»Csak erős idegzetűeknek« | Jacek Hugo-Bader: Fehér láz; Kolimai napló

Posted on 2014. július 31. csütörtök Szerző:

0


Hugo-Bader_Kolima-Fehér-láz180Németh Orsolya |

Csak erős idegzetűeknek – Jacek Hugo-Bader így figyel­mezteti az olvasóit a Fehér láz című könyvének egy feje­zetében (éppen abban, amelyből a könyv címe is adódik, ahol negyvennégyszer szerepel halálra utaló kifejezés, és amelyben szinte mindenkit utolér a delirium tremens). Kis túlzással azt lehet mondani, hogy az intelem akár az egész műre is vonatkozhat, sőt nemcsak erre, hanem a magyarul úgyszintén olvasható Kolimai naplóra is. Vagy arra talán még inkább.

De mielőtt ennyire előreszaladnánk, nézzük meg, hogy ki is ez a Jacek Hugo-Bader, az úgynevezett lengyel tényirodalom kiemelkedő képviselője. Az író – illetőleg eredetileg pedagógus – 1957-ben született, egyetemi tanulmányai után a legkülön­félébb dolgokkal foglalkozott, volt tanár, szocioterapeuta, vasúti rakodómunkás, de ami talán fontosabb, hogy tagja volt a föld­alatti Szolidaritásnak, részt vett a Wola és a Tygodnik Mazowsze szamizdat lapok szerkesztésében. A rendszerváltás óta a Gazeta Wyborcza munkatársa – azé a lapé, amellyel mára már szinte az összes „tényíró” neve összenőtt. Újságírói, írói munkásságát több díjjal is jutalmazták. (…)

A két év különbséggel napvilágot látott Fehér láz (2009, magyarul 2012) és Kolimai napló (2011, magyarul 2013) helyszíne a volt Szovjetunió. Ne gondoljuk azonban, hogy az országok, népek, kultúrák valamifajta szokványos bemuta­tásá­val, vagy egy átlagos útinaplóval állunk szemben; Jacek Hugo-Bader művei egyszerre személyesek, tényekben, történelmi hátterekben gazdagok, szépirodalmi igényességgel íródottak. Itt érdemes azt is megemlíteni, hogy a lengyel tényirodalom sem puszta száraz tényközlés, egy sokkalta érdekesebb, kissé hibrid, Magyarországon nem igazán létező műfaj ez, amely a riport és a szépirodalom határán mozog.

(Azonban azt is szö­gezzük le, hogy bár riportnak nevezik, az égvilágon semmi köze a bulvárhoz, ahogy ezt magyar viszonylatban, a kifejezés alapján gondolhatná az ember.) A szerző tehát nem olyan utazásra invitálja olvasóit, amelyben a kívülálló szemével mutatja be a volt Szovjetuniót, hanem nagyon is közelről, annak mindennapjai részévé válva; ahogy a szintén riportíró Mariusz Szczygieł  mondja igen találóan: A „kóbor kutya perspektívájából írja le a birodalmat.” A két könyv azonban valahol, ha úgy vesszük, egymás inverze is lehet, mivel a Fehér lázban saját, erre a célra felturbózott UAZ-ával járja végig a Szovjetunió területét – persze azért folyamatosan akadnak útitársai, akiket fölvesz –, míg a Kolimai naplóban ő maga stoppol végig, és függ az emberek jóindulatától. Jobban belegondolva nem is nagyon lehet eldönteni, hogy melyik a merészebb vállal­kozás.

