Közös gyökerek | David Szalay: Az ártatlanság

Posted on 2014. november 8. szombat Szerző:

0


SzalayD_Ártatlanság-bor180Tóth Zsuzsanna |

Minden történet fontos. Ám nem feltétlenül hordoz mindegyik mindenki számára értékes tanulságokat. David Szalay könyve számomra ismerős, kevés felfedezést nyújtó kirándulás volt, izgalommentes terepen. Pedig örültem volna, ha az ifjú, magyar származású és szimpatikus, Nyugaton több díjjal elismert szerző lenyűgöz.

Az ártatlanság – melyet szüleinek ajánl a harmadik könyve, és egyben az első, amelyik magyarul is megjelent, Sári Júlia jól sikerült fordításában. Az író Kanadában született 1974-ben, Londonban nevelkedett – s manapság már Pécset is otthonának vallja.

Ahogy egy beszélgetés során nyilatkozta: Az ártatlanság megírásához az inspirációt egy másik könyv jelentette. „A mű orvosi esettanulmány egy sebesült orosz katonáról, aki a második világháborúban szerzett fejsérülést. Emiatt mentálisan és kognitívan is deformálódott, alig tudott beszélni, egy mondatot megfogalmazni, vagy bármilyen véleményt formálni az őt körülvevő világról. De tudott írni – nagyon lassan, szinte betűről betűre. Lenyűgözött, ahogy ez az ember az írás által valamiféle koherenciát szeretett volna létrehozni a saját világában.” Ezt a koherenciát keresi Az ártatlanságban, magában az írásban is David Szalay, aki regénye atmoszférájának megteremtéséhez felhasználta a hetvenes-nyolcvanas években szerzett magyarországi tapasztalatait is. Tény, hogy az ábrázolt világ – noha ízig-vérig „szovjetnek” tűnik – sok hasonlóságot mutat a korabeli hazai valósággal.

Ez az egyezés lehet az oka, hogy a cím hordozta tartalmi előrejelzést kissé közhelyesnek érezzük. Itt, Kelet-Európában – főként a szocializmusban szocializálódott korosztály számára – jóval kevesebb gondolati és érzelmi kihívást jelent ez a hívószó, mint történetesen Londonban, egy mai harmincasnak. Emlékszem, ahogy már hozzá lehetett férni szamizdatban a nagy Szovjetunió szörnyűségeit (no és a hazai diktatúra rejtett oldalait) feltáró könyvekhez (persze fű alatt, szigorúan bizalmas barátoktól), az, akkor még valóban megrázó felismerés volt. Világok dőltek össze. Ahhoz képest Az ártatlanság igazán újat nem ad. Lehet persze, hogy érvényes erre is az „újszülöttnek minden vicc (itt: szörnyűség) új” axióma – vagyis nem a könyvben kell keresni kissé udvariasra fakult érdeklődésem okát. Amúgy az író határozottan jól közelít témájához: az egyszerű életek tükrében keresi és ábrázolja a rendszer torzulásait, s azt, hogy milyen nyomorítóan hat ez a lélekre.

A nagyon emberivé tett történet szálai – számos alapos kutatással alátámasztva, időrendi táblázattal segítve az eligazodást, és tipográfiai megoldásokkal választva szét időket és beszélőket – szépen kiteljesítik a képet. Hiteles, évtizedeken átívelő ízelítőt kapunk a szovjetunióbeli hétköznapokról. Belefér ebbe egy-két jóízű anekdota, az NSZK–Szovjetunió Európa-bajnoki döntő képei, a Fischer–Szpasszkij sakkmérkőzés, még a kanadai és szovjet jégkorong válogatottak csatáinak izgalma is. S eközben igazi emberi konfliktusok zajlanak, élet és halál, szerelem, hűség és elárulás. Jól rajzolja meg a középpontba állított figurát és környezetét, és ugyancsak jól a nagybetűs Bűnt, amelynek (gondolom, többek között) elkövetésében konkrét szerepet vállalt. Mindez jól készíti elő a kérdést: ártatlan maradhat-e az ember ilyen körülmények között? Nem több, nem kevesebb, amit látunk, mint maga az élet, a diktatúra erőszakos fényében és annak elmúltával… Lehet-e többet kívánni ennél?

Magamat is meglepően lelkesedésem – hasonlóan a mértéktartó írói stílushoz – mégis mérsékelt. Noha – akár aktuálpolitikai áthallásai miatt – lehetne nagyon izgalmas is a regény; akad benne ugyanis jó néhány őszinte (bár kissé közhelyes) mondat. Például: „Mindennek köze van a politikához. … És senki sem menekülhet a politika elől. Maga sem. Én sem.” Vagy „Titkolózó, tisztességtelen ember lett belőlem, aki képtelen őszintén beszélni. Azon kapom magam, hogy olyan elveket szajkózom, amelyek idegenek számomra. Úgy teszek, mintha egészséges lennék, és hinnék abban, amit mondok, pedig ez nem igaz.” Mennyien elmondhatnák ezt napjainkban!

Kifogásaim ellenére mégis érdekes és érdemes elolvasni a regényt. Mert van itt valaki, akit gyökerei mégiscsak hozzákapcsolnak valahogy közös, balsorsos múltunkhoz, és az ő szemével figyelhetjük, hogyan látja az „ártatlanság” elvesztésének korszakát.

David Szalay

David Szalay

David Szalay: Az ártatlanság
Typotex Világirodalom sorozat
Typotex Kiadó, Budapest, 2014
250 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft
ISBN 978 963 279 3900

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Lehetséges a zsarnokságban ártatlanság? Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ahogy az Urál lábánál fekvő zárt városban, Szverdlovszkban is. (Amit Jekatyerinburgnak alapítottak és ma is úgy hívnak, de a történet idején a jeles kommunista nevét viseli.) A főszereplő Alekszandr – a fogoly és egyben foglár – az állambiztonságnak dolgozik. (Ezt a történet során az állambiztonság megacélozása kedvéért másképp és másképp neveznek: Csekának, MGB-nek, KGB-nek.)

Az éber állambiztonság gyanúját olyan felforgató írások keltik fel, mint például „A forma jelentése és a jelentés formája J. S. Bach zenéjében”, melyet az 1930-as évek zongoristája, Judin írt, aki fejsérülése miatt egy nagyszerű neuropszichológus orvos, Lozovszkij paciense a történet kezdetén. Az ő szakmai cikkében és a zenei hangolásról (a Wohltemperiertes Klavier létrejöttének előzményéről) álnéven írt könyvében sem nehéz felfedezni a szubjektivizmust, a történelmi fejlődés szükségszerűségében való kételkedést. Nem jár sok bonyodalommal az orvost börtönbe záratni, betegét nyomortelepre száműzni.

A sztálinizmus folyamatosan megtalálja ellenségeit, az ártatlanság vélelme nem létezik. Főhősünknek az enyhülés időszakában nem könnyű feldolgoznia az állam biztonságáért a Judin-ügyben végzett szolgálatait. Ártatlan-e vagy sem, eldöntheti az olvasó.