Jacek Hugo-Bader: Fehér láz (részlet)

Posted on 2014. július 31. csütörtök Szerző:

0


Hugo-Bader_Fehér-láz180| I. rész || Száguldás a semmibe |

Szélnek fordított orral

Csak azért imádkoztam, nehogy lerobbanjak a tajgában, és ne kerül­jek szembe bűnözőkkel. A két kellemetlenség közül az elsőre föl vol­tam készülve, a másikra nem. Rajtam kívül nyilván nincs még egy eszement, aki fegyvertelenül utazik végig ezen a roppant szárazföld-óceánon, méghozzá egyes-egyedül.

A helybeliek kedvenc sportja a lövöldözés. Rendesen hajtanak a jobb sávban, de a kormány is a jobb oldalon van, mert Japánból hoz­zák az autókat. Bal kezükkel fogják a kormányt, a jobb kezükkel meg egy pillanat alatt kinyúlnak az ablakon, és menet közben lövöldöznek valamilyen fegyverrel a tájékoztató jellegű meg a közlekedési táblákra, az óriásplakátokra.

Kelet-Szibériában nem láttam egy árva útjelző táblát sem, amely ne lett volna úgy kilyuggatva, mint egy tésztaszűrő. Kis és nagy kaliberek, magányos lövedékek és sorozatok, néha hatalmas lyukak maradnak a sörétes „lövegek” után.

Húsz-harminc kilométerenként kiégett autóroncsok állnak. Télen romolhattak el, ráadásul éjszaka, a kétségbeesett autósok pedig fel­gyújtották őket, hogy melegedjenek a tűznél.

Nem túl valószínű, hogy túlélték.

Éjszaka

Amatőrök.

Indulás előtt kellett volna felkészülni arra, hogyan vészeljenek át egy téli éjszakát a tajgában.

Mindig úgy állok meg az autóval, hogy széllel szemben álljon az orra. A biztonság kedvéért. Ha másfelől fúj, mérgező égéstermék juthat a kocsi belsejébe.

Alapjáraton hagyom a kocsit, hogy fűtsön. Nem fogyhat ki az üzemanyag, mert egy óra alatt nem fogyaszt többet egy liternél, és legalább félig van a tank.

Ez a legszentebb alapelv a téli szibériai autózásban. Úgy kell idő­zíteni a tankolást, hogy mindig legalább félig legyen a tartály. Mégis mindig leállítom a motort, mielőtt lefekszem aludni. Túl nagy a rizi­kó. Megfordul a szél éjszaka, és máris nem ébredek föl. A telefonomon viszont beállítom az ébresztőt. Kétóránként fölkelek, és ráadom a gyújtást, hogy tíz-tizenöt percig menjen a motor. Még csak nem is az a cél, hogy befűtsem az utasteret, csak a motort és az olajteknőt melegítem föl. És feltöltöm az akkut. Már mínusz harminc foknál is esélytelen, hogy reggel beinduljon az autó az említett műveletek nél­kül, mert olyan sűrű lesz a motorolaj, mint a gyurma. Egyszer ilyen hidegben öntöttem olajat a motorba, de feltöltöttem a fékfolyadékot és a szervóolajat is. Olyan sűrű volt mindegyik, hogy ki sem akart folyni a flakonból.

De tegyük fel, hogy lemerült a telefonom, és nem ébredek föl reg­gelig. Tüzet kell gyújtani. Épeszű ember persze nem vág neki Szibéri­ának balta nélkül. Vág némi fát, halomba rakja, de ezt még benzinnel sem lehet meggyújtani, olyan kemény a fagy, süvít a szél, és mindent hó takar. Kannában vittem magammal kész, 1:1 arányú benzin- és motorolaj-keveréket. Ettől még a nedves fa is lángra kap.

