Péter Zsuzsanna |
Aki egyszer látta, hallotta játszani, biztosan nem felejti el. Járdányi Gergely szinte szerelmesen öleli nagybőgőjét, és olyan hangokat csal ki belőle, ami ezen a hangszeren sokunk számára elképzelhetetlen. Tehetségét volt kitől örökölnie, édesapja az 1966-ban elhunyt Kossuth-díjas zeneszerző, Járdányi Pál, édesanyja Devescovi Erzsébet hárfaművész. A világ egyik legjelentősebb bőgőművésze – ahogy egy olasz kritika is említi – sokáig mégsem készült muzsikusnak.
Nagyon kalandosan indult a pályám – meséli Járdányi Gergely, ahogy hellyel kínál hűvösvölgyi otthonában. – Az állandó zenei közeg, amelyben húgommal nevelkedtünk, meghatározó volt mindkettőnk számára. Hamar kiderült, hogy örököltem tehetséget a szüleimtől, csakhogy a tehetség nem elég, szorgalom is kell hozzá, és ez utóbbi belőlem teljesen hiányzott. Természetesen tanultam zenét – hegedűt 16 éves koromig és zongorát is éveken át –, de a gyakorlást mindig háttérbe szorítottam; úgy vettem elő a hegedűt, ahogy az előző órán eltettem. Édesapám korai halála után teherként, bár édes teherként nehezedett rám, hogy az ő fia vagyok. Éreztem, hogy ez nagy és csodálatos dolog, és hogy a Járdányi név kötelez. Ugyanakkor beláttam, hogy hiába dicséri környezetem a tehetségemet, szorgalom nélkül nem vihetem sokra ezen a pályán, így inkább civil foglalkozást készültem választani.
Mi szeretett volna lenni?
Alapvetően humán beállítottságú voltam és vagyok, de mindig érdekeltek a műszaki tudományok is. A győri bencés gimnáziumba mentem, és ott az atyák szigorának és szeretetének köszönhetően teljesen megváltozott korábbi hozzáállásom a tanuláshoz. Nagyon magas szinten folyt az oktatás. Eleinte – elsősorban kiváló magyartanáromnak, Árkád atyának köszönhetően – nyelvésznek készültem. Miután akkoriban egyházi iskolából nem volt egyszerű bekerülni egyetemre, bölcsész szakra különösen nem, végül inkább a műszaki egyetem út-vasúttervező szakára jelentkeztem. Itt a maximális húszból tizenkilenc pontot szereztem, mégis elutasítottak – helyhiányra hivatkozva, háromszor egymás után. Az ok a bencés gimnázium mellett édesapám ’56-os tevékenysége lehetett. Végül Déry Tibor közbenjárására nyertem felvételt.
Mit csinált az édesapja ’56-ban?
Fiatal kora ellenére ő akkor már a hazai zenei élet kiemelkedő alakja volt, a Zeneművészek Szövetségének egyik vezető személyisége, aki nagyon határozottan kiállt Magyarország függetlensége mellett. Szerkesztett, fogalmazott és aláírt több kiáltványt. Megtorlásképpen kirúgták a Zeneakadémiáról, és teljes szilenciumra ítélték. Hogy nem került börtönbe, azt két embernek köszönhette: Kodály Zoltánnak, akinek egyik legkedvesebb tanítványa és legszorosabb munkatársa volt, és a nemrég elhunyt Göncz Árpádnak, akit egy olyan nemzetellenesnek mondott tevékenységért csuktak le, amin édesapámmal együtt munkálkodott, és aki nem volt hajlandó elárulni a társa nevét. Amikor 1957-ben megszülettem, édesapám barátai közül sokan börtönben voltak. Kicsi koromból emlékszem, hogy apám többször kézen fogott, és elindultunk a város számomra teljesen ismeretlen utcáin, majd egyszer csak kezembe nyomott egy borítékot és felemelt, hogy dobjam be egyik vagy másik ablakon. Nekem ez akkor jó mókának tűnt, és csak jóval később tudtam meg, hogy édesapám így támogatta anyagilag – névtelenül – azokat a családokat, ahol a családfő börtönben ült.
Hogyan lett önből muzsikus?
Bár a bencés évek alatt nem készültem muzsikusnak, az, hogy az lettem, aki ma vagyok, részben nekik köszönhető, másrészt édesapám örökségének, és végül későbbi bécsi mesteremnek, Ludwig Streichernek. Meg persze a bőgővel való véletlen találkozásomnak, ami 19 éves koromban történt. Az egyik barátomnál, akivel nagy dzsesszrajongók voltunk, állt a sarokban egy nagybőgő. Ő leült a zongorához valami bluest játszani, én meg felkaptam a bőgőt a basszushoz. Nem okozott gondot, hamar kiismertem magam rajta. Olyan jót játszottunk, hogy végül nekem ajándékozta a hangszert. Otthon azután a Benkó Dixieland Band számaihoz pengettem a basszust, édesanyám pedig – aki szerint jól állt a kezemben a bőgő – megmutatott egy zenész – kollégájának, Bonyhádi Józsefnek, aki első bőgőtanárom lett. Rövid ideig párhuzamosan folytattam műszaki és zenei tanulmányaimat, majd otthagytam az egyetemet, beiratkoztam a konzervatóriumba, két év múlva már a Zeneművészeti Főiskolán tanultam, 1983-tól pedig a Bécsi Zeneakadémián. Az igazi szakmai tanulás ott történt, a már említett Ludwig Streicher professzor tanítványaként. Streicher a 20. század legkiválóbb bőgőművésze volt, aki – szerencsémre – nagyon keményen fogott, a nulláról kezdett el tanítani, amitől eleinte rettenetesen szenvedtem, de nélküle biztosan nem futhattam volna be ezt a pályát. Minél tovább tanultam nála, annál tovább akartam maradni, és később is, egészen haláláig visszajártam hozzá.
