Jacek Hugo-Bader: Kolimai napló (részlet)

Posted on 2014. július 31. csütörtök Szerző:

0


Hugo-Bader_Kolimai-bor180Dora, a sámánnő – bevezetés helyett

Végtelenül hosszú harákolással szívja vissza a váladékot a torkába. Mit csinál vele? – tűnődöm. Beleköpi a hamutartóba, a fikusz cserepébe, a szemetesbe? Vagy lenyeli talán?

Dora Egyiij föláll, körülnéz, a kezével mutat valamit, ezért a tolmácsnőnk (Dora jakut nyelven beszél, a szellemek nem engednek mást) szolgálatkészen átnyújt neki egy darab papírt. Dora, a tanító tölcsért csavar belőle, és hatalmas zöld turhát ürít bele, amely hosszan csüng vastag ajkán, mint egy meleg jégcsap.

Itt az alkalom a magyarázkodásra. Méghozzá a könyvem szerkezete és borítója miatt. Hogy miért áll három részből, miért sötétzöld a borító, miért aranyszínűek a betűk… Mindezt Dora Egyiij látta a lelki szemeivel, már egy évvel ezelőtt.

A személyi igazolványa szerint Fedora Innokentyijevna Kabjakova a neve. Az Egyiij ’sámánnő’-t, ’tanító’-t, ’gyógyító’-t, szó szerint ’Nővér’-t jelent. Húszéves korában már így hívták Jakutföldön. Ez nagyon tiszteletreméltó, szinte vallási titulus, amellyel a nép ajándékoz meg egy-egy embert.

Még csak az ötödik bekezdést írom a könyvből, de már megállapodtam a kiadóval a zöld és arany kérdésében. Kicsit húzták az orrukat, hogy olyan lesz, mint a Korán, de hagyták magukat meggyőzni. Arról, hogy Dora Egyiij jobban tudja. Mindent tud. Még azt is, hogyan és mikor halok meg, milyen fa nő a házam előtt, mire gondolok, és mikor lesz kész a könyvem. Pontosan tizenkét hónappal a találkozásunk után, 2011 decemberében. És ha nem menne a munka, menjek ki a házból, adjak enni a fámnak. Dora lelke ott lesz a fában. Vagy még jobb, ha elmegyek a folyó anyácskához, amely a városomat szeli ketté, és neki is adok enni. Hagyjak a partján egy darab áldozati kenyeret, húst, egy kis vajat, tejet, és könnyebben megy majd az írás.

– De ha rám hallgat, a lehető legegyszerűbben ír – mondja Dora. – Rólam is. És ne írjon sokat. Mert nem sokat értenek meg belőle.

A Tanító tölcsére egy óra leforgása alatt telik meg a zöld anyaggal.

– Tudom, hogy egész idő alatt az jár a fejében, beteg vagyok-e – mondja Dora, olvas a gondolataimban. – Amit a kezemben tartok, azt belőled vontam ki. Ezek a rossz élmények, amelyek a most véget ért utadon értek, rossz emlékek, rossz emberek, gyengeség, betegségek, vodka, félelem, fáradtság… Megtisztítottalak. Téged és mindenkit, aki elolvassa a könyvedet, és nem leli benne örömét. Nézd, mennyi összegyűlt belőle.

Végül én is adok egy gyakorlati tanácsot. Szó sincs arról, hogy ezt a könyvet elejétől a végéig el kellene olvasni. Ahhoz, hogy megtegyék velem az egész utat, elég csak a Naplót végigolvasni, és hozzá még minden második-harmadik fejezetet. De ami velem történt, annak a legjobb része – vagyis az emberek és a turhás tölcsér tartalma – a többi fejezetben van megírva.

I. rész | A hallgatás szindróma

Kalapács és sarló, sarló és kalapács,
szovjet címerünk ez, mi más.
Vágd a búzát, verd a vasat –
lófaszt kapsz, de hatalmasat.