De tegyük fel, hogy a Bajkálon túli sztyeppéken akadtam el, nem a tajgában. Nincs tűzifa. Én viszont hoztam magammal. Egy csomag fát szállítok Európából Szibériába. Persze nem az a célom, hogy meg­melengessem a kezem. Lapátra kell tenni a tüzet (a lapát ugyanolyan fontos, mint a balta), és betolni az autó alá, hogy fölmelegítse a motort, de mindenekelőtt az olajteknőt. Ugyanilyen jól meg tudom csinálni ezt benzinégővel is. Ez egy nagyon egyszerű szerkezet, apró lángszó­róhoz hasonlít, egy vasboltban vettem hatszáz rubelért (hatvan zloty).

De tegyük fel, hogy olyan rettenetes a fagy, és olyan sokáig alud­tam, hogy lemerült az akkumulátor. Van egy másik. Az utastérben, ahol sokkal melegebb van. Nem is kell áthelyeznem, mert kábel köti össze az elsővel. Csak át kell állítanom a kapcsolót.

De tegyük fel, hogy elromlott a motor, amivel fűtök. Ki kell bírni legalább reggelig. Igaz, hogy a szibériaiaknak van egy olyan mondá­suk, hogy náluk még az ellenséget sem hagyják magára a tajgában, de ez nem vonatkozik az útközben, éjszaka előállt helyzetre. Ilyenkor sokkal kisebb a forgalom, és nem szándékosan teszik, de nincs olyan erő, amely rákényszerítené az orosz sofőrt, hogy megálljon napnyugta után. A bűnözőktől félnek.

A legjobb megoldás a Webasto önálló fűtési rendszer, amelyet egy kis belső égésű motor hajt, és az autó működésétől függetlenül fűt. Ezer euróba kerül, ezt sajnáltam magamtól, de van egy kis turistafőzőm, ezt meggyújtom az utastérben, lefekvés előtt meg eloltom, hogy spóroljak a gázzal. Éjjel egy-két gyertyát teszek a padlóra, azok fűtenek. Mínusz harminchat fok volt a legalacsonyabb hőmérséklet, amelyet átvészeltem az autóban éjszaka, ennyire hűlt hajnalra, az utastérben viszont csak mínusz tizenöt volt.

Természetesen kiváló pehely hálózsákom és pehelydzsekim van, és mindig többnapi étel- és italkészletet tartok magamnál.

Az álom

1957 márciusában, talán kilencedikén lehetett, szombat délután egy órakor lehetett, mert szombatonként tartották a Komszomolszkaja Pravda tudományos osztályának heti értekezletét. Két riporter rend­kívüli ajánlatot kapott a főszerkesztőtől. (Aznap, abban az órában jöttem világra váratlanul nagyanyám sohaczewi lakásán, a Warszawska utca 62-ben, a konyha és a hálószoba között, a vikszelt deszkapadlón.)

– A jövőről kell mesélni az olvasóinknak – mondta a Pravda főszerkesztője. – Írjátok le, hogyan élnek majd a Szovjetunióban ötven év múlva, mondjuk a nagy októberi szocialista forradalom kilencve­nedik évfordulóján.

Vagyis 2007-ben.

Mihail Vasziljev és Szergej Guscsev, a Komszomolka két újság­írója Riport a XXI. századból címmel adta ki a könyvét. A szerzők megírták, hogy mindennapos használatban lesz az elektronikus agy (ezt hívjuk manapság komputernek), a törpe rádió-adóvevő (a mobilte­lefon), a biblio-televízió (vagyis az internet), messziről nyitjuk majd az autóinkat (vagyis távirányítóval), elektronikus (digitális) készülékkel fényképezünk, és lapos képernyőn nézzük a műholdas televíziót. Olyan időkben írtak erről, amikor abban a házban, ahol világra jöttem, még fekete-fehér televízió és mellékhelyiség sem volt, és nem volt telefon, amellyel orvost hívhattak volna.

Vasziljev és Guscsev a Szovjet Tudományos Akadémia moszkvai intézeteiben töltötték a legtöbb időt, aztán gondolatban átköltöztek a jövőbe, és egy remek lökhajtásos géppel nekivágtak Szibériának, a 2007-es évben.