A fentiekben használt „volt Szovjetunió” kifejezés is igényel némi magyarázatot. Ugyanis itt sem szabad a birodalmi nagyvárosokra, az átlagember számára ismert helyekre gondolni, Hugo-Badert az eldugott kis települések különféle népcsoportjai, a periférián élő, kirekesztett emberek érdeklik. (Noha ez ennyire egyértelműen inkább csak a Kolimai naplóról jelenthető ki.) Ez is olyan vonás, amely nemcsak ezekre a könyvekre jellemző, hanem fontos részét képezi az egész lengyel riportirodalomnak, ezek a szerzők ugyanis – ahogy ezt a műfaj egy másik prominens képviselője, Lidia Ostałowska fogalmazta meg budapesti látogatása során – ők „azoknak akarnak a hangja lenni, akiktől elvették a hangjukat”. Így kalauzolja el az olvasót a Kolimai naplóban Magadantól egészen Jakutszkig, a Fehér lázban pedig Szibériáig vagy a Kara-tengerig. A periféria embere mellett mindkét műben fontos szerep jut a sámánoknak is, bár európai szemmel őket is könnyen ide lehetne sorolni, az ottani népek körében azonban szenteknek, mindentudóknak számítanak. Sőt valamifajta keretet, vázat is ők adnak a könyveknek – főleg a Kolimai naplóra igaz ez, olyannyira, hogy annak zöld alapon aranybetűs borítója sem véletlen.

Hugo-Bader_Kolimai-bor180A sámánok mellett a legkülönfélébb emberekkel és sorsokkal találkozik a szerző, és így az olvasó is – az autószerelőktől kezdve az aranyásókon és volt funkcionáriusokon át a HIV fertőzöttekig és a szépségkirálynőig. Újságíró-riporter lévén mindenkivel igyekszik minél többet beszélgetni, és mindezt hihetetlen érzékenységgel teszi. Az emberek meg is nyílnak neki, és ami a legmeglepőbb, a legtöbben teljes lelki nyugalommal – sőt megkockáztatom, egyesek vidáman – mesélnek arról, ami a mi európai fülünknek leginkább egy-egy rémtörténet (elég csak a HIV-fertőzöttek történeteire gondolni). Az egyik legmegrázóbb pillanat talán az, amikor a Fehér lázban egy olyan fiút vesz föl kocsijával, aki már napok óta nem aludt, kabátja sincs. Az autóban végre elalszik, így mikor megérkeznek az úti célhoz, Hugo-Bader nem kelti föl, hanem hagyja, hadd aludjon még a napsütésben. Teljesen egyszerű, banális kép, mégis van benne valami annyira költői, hogy ékes példája lehet annak is, miért is tekinthető szépirodalmi műfajnak a lengyel riport. A Kolimai naplóban pedig már az is eléggé földhöz vágja az embert, amikor a szerző még a bevezetőben kiszámolja, hogy ha a Sztálin-korszak lágereinek összes áldozatát egymás mellé fektetnék, nem fér­nének el azon a Kolimai Magisztrálon, amely akkora térségen halad át, mint Európa harmada.

Szerkezetileg mindkét könyv tekinthető egyfajta naplónak, bár kétségtelen, hogy – mint ahogy címe is elárulja – a Kolimai napló inkább az. Itt az indulástól kezdve tételesen, napi bontásban olvashatjuk Hugo-Bader „kalandjait”. A szerző az említett Kolimai Főútvonalon stoppol végig, Magadanból indul és Jakutszkig jut el, amely a kettőezer-huszonötödik kilométerre esik a Főúton.

Hugo-Bader_Fehér-láz180A Fehér láz ezzel szemben két részre osztható: az elsőben számol be az UAZ-zal tett utazásról – mellyel ötvenedik születés­napjára lepte meg magát –, a másodikban pedig többek között olvas­hatunk a kétezres évek ukrán bányász­kataszt­rófáiról, a leány­keres­kedelemről és egy, a fiával tett úgyszintén elég egzotikus, de kevésbé veszélyes utazásáról. A Fehér láz további érdekessége, hogy vázát egy Riport a XXI. századról című mű adja, melyet a Komszomolszkaja Pravda két újságírója írt 1957-ben (amikor Hugo-Bader született) arról, hogy milyen is lesz a világ ötven éve múlva. A szerző emellett végigfotózta az útját, ezekből is szép számmal találunk a könyvekben.