– Féltél? – kérdezem. – Egy percig sem. Hiszen a halálomon vagyok. Elnevetem magam, mint egy hülye, de nem sértődik meg, sokan vannak, akik így reagálnak a stresszre. Néha velem is előfordul. Magyarázatképpen hozzáteszem, hogy egy régi cseh vagy talán lengyel vicc jutott eszembe, amelyben Pepík Vondráček mindig ezt mondja, ha a kommunistákra terelődik a szó: „Én nem félek, rákos vagyok.”

Ivan Ivanovics pedig súlyos szívbeteg, alig néhány hete vagy talán hónapja lehet hátra. Ezt mondják az orvosok. A halálán van, ezért ő az egyetlen, aki nem félt, és akárcsak én, ő sincs olyan csúnyán betintázva, mint az útitársaim. Nem tudtam, hogy jobban tettem volna, ha én is leiszom magam, mert életem legrémisztőbb hét perce áll előttem, és jobban félek majd, mint azon a napon, amikor az első csecsen háborúban az oroszok elfoglalták Sali városát, és nem tudtam elmenekülni a civilekkel.

Honnan tudtam, hogy csak hét perc volt? Mert bekapcsoltam a diktafonomat, amikor beszálltam a kis csónakba. A diktafon méri a felvétel idejét. A túlsó parton kapcsoltam ki. Most azt hallom rajta, hogy csöndben ült mindenki, mint akiket megbabonáztak, míg rémisztő robajjal lökte a sodrás a jégtörmeléket a csónak acéltestének, a motor veszettül sivítva, a legnagyobb fordulatszámon pörgött, én meg majd megszakadtam a nevetéstől.

Így zajlott az átkelésünk a hatalmas szibériai folyón, az Aldanon tavaly, október utolsó napjaiban.

De miért mesélek erről? Pontosan azért, mert úgy érzem, rákosnak, súlyos szívbetegnek vagy eszementnek kell lenni ahhoz, hogy itt éljen az ember. Nincs az égvilágon semmi vesztenivalója, és nincs más választása annak, aki letelepedik a kegyetlenség legvégső fokán. Ezt mondják, ezt írják az emberek Kolimáról. Máskor a huszadik század legnagyobb rémálmának, a Gulag szigetvilág legiszonytatóbb, elátkozott vagy legtávolabbi szigetének, jeges pólusának, az orosz Golgotának, fehér hullaégetőnek, sarkvidéki pokolnak, kemencék nélküli, fagyos koncentrációs tábornak, vagy, hogy mást ne mondjak, ipari húsdarálónak és csontzúzó gépezetnek nevezik.

És azt tudják, hogy az emberhús íze állítólag ugyanolyan, mint a rénszarvas húsáé – nagyon zamatos, sovány és kissé édeskés? Nem tudom, honnan veszik ezt a helybeliek. Az a gyanúm, hogy nemzedékről nemzedékre száll ez a tudás. Azt mondják, hogy Kolima jelenlegi lakosainak felét a zekek, az egykori lágerrabok utódai teszik ki. A második és a harmadik nemzedék. A zek (a szovjet dokumentumokban z/k-nak írják) a zakljucsonnij, vagyis az ’elzárt’, más szóval a fegyenc szó rövidítése. Amikor megszöktek a táborból, sokszor magukkal vitték a tajgába egy gyöngébb társukat. Ez volt a „szendvicses” vagy „tehenes” szökés, amikor a tehén maga követte azt, aki végül megette.

De térjünk vissza a húsra: nyilván a hasonló ízek miatt olyan pokoli veszélyesek az itteni medvék. A rénszarvas a kedvenc csemegéjük, az ember pedig olyan rénszarvas a szemükben, aki nem tud elfutni, szarv nélküli áldozat, egyszerű balfék, könnyű zsákmány. Egyszer egy ilyen mackó belekóstol egy emberbe, és ízletesnek találja. Ezek után már nem lesz kedve hegyen-völgyön át hajszolni a rénszarvast, jávorszarvast, nem szed majd erdei bogyókat, vörös áfonyát, madárberkenyét, rákap a gombára és a szemetes kukákra. A Kolimai Főútvonal mentén, az emberi települések, az aranyásók táborai között mozog ezentúl.