Elhatároztam, hogy ötvenedik születésnapomon meglepem ma­gam egy ajándékkal: végig­hajtok ezzel a könyvvel egész Oroszor­szágon, Moszkvától Vlagyivosztokig. De én nem repü­lő­vel utazom, mint a Riport a XXI. századból szerzői. Vonattal is jártam már arra nemegyszer.

Édes Istenem! Most jött el az egyedülálló alkalom, hogy megis­mételjem Kowalski tettét! A kiszolgált amerikai gépesített katonáét, a magányos lovas félistenét, aki az utolsó hősi lélek volt ezen a bolygón, és akinek a sebesség jelentette a szabadságot. Így beszéltek róla a Száguldás a semmibe című híres amerikai filmben, amely nemzedékem lázadó kiáltványa lett a hetvenes években. Végre itt az alkalom, hogy valóra váltsam ifjúkori álmomat, és akárcsak ő, magányosan szeljem át autóval az egész kontinenst, csakhogy az én kontinensem két és félszer nagyobb Amerikánál, Csita után véget ér az út, én viszont kikötöttem, hogy télen megyek. Mindenképpen meg akartam ízlelni a szibériai telet.

– Téééleeeen? Ha nem érsz vissza karácsonyra, haza se gyere! – mondta a feleségem, és tudom, hogy nem viccelt.

Hűha! Akkor sietnem kell. Akárcsak Kowalskinak! Csakhogy én az ünnepek miatt sietek, ő meg azért, mert betolt egy adag speedet. És volt egy 1970-es Dodge Challengere, 4,4 literes motorral, és a kocsi kétszázötven kilométeres sebességre is fölgyorsult.

A szponzor

Minden utazónak meggyűlt a baja a szponozorokkal, Columbust, Amundsent, Livingstone-t és Nansent is beleértve. A riportrovat vezetője kijelentette, szó sem lehet arról, hogy több hónapra kiküldjön külföldre, arra rámenne az egész rovat utazási kerete.

Ezért magam telefonáltam és küldtem írásos együttműködési ajánlatot több autógyártó cég lengyel képviseletére, a marketingmenedzsereknek címezve. A telefonkönyvből néztem ki a címeket. Pénzt és autót igényeltem, és azzal érveltem, hogy annál jobb reklámot úgysem találnak, mint hogy az autó kibírja az utat az eurázsiai kontinens túlsó végére, télen, egész Oroszországon keresztül – Varsótól Vlagyivosz­tokig.

A Toyota, a Nissan, a Honda, a Hyundai, a Suzuki, a Subaru, a Mitsubishi, a KIA, az összes ázsiai márka a Volvóval egyetemben még csak válaszra sem méltatta az ajánlatomat. A franciákat, a Fiatot és a Fordot föl sem hívtam, mert a testvérem, aki ért az autókhoz, azt mondta, hogy „F” betűvel kezdődő márkával nem enged el. A BMW-nek, a Mercedesnek és a Land Rovernek nem volt „szabad autókapacitása”. A Jeep hajlandó volt adni egy autót, pénzt viszont nem. Csak a Kulczyk Tradex cég, az Audi, a Volkswagen és a Porsche importőre felelt meg minden feltételnek.

Hatalmas luxusterepjárót javasoltak, az Audi Q7-et. Négyke­rék-meghajtás, 4,2 literes benzinmotor, háromszázötven lóerő, hét másodperc alatt gyorsul föl százra, a maximális sebessége 240 kilomé­ter óránként – két és fél tonna májerség háromszázötvenezer zlotyért. Lelki szemeimmel láttam magam előtt, ahogy odahajtok a bódéhoz egy sörért a lepukkant Mecsta Iljicsa [Iljics, azaz Lenin álma – A szerk.] kolhozban, majd eltársalgok a helyi erőkkel az élet dolgairól.

