Harckészültség | Totth Benedek: Holtverseny

Posted on 2014. november 7. péntek Szerző:

3


TotthB_Holtverseny-bor180Jeges-Varga Ferenc |

Legtöbbször körültekintően válogatom meg az elolva­sás­­ra szánt könyveket, a Holtverseny esetében az író neve önmagában elégséges indok volt ahhoz, hogy fejest ugor­jak a történetébe. Kíváncsi voltam ugyanis arra, hogy Totth Benedek, akit korábban csak úgy ismertem, mint aki kifinomult pontossággal fordította magyarra például Cormac McCarthy mexikói–amerikai határvidéken elbe­szélt vízióit és David Walliams kamaszoknak szóló, szuper­vicces történeteit, vajon hol talál magának helyet saját munkájával a kortárs magyar irodalomban.

A sikeres fordítói képesség persze nem túl sokat árulhat el egy elsőkönyvesről (hacsak nem a szövegkezelés képességét), ezért aztán azt sem tudom, hogy előzetesen pontosan mit is vártam a Holtversenytől. Ha jobban megnézem Szabó Levente borítóján a delíriumos kékségben lebegtetett figurát, nem ért volna annyira váratlanul, hogy középiskolás hülyegyerekekről olvasok majd, akik életét nem tölti ki más, mint a drog, a szex, a videojátékok meg a versenysport. Mert ha a valóság megéléséhez egyáltalán nincs is érzékük, el kell ismerni, az úszásban legalább tehetségesek.

Eleinte a beszédmódja, ez a közönséges, káromkodásokkal vastagon dekorált szleng nagyon idegesített, és eltávolított a szövegtől. Arra sem jöttem rá, vajon mi közöm lehet egy csapat szociálisan érzéketlen, bántóan bunkó kölökhöz. Ezek a nőket pusztán szexuális segéd­eszköznek használják, a diákéveiket béna tespedtségben vészelik át. Hamis felsőbb­rendű­ség-tudat tölti el őket, úgy hiszik, akár a legdurvább dolgokat is következmények nélkül követhetik el. Az élettől mást nem várnak, csak átmeneti szórakozást. Valódi érzelmeket valószínűleg még sosem éltek meg, ha pedig lenne is valamiféle elgondolásuk az emberi kapcsolatokról – és úgy általában a világ működéséről –, sosem lennének képesek beszélni róla. Igazi lényüket legszívesebben még önmaguk elől is elrejtenék, mert még az intimitáshoz is gyávák. Zombiként élnek és zombiként halnak meg.

Aztán, ahogy kezdtem megszokni e tőlem idegen világ szabályait (ami sokkal inkább a káoszhoz közelít, mintsem a rendhez), furcsamód működésbe lépett Totth Benedek rém­álomszerű, pergő látomása. Aztán egyre nagyobb élvezettel olvastam a semmiről szóló dialógusokat, az üres, mégis lélekbe maró mondatokat. A sötét atmoszférájú, abszurd jelene­tekkel teletűzdelt elbeszélésfolyamot.

Nem értettem, miért vonz, ami taszít. Totth az emberi létezés egyik legsérülékenyebb, s egyben legtitokzatosabb szakaszát, a kamaszkort állította története fókuszába. Olyan határhelyzetet, amelyben még a legbiztosabb társadalmi, családi hátterű fiatalok is gyakran úgy érzik, kicsúszik a lábuk alatt a talaj. Folyamatosan kapaszkodókat keresnek. Ez a kulcs, ezért lehet igen sokaknak köze a regénybeli történethez, amelyben Totth fanyar iróniával, fekete humorral rajzolja meg kallódó, útkereső főszereplőit.

