A térfigyelő kamerák képe | Dékány Dávid: Darwin Motel

Posted on 2015. június 25. csütörtök Szerző:

0


DékányD_HtotelDarwin-bor200Jeges-Varga Ferenc |

„Gyere, legyünk botrány” – kezd bele Botrány című versébe Dékány Dávid. Első kötete, a Darwin Motel „olyan – mondta egy interjúban –, mintha David Attenborough rendezte volna a Ken Parkot.” [Az amerikai Larry Clark fiata­lokról szóló botrányfilmje. – JVF] Dékány fiata­los líráját felháborítónak vagy éppen polgár­puk­kasz­tónak egyáltalán nem nevezném, de meg­lepő metaforáiban, kiszámíthatatlan hason­latai­ban valóban van valami kíméletlen őszinteség. A fiatal szívek természetrajzát térképezi fel ver­sei­ben, a szabadságukat veszni nem engedők nevé­ben szólal meg.

Bár olykor túlságosan is drámaian fogalmaz, mégis átélhetővé teszi a kamaszlét indulatait, a szabályozottsággal szembeni ellenállás neveletlen vadságát. A korábban említett versében magát egy sorozatgyilkos helyébe képzelve részletezi, mit érdemel „a jövő, amit a szüleid szántak neked.” Az érzést jól ismerjük, amikor tehetetlenek vagyunk az atyai intelmekkel vagy a szerető anyai gondoskodással szemben. De felismerhetjük a tizenévesek felháborodását is. Fel nem foghatják, miért kell a múltból magukkal cipelni mindazt, amiért semmi felelősség nem terheli őket. De a világ működésének rendje így lett egyszer kialakítva. „És örökölnünk kell / Legalább a szüleink soha meg nem írt / házi feladatait, vagy legszebb emlékeiket / egy olyan adathordozón, / amit már nincs mivel lejátszani:”

Dékány nem törődik a szokásokkal, az illem sem igazán érdekli. Akár egy Bonnie és Clyde-típusú sztori hőse, szeretne leszámolni a mellébeszéléssel. „Itt az idő, hogy mindaz, / amire korábban hangtompítót szereltünk, / végre felébressze az alvókat” – fogalmazza meg kiáltványát. Magabiztos pontossággal szakadnak ki verseiből a fénykép- vagy inkább festményszerű költői képek. Mi pedig „biztonsági öv nélkül, túlexponált mosollyal” robogunk hiányok, fájdalmak és traumák „alacsony felbontású tájain”. Felmenőink pedig unalomig rágják a fülünket, ezt csináld, azt viszont ne, de hiába. Ekkor még töretlenül hiszünk abban, „hogy a képmutatás kényelmes másfél évtizede után / a mi arcképünk fogja eltakarni a foltokat / a gyerekszobában, / az ártatlanság illúziójával beszennyezett falakon. / Mert példaképek leszünk, / a sértettek vigasza.”

Persze nem csak az érzelmek zaklatottságáról beszélnek ezek a versek, bennük van a felnőttkor nulladik órája, s annak békés nyugalma is. Amikor „még el lehet hinni, hogy minden rendben.” És e verseket olvasva, harmincon túl is újra előtörnek a mélyből kedves emlékeink. Hogy milyen az, amikor „az amfiteátrum romjainál hanyatt fekszünk, / hátunkon egy egész bolygó”. Huszonévesen ugyan ki vágyik arra, hogy a gázszámlát mindig határidőben befizesse, vagy kinek tetszik a gondolat, hogy a gyerek pelenkáját ki kell cserélni? Dékány költészete elviselhetetlenül beeszi magát a bőrünk alá, s egyre dacosabbak leszünk általa. Hatására nem akarunk többé társadalmilag hasznos életet élni, mint Thomas, a népszerű babamese mozdonykája. S miért is kellene szégyellnünk magunkat, ha olykor mindennél jobban visszavágyunk „a kamaszkor sugárszennyezett városába”?

Dékányt természetesen nem csak az érdekli, hogy mennyit foglal el a szobája 65 m3-éből, hogy mi van a fotonokkal meg a részecskékkel, vagy hogy mire emlékszik ama napból, amikor a tévén nézte az ikertornyok leomlását. Minden valamire való költő örök témája, a szerelem is megjelenik a verseiben. Az olyan szerelem, mint amikor „zsírkrétával rajzolok neked egy életnagyságú galaxist”, meg az olyan is, amit legszívesebben zárójelbe raknánk, vagy végképp kiradíroznánk a szívünkből, de erőnk egy cseppnyi sincs.

Dékány rámutat, hogy mindig kell valaki, egy „te”, akit megszólíthatunk. Akinek a tekintetében megláthatjuk magunkat, akinek akkor is meg akarunk felelni, ha már rég elvesztettük vele a kapcsolatot. A mozdulatait, mosolyait, gesztusait apránként hazahordjuk, mert „mint infúzióra, úgy vagyunk ezekre az emlékekre kötve.” Végül is csak oda lyukadunk ki, hogy szükség van az életünket leíró algoritmusra. Minden lázadás szomorúsága éppen ebben áll, hogy eljön a pont, amikor végleg elveszítjük az irányítás illúzióját.

Dús szövésű verseiben a mindennapok monoton hangulatát zenésíti meg. De a hétköznapit megemeli feltűnő képzettársításaival és a nagyon szuggesztív, költői látásmóddal. Van ebben a stílusban egy kevés fennhéjázás és jó adagnyi teatralitás. Olykor mintha Totth Benedek Holtversenyének lírai párdarabját tartanám a kezemben. Mintha minden egyes szavát egy szűk szoba csöndjébe kellene belekiabálni.

Dékány költészete öntörvényű. Éppen annyira megmagyarázhatatlan, mintha papírra körmöltek volna egy performanszt. Kamaszos sutaság és ironikus önreflexió egyszerre jelenik meg benne. És minden sora mögött a fotográfus mélységélességre érzékeny tekintete figyel. Lelkünk valamennyi őrülete láthatóvá válik általa.

Dékány Dávid

Dékány Dávid

Dékány Dávid: Darwin Motel Libri Kiadó, Budapest, 2015 104 oldal, teljes bolti ár 1490 Ft ISBN 978 963 310 3890

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Dékány Dávid első kötetének versei egy felnőtt elkövető higgadtságával vallanak a kamaszkor őrületéről. A levetkőzhetetlen mániák és szorongások meghittségéről, a házi kedvencként dédelgetett, pusztító indulatokról és persze a szerelemről is, ami néha épp a legbarátságtalanabb díszletek között rak fészket magának.

Aki a Darwin Motel elsötétített szobáiban száll meg, tudja, hogy a recepciós nem tesz fel fölösleges kérdéseket a csomagtartó tartalmáról és arról, kinek a vére száradt az ágyneműre a vendégek távozása után. Ezek a versek nem udvariasak és nem jól neveltek. De bennük van egy rosszul végződő road movie minden romantikája.