 2011. évi jótékonysági koncertjén, a Marczibányi Téri Művelődési Központban (SD)

A Törös Alapítvány 2011. évi jótékonysági koncertjén, a Marczibányi Téri Művelődési Központban (SD)

Pályafutása során kiemelkedő figyelmet szentel Giovanni Bottesininek. Miért?
Bottesini a 19. században élt, kiváló zene­szerző és karmester volt, és ő volt az első olyan nagybőgőszólista, akire az egész világ felügyelt: a nagybőgő Paganinijének nevezte a korabe­li sajtó, s bár felvétel azokból az időkből nem maradhatott fenn, a művei és a róla megjelent kritikák alapján el tudjuk képzelni, milyen vir­tuózán játszott. A korszak ünnepelt sztárja volt, népszerűsége Lisztéhez volt hasonlatos. Szent­pétervári hangversenyén állítólag a közönség egy hegedűst keresett a függöny mögött, mert nem hitték el, hogy a nagybőgő képes olyan hangon szólni, ahogy azt Bottesini egyik saját fantáziáját játszva megszólaltatta. Bejárta az egész világot – az 1860-as években a pesti Vigadóban is koncer­tezett –, de két évnél tovább sehol nem tartóz­kodott egész életében. Ő dirigálta például Verdi Aidájának ősbemutatóját 1871-ben Kairóban, melyet a Szuezi-csatorna megnyitása alkalmából mutattak be. Sajnálatos, hogy halála után elég gyorsan feledésbe merült a neve, valószínűleg azért, mert senki sem tudta eljátszani a műveit.

Ön hol találkozott ezekkel a darabokkal?
Bécsi mesteremnél, aki nagyszerűen játszotta a Bottesini-darabokat is. Neki köszönhető, hogy sok évtizedes hallgatás után az olasz mester visszatért a koncerttermekbe. Annyira megtetszet­tek ezek a művek, hogy elkezdett érdekelni, mit írhatott még. Akkoriban már többször jártam Olaszországban és megtudtam, hogy Bottesini 1888-ban tért vissza hazájába, mert Verdi ja­vaslatára kinevezték a Pármai Konzervatórium igazgatójává. Ott is hunyt el 1889-ben, Paganini sírjától nem messze temették el. Miután nem voltak örökösei, hagyatékát a konzervatórium könyvtára őrizte. Naivan először egy fényképe­zőgéppel akartam végigfotózni a kéziratokat, amit persze nem lehetett, így a kultuszminisz­térium hivatalos engedélyét beszerezve kezdtem kutatni a könyvtárban, és dolgoztam fel az ott fellelhető anyagokat. Ez csak a kiindulási pont volt, hiszen ismerve a mester életútját, valószí­nűnek tűnt, hogy a világ több pontján is rábuk­kanhatok még egy-egy gyöngyszemre. Amerre csak koncerteztem, felkerestem a helyi zenei könyvtárat, és rengeteg kéziratot találtam. Szen­vedélyemmé vált ez a munka.

Giovanni Bottesini

Giovanni Bottesini

Mi volt a legérdekesebb felfedezése?
A múlt hónapban a Törös Alapítvány jótékony­sági koncertjén játszottam a Cerrito című fan­táziát. Bottesini számos fantáziát komponált, főleg Bellini-, Donizetti- és Verdi-operákra, amelyeket sokszor maga vezényelt. De olyan operáról, melyhez ezt a darabot lehetne kötni, még olasz zenetörténész és karmester barátaim sem hallottak. Egy Jókai-regényben – melyet éppen Olaszországban olvastam – találtam meg a rejtély kulcsát, ahol Fanny Cerritóról, a kor híres balerinájáról volt szó. Itt derült ki szá­momra, hogy Cerrito Bottesini kortársa volt, szintén ünnepelt művész, karrierjük több pon­ton is találkozhatott. Bár írásos adat nincs róla, joggal feltételezhető, hogy a két olasz művész között szorosabb kapcsolat alakult ki, s a zenét hallgatva elég egyértelmű, hogy ezt a fantáziát Bottesini a Fanny Cerrito iránti vonzalma ki­fejezéseként írta. A megtalált daraboknak mi lesz a sorsa? A műveket nemcsak hangversenyen játszom el, hanem hangzó és írott formában közre is adom őket. Elsőként – és mind ez idáig egyedüliként – egy nyolc hangversenyből álló so­rozat keretében eljátszottam Bottesini összes nagybőgőre írt művét, ily módon emlékezve megszületésének 175. évfordulójáról. Az össz­kiadás a Hungarotonnál jelent meg, öt cédén. A lemezfelvételek óta azonban előkerült még néhány darab, ezeket jövőre fogom egy újabb korongra rögzíteni. Itt szerepel majd többek között a Cerrito-fantázia most elhangzott zene­kari kíséretes változata is.

Édesapja városrészünk díszpolgára, ön szü­letésétől fogva a Hűvösvölgyben él.
Évtizedek óta kétlaki vagyok, sok időt töltök Itáliában, tanítok a vicenzai konzervatórium­ban, de nem tervezem, hogy végleg kiköltözzem. Képtelen lennék elszakadni Magyarországtól és szűkebb hazámtól – már a rendszerváltás előtt is több kecsegtető ajánlatot utasítottam vissza emiatt. Szin­te minden utcasarokhoz, minden fához kötődik valamilyen emlékem, nem tudnék máshol élni. Szerencsés vagyok, hogy bejárhattam a világot, de itt érzem magam igazán otthon.

Vicenzában tanítok, de itt érzem magam igazán itthon (SD)

Vicenzában tanítok, de itt érzem magam igazán otthon (SD)

Fotók: Soós Dániel (SD)

Az interjú teljes változata elolvasható a Budai Polgár 2015/19. számában