Hány, de hány történetet hallottam róluk! Ott volt például a szuszumani bányász, aki megállt útközben, mert defektet kapott, aztán amikor észrevette a medvét, bezárkózott az autójába. A fenevad, mint egy dühöngő őrült, szétkapta a kocsi tetejét, és kiemelte az áldozatát, mint a löncshúst a konzervdobozból. Az ilyen medvéket hívják satunnak. Ez oroszul ’lődörgő’-t jelent, de Kolimán csak a dühöngő, emberevő medvékre használják.

Az utóbbi tíz évben arról a satunról beszéltek legtöbbet, amelyik évekig kóborolt a Kolimai Főútvonal mentén, a Verhojanszki-hegységben. Olyan hatalmas volt, mint egy hím tank, igazi szörnyeteg, élő gépezet. Arról lehetett fölismerni, hogy fémhurokkal a nyakán mászkált.

Kolimán hurokcsapdákat állítanak a medvéknek, és a mi medvénk is belesétált egy ilyenbe. Napok múlva mentek oda a vadászok. Egy apa a két fiával. Nagy gödörben csüngött a hurkon a medve, ő vájta a karmaival, amíg elkeseredetten küzdött a szabadságáért. Még életben volt. A vadászok letelepedtek, rágyújtottak. Gyönyörködve bámulták az állat vergődését. Élvezték a kínjait. Aztán tüzet gyújtottak, fazékban teavizet forraltak, szárított halat ettek. Végül az öreg szólt a fiúknak, hogy adják oda a puskáját.

Pár lépésről megcélozta a hatalmas állat tarkóját, és lőtt.

A fémhurkot találta el, azt, ami a fához drótozta az állatot. A medve cafatokra tépte a vadászt, aztán rávetette magát arra a fiúra, aki átnyújtotta az apjának a puskát. Így lett satun. A másik fiúnak sikerült elmenekülnie. Hosszú évekig vadászott emberekre a satun, az emberek meg rá. Még helikoptert is bevetettek.

– Egyszer találkoztam vele a Sámán-pataknál – meséli Jura. – Kiszálltam a vezetőfülkéből, hogy vizet vegyek a forrásból a teához, de előtte fölmásztam egy percre a tartályra, hogy még sötétedés előtt megnézzem, jól be vannak-e zárva a fedelek. Már éppen leugrottam volna, amikor az utolsó pillanatban észrevettem, hogy odalent les rám. Olyan hirtelen és olyan halkan került oda, mint egy szellem. Rögtön ráismertem.

Uszty-Nyerából Handigába tartunk Jurával egy Kamaz tartálykocsin. Ez a legnehezebb, legnéptelenebb, legkevésbé látogatott szakasz a Kolimai Főútvonalon. A sofőröm szokása szerint a Sámán-pataknál áll meg éjszakára, az 1459-es kilométerkőnél, a Verhojanszki-hegységben.

– Április végén – mondja tovább Jura, és vodkát tölt a bögrékbe – éjszakánként mínusz tíz fok alá hűl a levegő, én meg ott voltam egy szál pulóverben, kesztyű nélkül, sapka nélkül, hiszen csak egy percre ugrottam le vízért. Átmentem a vezetőfülkéhez, a tetőről próbáltam elérni a kilincset, hogy föntről bemászhassak, de a medve csak erre várt, fölágaskodott a hátsó lábaira, el akart kapni. Hatalmas állat volt, gond nélkül elérte a kocsi tetejét. Pontosan tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek lemászni. Jura megtalálta a zsebében a gyufát, meggyújtotta a víznek szánt műanyag palackot, de a medve a tűztől sem ijedt meg. Nem állat ez, az ördög maga! Akkor ébredt a téli álmából, rettentően éhes volt. Egész éjjel a teherautó körül ólálkodott, várta, hogy a sofőr összefagyjon, és a mancsaiba zuhanjon. Idő volt rá, mert az útnak ezen a szakaszán legföljebb egy-két autó bukkan föl egy nap leforgása alatt, de azok sem éjszaka, annyi szent.