Pályafutása során kiemelkedő figyelmet szentel Giovanni Bottesininek. Miért?
Bottesini a 19. században élt, kiváló zeneszerző és karmester volt, és ő volt az első olyan nagybőgőszólista, akire az egész világ felügyelt: a nagybőgő Paganinijének nevezte a korabeli sajtó, s bár felvétel azokból az időkből nem maradhatott fenn, a művei és a róla megjelent kritikák alapján el tudjuk képzelni, milyen virtuózán játszott. A korszak ünnepelt sztárja volt, népszerűsége Lisztéhez volt hasonlatos. Szentpétervári hangversenyén állítólag a közönség egy hegedűst keresett a függöny mögött, mert nem hitték el, hogy a nagybőgő képes olyan hangon szólni, ahogy azt Bottesini egyik saját fantáziáját játszva megszólaltatta. Bejárta az egész világot – az 1860-as években a pesti Vigadóban is koncertezett –, de két évnél tovább sehol nem tartózkodott egész életében. Ő dirigálta például Verdi Aidájának ősbemutatóját 1871-ben Kairóban, melyet a Szuezi-csatorna megnyitása alkalmából mutattak be. Sajnálatos, hogy halála után elég gyorsan feledésbe merült a neve, valószínűleg azért, mert senki sem tudta eljátszani a műveit.
Ön hol találkozott ezekkel a darabokkal?
Bécsi mesteremnél, aki nagyszerűen játszotta a Bottesini-darabokat is. Neki köszönhető, hogy sok évtizedes hallgatás után az olasz mester visszatért a koncerttermekbe. Annyira megtetszettek ezek a művek, hogy elkezdett érdekelni, mit írhatott még. Akkoriban már többször jártam Olaszországban és megtudtam, hogy Bottesini 1888-ban tért vissza hazájába, mert Verdi javaslatára kinevezték a Pármai Konzervatórium igazgatójává. Ott is hunyt el 1889-ben, Paganini sírjától nem messze temették el. Miután nem voltak örökösei, hagyatékát a konzervatórium könyvtára őrizte. Naivan először egy fényképezőgéppel akartam végigfotózni a kéziratokat, amit persze nem lehetett, így a kultuszminisztérium hivatalos engedélyét beszerezve kezdtem kutatni a könyvtárban, és dolgoztam fel az ott fellelhető anyagokat. Ez csak a kiindulási pont volt, hiszen ismerve a mester életútját, valószínűnek tűnt, hogy a világ több pontján is rábukkanhatok még egy-egy gyöngyszemre. Amerre csak koncerteztem, felkerestem a helyi zenei könyvtárat, és rengeteg kéziratot találtam. Szenvedélyemmé vált ez a munka.
Mi volt a legérdekesebb felfedezése?
A múlt hónapban a Törös Alapítvány jótékonysági koncertjén játszottam a Cerrito című fantáziát. Bottesini számos fantáziát komponált, főleg Bellini-, Donizetti- és Verdi-operákra, amelyeket sokszor maga vezényelt. De olyan operáról, melyhez ezt a darabot lehetne kötni, még olasz zenetörténész és karmester barátaim sem hallottak. Egy Jókai-regényben – melyet éppen Olaszországban olvastam – találtam meg a rejtély kulcsát, ahol Fanny Cerritóról, a kor híres balerinájáról volt szó. Itt derült ki számomra, hogy Cerrito Bottesini kortársa volt, szintén ünnepelt művész, karrierjük több ponton is találkozhatott. Bár írásos adat nincs róla, joggal feltételezhető, hogy a két olasz művész között szorosabb kapcsolat alakult ki, s a zenét hallgatva elég egyértelmű, hogy ezt a fantáziát Bottesini a Fanny Cerrito iránti vonzalma kifejezéseként írta. A megtalált daraboknak mi lesz a sorsa? A műveket nemcsak hangversenyen játszom el, hanem hangzó és írott formában közre is adom őket. Elsőként – és mind ez idáig egyedüliként – egy nyolc hangversenyből álló sorozat keretében eljátszottam Bottesini összes nagybőgőre írt művét, ily módon emlékezve megszületésének 175. évfordulójáról. Az összkiadás a Hungarotonnál jelent meg, öt cédén. A lemezfelvételek óta azonban előkerült még néhány darab, ezeket jövőre fogom egy újabb korongra rögzíteni. Itt szerepel majd többek között a Cerrito-fantázia most elhangzott zenekari kíséretes változata is.
Édesapja városrészünk díszpolgára, ön születésétől fogva a Hűvösvölgyben él.
Évtizedek óta kétlaki vagyok, sok időt töltök Itáliában, tanítok a vicenzai konzervatóriumban, de nem tervezem, hogy végleg kiköltözzem. Képtelen lennék elszakadni Magyarországtól és szűkebb hazámtól – már a rendszerváltás előtt is több kecsegtető ajánlatot utasítottam vissza emiatt. Szinte minden utcasarokhoz, minden fához kötődik valamilyen emlékem, nem tudnék máshol élni. Szerencsés vagyok, hogy bejárhattam a világot, de itt érzem magam igazán otthon.
Fotók: Soós Dániel (SD)
Az interjú teljes változata elolvasható a Budai Polgár 2015/19. számában
Posted on 2015. november 25. szerda Szerző: olvassbele
0