Operagála csak férfiakra | A Honvéd Férfikar az Akadémia dísztermében

Bedő J. István |

Alighanem még a lelkes operarajongók is kissé bátortalanul közelítettek a Honvéd férfikar április 21-i operagálájához, ugyanis a műsort csak az utolsó napokban tették közzé. Ennek ellenére erős háromnegyed ház volt az Akadémia dísztermében. A komponisták listájából egyértelművé vált, hogy a merítés széles: bécsiek, olaszok, némi Wagner és Gounod – és a magyar szekció: Erkel.

Ebben a leosztásban – és a műsor ismeretében – több dolog is kiderült. Elsőként, hogy a Honvéd Férfikar nem véletlenül kedvelt vendége az operaszínpadnak. Fegyelmezettsége vetekszik a dalszínháziakéval, lágysága, különösen pedig tömörsége sajátos szín a palettán. Strausz Kálmán karnagy mindent ki tudott hozni a kórusból.

Az igen jól szerkesztett műsor furcsa csavarja volt, hogy a Fidelióból a Rabok karával indított, és a kiszabadultság nem annyira a kórus hangzásából csillogott ki, hanem a kíséretből. Nagy László Adrián bár zongorakísérőként itt természetesen háttérben maradt – de a kíséret mégis csak egy önmagában is megálló zongoraszonátának hangzott. (Erről azonban Beethoven tehet.) Az alapvetően elégikus, fájdalmas mű rövid szólóit Faragó Balázs (t) és Bánky Mátyás (bar) énekelte.

A hangulatot magasztosabbá emelte a Varázsfuvola két részlete. Előbb a papok kara fohászkodott Isishez és Osirishez, majd Sarastro (F-dúr) áriáját énekelte Kővári Csaba (b), szépen és átéléssel, bár mintha kissé takarékoskodott volna a hangjával.

A komolyság és a fájdalom zenéje után – nagyon helyesen – a derű következett. Rossini Sevillai borbélyából Figaro és Almaviva kettőse, az a jelenet, amikor a minden hájjal (és pomádéval) megkent borbély rábeszéli Almaviva grófot, hogy részeg katonaként próbáljon bejutni don Basilio házába. A csupa csipke és bors zenét (szerencsére) magyar szöveggel élvezhettük. Az idősebb korosztály (amelyik jelentős arányt képviselt a hangversenyen) még emlékezhet arra, hogy az operakultúra terjesztésének céljából negyedszázaddal ezelőttig hazai földön szinte alig játszottak operát idegen nyelven. Viszont kiváló – és énekelhető! – szövegfordítások készültek. Igaz, vendégművész alig akadt, a hazaiak sem nagyon utazhattak külföldre. A változások hozták az eredeti nyelvű előadásokat, a vendégművészeket, a feliratozó gépet – meg ami ezzel jár: a világ négy tájáról összeálló előadásokat (is). Nos, ez a kicsit szcenírozott duett, Decsi András (Almaviva/Lindoro) szárnyaló, világos tenorja és Gaál Csaba (Figaro) mókázó, sokszínű baritonja meghozta a már várt jókedvet.

Weber Bűvös vadászából szintén két részlet hangzott el: a célját egyre többször tévesztő vadász, Max áriáját hallottuk Dékán Jenő telt, hősi tenorján, majd az operalemezek egyik slágerét, a Vadászkart a kórustól. Most megtapasztalhattuk, miből is készül a vadászok fegyvere, ugyanis a kórus, mint az acéltuskó a hidraulikus kalapács alatt, úgy zengett.

Lazításként a Don Pasquale mindig hatalmas sikert arató hadaró kettőse következett, az opera harmadik felvonásából. A jó szándékú összeesküvő, Malatesta doktor és maga don Pasquale tervezi meg ebben a hárpiává lett ifjú feleség móresre tanítását – mint tudjuk a sót megnyalni készülő vén kecske számos pofonokat akar megbosszulni. Frech Zoltán (b) don Pasqualeként tökéletes buffó, elhisszük neki, hogy kegyetlen bosszút állna a menyecskén (ha tehetné), Bodó Levente (bar) – az éppen csak jelzett színészi játékkal is – kellően álszent összeesküvő. Együtt meg két remek mókamester…

Verdi ritkán játszott, de erősen számon tartott Ernanija jó dübörgő romantikus dráma, a címszereplő meg éppen haramiacsapatának vezetője. (Forrás: Victor Hugo azonos című drámája, amit viszont már csak az irodalomtörténet jegyez.) A banda fosztogatás után éppen osztogatja a zsákmányt, sűrű kupaemelések között („Beviam’! = Igyunk!”). Ha létezik ilyen, a kriminalisztika legfegyelmezettebben éneklő rablóit hallhattuk. (Ámbár a sűrű Igyunk! felkiáltás alatt aligha jutott idő ki is üríteni a poharat – de miért is próbálunk realitást keresni az operairodalomban?)