Jura tíz órát töltött a Kamaz tetején, ugrált, guggolásokat, fekvőtámaszokat csinált, árnyékbokszolt, de végül elfogyott az ereje, elaludt a fagyban. Egy autóduda rémisztő vonítása mentette meg a haláltól. Hatalmas Kraz teherautót látott, a sofőr megpróbálta elütni a medvét, de a ragadozó fürgébb volt. Ügyesen kitért a lökhárító elől, a megmentő megállt a Kamaz mellett, Jurij pedig bemászott a tetőről a meleg vezetőfülkébe. A Kamaznak egész éjjel járt a motorja.

– A kezem viszont elfagyott – mondja, és átnyújtja a kiürült palackot. – Mindig megfájdul, ha hideg az idő.

– Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy elmegyek vízért.

– Ne izgulj! Állítólag lelőtték két éve. Azt mondják, hogy tizenhárom ember élete szárad a lelkén.

Útközben minden este továbbírom a Kolimai naplót, és rövidített formában, fotókkal együtt mindennap megpróbálom elküldeni a Wyborcza.pl portálra. Ott van a mai napig, csak be kell ütni a számítógépbe, hogy a Kolimai naplót keressük. Most pedig térjünk vissza a négy héttel korábbi időponthoz, ahogy a Jóisten parancsolta, az utazás kezdetéhez, 2010. szeptember 18-ához, egy szombati naphoz.

I. nap | Magadan, város az Ohotszki-tenger partján

Magadan, szeptember közepén. A város körül a dombokon már megmarad a hó.

Magadan Kolima fővárosa, Alekszander Szolzsenyicin már alapműve, A Gulag szigetvilág első fejezetében említi. De nálam nem lesz szó a Gulagról, a táborokról, a fegyencekről, az éhezésről, a halálról, a kínokról.

Magadanból indulok el a Kolimai Főútvonalon, amelyet Kolimai Magisztrálnak is hívnak, az orosz autósatlaszban pedig Kolima szövetségi útként szerepel. A helybeliek többnyire röviden csak Főútnak nevezik. Ez az egyetlen országút ebben a hatalmas térségben, amely – több közigazgatási változással ezelőtt – akkora volt, mint Európa egyharmada. Más szóval nyolc és félszer akkora, mint Lengyelország, és csak ez a 2025 kilométeres út van rajta (plusz néhány kisebb mellékút), amely Magadant köti össze a jakutföldi Jakutszkkal.

Végig akarok menni ezen az úton. Teljesen megközelíthetetlen, vad, vagy inkább elvadult ez a táj (kicsit olyan, mint nálunk a Beszkidek a második világháború után), az emberi településeket több tucat, néha több száz kilométer választja el egymástól.

Hegyek. Ezektől tartok legjobban. Ugyanis teljesen fehérek. A repülőgépről, amely Moszkvából idehozott, azt láttam, hogy a tengertől távolabb eső részen, Kolima belsejében szabályosan tél van. Idén korábban jött. Ennek nem örülök. Nagyon nem! Várhatott volna még néhány hetet. Nagy baj lehet még ebből a hágókon, a folyókon, mert azokon gázlón vagy kompon juthatok át. Amikor megfagy a víz, és úszik a jégtörmelék, leállnak a kompok, ezután majdnem decemberig kell várni, hogy a zimnyikeken, a befagyott folyókon mehessünk tovább.

Egyetlen módon teszem meg az utat, és ez az autóstop. Masszív, de esetlen, orosz gyártmányú teherautókkal utazom: Kamazokkal, Uralokkal és Krazokkal, ezeket hívja a köznyelv dagonyázóknak. A fehérorosz Liazok is beválnak.

Az öregek úgy mondják, hogy ez az út a világ leghosszabban elnyúló temetője. Utánaszámoltam: ha a Sztálin-korszak kolimai lágereinek minden áldozatának holttestét lefektetnénk rajta egymás után, nem férnének el.