Szerethető főhőst nem találunk a Holtversenyben. Nem bírunk azonosulni az újgazdag családból jövő Kacsával, aki még állítólagos barátait is kihasználja. Nem szimpatizálunk különösebben a vízipólós Bójával sem, akit csak az hajt, hogy lekörözze világsztár bátyja eredményeit. A lúzer Zolika maximum a sajnálatunkra érdemes, mert nem elég tökös ahhoz, hogy éppen olyan semmirekellő legyen, mint akikre hasonlítani szeretne. És ki kívánkozna az úszólányok helyébe, akik az egész fiú gyorsváltó csapattal összefekszenek, de persze egyikük sem ismerné be, hogy azért ezt ők szerelemből (vagy valami efféléből) teszik. De a Holtverseny főszereplőjét – akit Totth egyszer sem nevez nevén – sem vállalnánk. Ugyan egy picivel jobb fej, mint a többi, de ugyanúgy részese a céltalan lődörgésnek. Talán azért lehetett ő a történet elmesélője, mert a társainál kicsivel többet agyal a dolgokon. Lelki épülést vagy jellemfejlődést azonban tőle se várjunk. Mindössze vannak olyan dolgok, amiket még az ő gyomra sem vesz be.

Totth a huszonegyedik századi ember meghatározó élményeit, a céltalanságot, az értelmetlenséget, a sokféleség viszonylagosságát fogalmazza meg, s ehhez az utóbbi évtizedek legnépszerűbb könyves és filmes zsánereit használja fel. A Holtversenyben ugyanis van egy kevés Quentin Tarantino hőseinek üres fecsegéséből. Talán tőle leste el Totth, hogyan lehet a világ legfölöslegesebb dolgairól tétre menő vitákat folytatni. De felfedezhető benne Bret Easton Ellis narcisztikus nihilizmusa is. A gyorsváltó úszói a sikerrel, a pénzzel, a csillogással és a pucér nőkkel próbálják palástolni egyetemes kommunikáció­képtelenségüket. E téma okán elsősorban Ellisnek A vonzás szabályai című regényét lehetne referenciaként elővenni. És persze biztosan nem csak Dragomán Györgynek jutott eszébe Danny Boyle kultuszfilmje, miképpen azt két frappáns mondata (Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz.) is tanúsítja. A regény főszereplői be vannak rezelve attól, hogy egyszer csak fel kell nőniük. Legalább annyira, mint a Trainspotting skót (anti)hősei, akik csak totálisan beszíva bírják elviselni a felnőtt élettel járó stresszt.

A Holtverseny kétségtelenül sokat merít az ismert elődök munkáiból, mégsem nevezhető a kortárs művek idézetgyűjteményének. A kölcsönvett hangulati elemeket egybegyúrva, sajátságos látásmódjával Totth a sorsvesztés élményét teszi egyetemessé. Az uszodák világának erőteljes megjelenítésével pedig egy cseppnyi személyességet is belecsempész regényébe. A kamaszkor csalódásokkal, fájdalmakkal teli éveit nem pusztán lázadásként, hanem örökös harckészültségként mutatja fel. A csata életre-halálra megy, a fiúk és a lányok az egész világgal megverekednek – de közben önmagukkal is.

A narkotikus látomások és hallucinációk szinte egybefolynak Totth regényében az alig észlelhető valósággal. Az események kissé bohózatszerűen, a szituációk esetlegességére épülnek. Szándékoltan nem következnek egymásból. Totth kifordítja az ok–okozat törvényszerűségét. Sok esetben olyan abszurd helyzeteket vet az olvasó elé, hogy csak röhögni tudunk a karikatúraszerű figurák beteg reakcióin. Aztán egyszer csak megtörik az elbeszélés vonala. Először nem vesszük komolyan, pedig már az sem tűnt viccesnek, ami korábban megnevettetett. A befejezés kijózanítóan komor, de rendkívül elegáns megoldással párosul.

Szeretnénk hinni, csupán durva túlzás, amit a Holtverseny az egyetemes kiúttalanságról elmesél, s talán nem válik kultuszregénnyé. A mi gyerekkorunk jobbára békés esemény­telen­ségben telt el, egy szerető család óvó figyelme mellett. Reméljük, hogy a gyerekeink sem érzik magukénak, közös élményanyagnak a regényben leírtakat. Mégis előre rettegünk, vajon a gyerek nem csatlakozik-e majd egy féktelen partihoz az osztálytársa szüleinek lakásában, vagy a fatertól lenyúlt verdában nem száguld-e majd bele az éjszakába. Ahol bármikor adódhat egy kivilágítatlan vadkan vagy egy félkómás félnótás…

Totth Benedek

Totth Benedek

Totth Benedek: Holtverseny
Magvető Kiadó, Budapest, 2014
248 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
ISBN 978 963 142 9060

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik.

Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot.

Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.