A trubadúr – minden idők egyik legkuszább történetű dalműve – nagy ajándék minden vegyes és férfikórusnak. Énekelnek benne a katonák, a cigányok, és kísérettel énekel Manrico, aki a királynő udvarhölgyének teszi a szépet. A katonakórusban a férfikar megmutatta, hogyan tudja a legvaskosabb hangzást előállítani, amire még rá is tett egy kis fokozással: mintha sziklák gördülnének le – ezt néhány taktusnyi szólóval bélelte ki Bodó Levente. Manrico szárnyas strettáját (melyet az előbb említett operalátogatók még „Ó, szörnyű máglya” kezdettel ismerhettek) Dékán Jenőtől kaptuk – és ráadásként az elhibázott kódát megismételte, immár tisztán… A cigánykórus („Vándor cigány legény, ha megpihensz az úton”) férfi(as) átirata egyszerűen csak szép volt, függetlenül attól, hogy az eredeti cigány táborban nők is énekeltek.

A második részben Wagner Tannhäuseréből a Zarándokok kara a pianótól a fortissimóig mutatta meg a kórus technikai képességeit, a végén a mennyeiekig dörgő Hallelujával. Ezt Gounod Faustjából a sokszor hallott, kedvelt Katonakórus (szintén slágerdarab) követte, az urak hangjából a hősiség csengett.

Érdekes volt hallani a magyar szerzők záró blokkját. Erkel Hunyadi Lászlójának emblematikus Meghalt a cselszövője így – lelkesen, de az operai díszletháttér nélkül – elgondolkoztat, hogy ki is ez a szövegben emlegetett, „bölcs, jó László király” (V. László), aki megbocsát a pártütőknek. Hiszen 13 évesen kerül a trónra, és ennyi idősen vajon mennyire lehetett király. (Tudjuk, kevéssé. Tanácsadói manipulálták.) És tényleg „Egymásra leltek újra, nemzet és király!”? Nem kevésbé érdekes így, kiemelve eredeti környezetéből, a pártütő (vagyis áruló) várvédők és az érkező seregek egymással vitatkozó kettős kórusa, ahol a várbeliek tenorok (némi bariton alátámasztással), az irgum-burgum királyhűek pedig a mélyebb szekciókból állnak össze.

Szintén Erkel műve a Névtelen hősök. A népszínműveket gyártó Tóth Ede darabjából született, a szabadságharc idején játszódik. Szerelem, félreértés, holtnak hitt férj és katonának öltözött feleség van a fordulatos történetben – továbbá egy katonáknak szóló Takarodó, mely az „órakiáltó bakter” közismert rigmusával indul, és hangulatos párdarabja Kodály (sokkal későbbi) Esti dalának.

Erkel műve a nehezen színre vihető, ezért szórványosan játszott Dózsa György is. Ennek erősen idealizált címszereplője tesz esküt – az egyáltalán nem slágeres tenor szólót Vratny László Attila énekelte sötét színű, hősi tenorján.

Meglepetésekkel zárult a koncert: Gaál Csaba adta elő a Bánk bánból Petur keserű bordalát („Ha férfilelkedet egy hölgyre föltevéd”), természetesen a kórus biztatásával („Gondold meg és igyál!”), majd Bánk „Hazám, hazám!” dalának férfikari átirata szólalt meg. Szokatlan volt – és igen hatásos.

Kodály Toborzója zárta véglegesen a műsort, szintén Gaál Csaba szólójával. A Háry Jánoshoz ezt a dalt pótlólag alkotta meg a mester, éppen az ötvenes évekbeli honvédkórus képességeinek hallatán. A ráadás ajándék pedig a Nabucco rabszolgakórusa volt, szintén férfikari átiratban. Verdi zenéje (és Solera szövege) még akkor is lenyűgöz és meghat, ha nem is tudjuk pontosan a 137. zsoltár szövegét, amely a „szép és elveszített hazáról” szól.

Fotók: Korbely Attila