Jacek Hugo-Bader mindkét magyarul olvasható műve igencsak megrázó. Egy olyan világba kalauzolja az olvasót, amelyről a legtöbbünknek fogalma sincs. Nem egy helyen annyira kemény és borzasztó történetekkel, sorsokkal találkozunk, hogy az ember legszívesebben odavágná az egészet. De bestiálisan jól van megírva (és lefordítva: Mihályi Zsuzsa és Pálfalvi Lajos munkája), és képtelenség letenni. És ha ez még mindig nem lenne elég meggyőző, a szerző egy ruszki–lengyel hippiszótárral is meglepi olvasóit, így például bárki megtudhatja, kik azok a bitnyikek, oldovijok, vagy hogy hívják a mákszalma főzetéből készült házi heroint.

A Szlávtextus.hu oldalon megjelent írás szerkesztett változata

* * *  * * *

Jacek Hugo-Bader: Kolimai napló (fülszöveg)

„Magadan Kolima fővárosa, Alekszander Szolzsenyicin már alapműve, A Gulag szigetvilág első fejezetében említi. De nálam nem lesz szó a Gulagról, a táborokról, a fegyencekről, az éhezésről, a halálról, a kínokról.

Magadanból indulok el a Kolimai Főútvonalon, amelyet Kolimai Magisztrálnak is hívnak, az orosz autóatlaszban pedig Kolima szövetségi útként szerepel. A helybeliek többnyire röviden csak Főútnak nevezik. Ez az egyetlen országút ebben a hatalmas térségben, amely akkora, mint Európa egyharmada. Az öregek úgy mondják, hogy ez az út a világ leghosszabban elnyúló temetője. Utánaszámoltam: ha a Sztálin-korszak kolimai lágereinek minden áldozatának holttestét lefektetnénk rajta egymás után, nem férnének el. Kolima több mint egymillió-egyszázezer vagy -kétszázezer emberi lényt nyelt el.

Az a baj, hogy senki sem tudja, mennyit. Ha összeadjuk az 1932-től 1956-ig ide szállított összes tengeri embertranszportot, azt az eredményt kapjuk, hogy több mint kétmillió fegyencet szállítottak Kolimára. De erről szinte egyetlen szó sem esik a történeteimben! Nem beszélek azokról az időkről. Ha elmegyek az utolsó túlélőkhöz, csak fösvénységből teszem, nehogy elszalasszam őket, mert az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még följegyezhetem, mit kellett átélniük, megtapasztalniuk. Mert kivételes emberek – látták az élet legmélyét, a lágerben átlépték azt a határt, amelyen túl minden lélek széthullik.”

Fordító: Mihályi Zsuzsa

Jacek Hugo-Bader: Kolimai napló
Kairosz Könyvkiadó, Budapest, 2013
316 oldal, teljes bolti ár 3200 Ft
ISBN 978 963 662 6549

Jacek Hugo-Bader: Fehér láz – Delirium tremens (fülszöveg)

A Kapuściński-iskola más képviselőihez hasonlóan Hugo-Badernek is megvan az az erénye, hogy újságíróként szakosodott egy régióra (Oroszországra és Kelet-Európára), tökéletes a helyismerete. Csakhogy ő nem külpolitikai újságíróként, hanem inkább utazó antropológusként gyűjti az ismereteket és mindebből képes igényes és rendkívül olvasmányos beszámolókat írni. Hugo-Bader könyvének egyik fő témája egy őrült vállalkozás: azzal ünnepelte az ötvenedik születésnapját, hogy elautózott Moszkvából Vlagyivosztokba télen. A fejezeteket műegésszé formáló ismétlődő motívumok közül a három legfontosabb a transz-szibériai autóút, az ötven évvel ezelőtti szovjet futurológia gyakran idézett remekműve és a címben szereplő delirium tremens, ami igen nagy pusztítást végez a szereplők között.

Fordító: Mihályi Zsuzsa, Pálfalvi Lajos

Jacek Hugo-Bader: Fehér láz. Delirium tremens
Kairosz Könyvkiadó, 2012
428 oldal, teljes bolti ár 3000 Ft
ISBN 978 963 662 5504