Közel a tél, és még mindig nem írtam alá a szponzori szerződést. Újságírói munkám egész filozófiáját össze tudom foglalni egy szó­ban: beolvadni. Összefolyni a háttérrel, nem ütni el tőle, nem szemet szúrni, észrevétlenül belesimulni. A Mecsta Iljicsa kolhozban viszont olyan feltűnő lennék a Q7-esemmel, mint egy marslakó. Azonkívül az én munka­módszerem azért nagyon biztonságos, mert nem vonja magára a rossz emberek figyelmét.

Fölhívtam a szponzort, és bejelentettem, hogy a pénz jöhet, de az autóra nem tartok igényt. Így elváltak útjaink.

Kétségbeesetten mentem a vezetőséghez. Kiterítettem a térképet az asztalra, meséltem az álmaimról, elmondtam, hogy most szakítottam Kulczyk doktorral, és ha nem adnak pénzt, akkor a feleségemtől fogadom el (mert ő kezeli a kasszát), de mégiscsak szégyen, hogy egy szegény asszony szponzorálja a Wyborczát. És adtak pénzt. Autó­ra viszont nem volt elég, a feleségem volt kénytelen felszabadítani huszonötezer zlotyt.

Úgy döntöttem, hogy Moszkvában veszek egy orosz autót, orosz rendszámmal, így nem leszek feltűnő, simán eljutok a Csendes-óceánig. A ruszki autók közül csak a Lada Nivának van négykerék-meghajtása, a helyi szakik szerint viszont az Urálon túl már nem tud­ják rendesen javítani, de ott vannak még az UAZ-ok, azokat akár egy traktoros is megjavítja bármelyik kolhozban egy kalapáccsal, mert állítólag ezek a világ legegyszerűbb autói.

Kruzak

UAZ-469-est (Uljanovszkij Avtomobilnij Zavod) kerestem, ezt a kocsit hívják szovjet dzsipnek vagy ruszki kruzaknak, mert itt minden terepjárót kruzaknak neveznek a japán Land Cruiser után. Mi röviden UAZ-nak vagy csavargónak hívjuk, mert mindenhová bemászik. 1972 óta gyártják változatlan formában ezt a modellt, és még mindig ontja a gyártószalag a terepmikrobuszokat is, amelyeket az alakjuk után buhankának, vagyis cipónak neveznek. Az Urálon túl tabletta a neve. Árnyalatnyit sem változtattak rajta 1958 óta. Két és fél tonnát nyom mindkét modell, van bennük 2,4 literes benzinmotor, négy sebesség és alig hetvenkét lóerő.

Nyolcvan országban árulták az UAZ-okat, főleg a harmadik világ­ban. Lengyelországban a mai napig tizenhétezer bejegyzett példány idézi föl a Lengyel Népköztársaság és a Varsói Szerződés emlékét. A hetvenes években az oroszok ezeken az autókon hódították meg a Szaharát, ezeken kapaszkodtak föl a gleccseren a 4200 méter magas Elbruszra. Az orosz utakon kétmillió UAZ fut.
– Szeretsz bütykölni? – kérdezte Grisa, amikor megkértem, hogy segítsen venni egyet.
– Utálok – feleltem őszintén.
– Majd megjön a kedved.
Grisát az interneten találtam. Az UAZ-rajongók klubjának tagja. Négy társa az életével fizetett ezért a szenvedélyért, amikor járó motor mellett próbáltak aludni az autóikban. Grisa kis műhelyt üzemeltet a klubtagok számára Moszkva szélén.