Számoljunk utána még egyszer. 2025 kilométer, az több, mint 2 000 000 méter. Ha elosztjuk 1 méter 80 centiméterrel, 1 100 000 férfi az eredmény. Meg nő. Akkoriban nem nőttek ekkorára ez emberek? Attól függ, kicsoda. A lettek, az észtek annak idején is bikatermetűek voltak, a japánok, kalmükok, tatárok meg a nők sokkal alacsonyabbak. Ha csak 1 méter 70 centivel osztom, akkor is csak tízezres nagyságrendű a különbség. Kolima így is több mint egymillió-egyszázezer vagy -kétszázezer emberi lényt nyelt el.

Az a baj, hogy senki sem tudja, mennyit. Ha összeadjuk az 1932-től 1956-ig ide szállított összes tengeri embertranszportot, azt az eredményt kapjuk, hogy több mint kétmillió fegyencet szállítottak Kolimára.

David Szemjonovics Rajzman professzor, a Magadani Közgazdasági Egyetem társadalomtudományi tanszékének vezetője a Proletár utcára néző szobája ablakából a Lenin sugárút kereszteződésére mutat, azon túl látható az NKVD egykori vizsgálati fogháza, az épületben ma az állambiztonsági levéltár működik. Úgy hevernek ott a fegyencek aktái, ahogy ők hevertek annak idején a cellákban, a zekek emeletes fekhelyein (a priccseken). Aztán északabbra irányítja az ujját a professzor, a nagy körforgalomra mutat, a Magadanka folyón túl, ahol a 31-es autóbusz megállója van. Arra a területre, ahol a tranzittábor működött 1940-től kezdve, itt tartották fogva az egy évvel korábban szovjet fogságba esett háromezer lengyel katonát. Innen indították a csoportokat a kijelölt lágerekbe, főleg aranybányákba Kolima egész területén.

Hányan eshettek áldozatul? Anne Applebaum, a Washington Post végtelenül lelkiismeretes újságírója A Gulag története című könyvében (a Gulag, vagy GULag a Glavnoje Upravlenyije Iszpravityelno Trudovih Lagerej i Kolonij – a Javítómunka-táborok Főigazgatóságának rövidítése), amelyért 2004-ben Pulitzer-díjat kapott, azt írja, hogy 28,7 millió kényszermunkás volt a Szovjetunióban. Közülük a ma már hozzáférhető, de Applebaum szerint nagyon-nagyon hiányos levéltári iratok szerint 2 749 163-an vesztették életüket. Ebből az derül ki, hogy a „halálozási együttható” a lágerekben tíz százalék lehetett.

Jacek Hugo-Bader

Jacek Hugo-Bader

A százhatvan kolimai tábor úgynevezett befogadó­képessége kétszázezer fő (ennyien lehettek a tábo­rok­ban egyszerre). Csupa olyan ember, akit a sarkkörön túli területekre küldött meghalni a szovjethatalom, és soha többé nem akarta látni őket. Ott kellett elpusztulniuk. Az 1932–33-as első telet minden ötödik lágerlakó élte túl. Akinek letelt a büntetése, valamilyen ürüggyel kapott egy újat, és mehetett vissza a zabojra, a fejtésre, a meddőhányókra, az aranybánya vájataiba, vagy továbbmaradó lett, vagyis olyan fegyenc, aki a büntetése, a pajda letöltése után nem szabadult ki a lágerből például egészen a háború végéig, holott nem volt semmiféle gazdasági indok arra, hogy ott maradjon. Minden fegyencekkel végeztetett munkát olcsóbban és jobban el tudtak végezni a szabad emberek. Érdekes, hogy a „zaboj” szó ’levágás’-t is jelent (marhavágást, az állat­állomány leölését). Így próbálta kombinálni egymás­sal az NKVD a két ellentétes szándékot: a lehető leg­több arany kitermelését a bolsevikok által ellenség­nek tartott emberek lehető leggyorsabb megsemmisítésével.

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Jacek Hugo-Bader: Kolimai napló
Kairosz Könyvkiadó, Budapest, 2013