Nagyon nehéz rendes UAZ-t találni Moszkvában, mert ezek a járművek csak katonai célokra, erdei vagy mezőgazdasági munkára valók, de a keresgélés során szerencsére kiderült, hogy az egyik klub­tag el akarja adni az autóját. Nem volt olcsó. Nekem legalábbis nem az százhetvenezer rubelért (tizenhétezer zloty), de Grisa szerint jó állapotban van. Ennek az 1995-ös évjáratú kocsinak olyan régimó­diak a rugói, mint egy lovas hintónak, de három évvel ezelőtt Grisa gyárilag új karosszériára cserélte a régit, nagyobb kerekeket rakott rá, beépítette egy elegáns Volga kormányát, tárcsafékre cserélte a féket, és egy olyan luxustárgyat adott hozzá, amely példátlan ennél a talicskaszerűen idomtalan gépkocsi­típusnál – szervokormányt.

A lényeg az, hogy Andrej, az UAZ gazdája hajlandó volt eladni nekem közjegyzői felhatalmazással, vagyis három évig az ő papírjai­val használhatom. Ha át akarnám íratni a nevemre, legalább két hetet tölthetnék sorban állással különböző hivatalokban.

Lealkudtam Andrejnél még tízezer rubelt, ittunk egy kupicával, és átvittem az autót Grisa műhelyébe, hogy fölkészítse a sarkvidéki körülményekre. Nyolcezer rubelembe került a közjegyző, a műszaki vizsga és az új kötelező biztosítás. Huszonnégyezret (kétezer-négyszáz zlotyt) adtam Grisának a tartalék alkatrészekre és a szükséges anyagokra.

Az UAZ-omban nem volt biztonsági öv, azt is beszereltettem. Oroszország európai részén még a rendőrök sem tartják kötelezőnek biztonsági öv használatát, és a nappali menetfényt sem. Akartam egy CD-játszós rádiót is, hiszen a terveim szerint több hetet töltök majd a kormány mögött, a hátsó ülések helyett pedig alvóhelyet kértem. Be kellett szerelni egy második akkumulátort, a pótfűtést (egy Volgából vettük ki), neoprénnel vontuk be a padlóle­mezt, hogy melegítse a motorházat, és felfogja a motor alól érkező hideg levegőt. Grisa egy Ladából vett szerkentyűt is bevetett, ennek az volt a feladata, hogy az autóm motorja meleg levegőt leheljen, aztán beszerelt egy új önindítót is, mert gyakran elromlik. A régit eltettem tartaléknak. És vittem egy tartalék benzinpumpát is.

Szerdán kellett mennem az autóért, de még el sem kezdtek dolgozni rajta, amikor pedig pénteken visszamentem a műhelybe, egy hídoszlop termetű, gengszterképű, kigyúrt fazon zavart ki az udvarból, miután előmászott egy kis piros sportkocsiból. Hívom Grisát, az meg zokog, hogy nagy baj van, nem tud beszélni velem. Azt magyarázza, hogy védelmi pénzt kell fizetnie a nehézfiúknak, most a várost járja, próbál kölcsönt szerezni.

Vasárnap éjjel hoztam el az autót. Grisa kilencezer rubelt (kilencszáz zlotyt) kért a munkáért, vagyis az útra kész autó kétszázegyezer rubelembe került (húszezer-egyszáz zloty).

Jacek Hugo-Bader

Jacek Hugo-Bader

Végül ellátott használati utasításokkal. Azzal kezdek minden napot, hogy ellenőrzöm az olajszintet, a fék­fo­lya­dékot és a hűtővizet. Mindennap másik akku­mu­látorral megyek, hogy felváltva töl­tődjenek, és nem foglalkozom azzal, hogy nem lehet kikapcsolni a fűtést („úgyis tél van”), nem működik az üzemanyagszint mutatója („bele kell világítani lámpával a tankba”), a pótkerék sokkal kisebb a többinél („a gumijavítóig biztos eljutsz”), igen nehézkesen megy a harmadik sebesség, ha négyesből kapcsolok vissza, és nem mű­ködik a duda, ami nélkül nyomoréknak érzem ma­gam.

Fordító: Mihályi Zsuzsa, Pálfalvi Lajos

Jacek Hugo-Bader: Fehér láz. Delirium tremens
Kairosz Könyvkiadó, 2012