Dan Lungu: A kislány, aki Istent játszott (előzetes, részlet)

Az általános iskolás kislány a nagyszüleivel él egy romániai kisvárosban, miközben óvónő anyja Rómában cselédként dolgozik, hogy ezzel segítsen a család anyagi helyzetén. Az anya négy éven keresztül nem látja gyermekét, a kislány pedig elhagyatottságában kitalál egy magányos játékot: sivár, lakótelepi toronyház tetején Istent játszik. Elképzeli, hogy varázslattal befolyásolni tudja a profán dolgokat, megváltoztathatja a sorsszerűen bekövetkező eseményeket.

Korán reggel álmosan ébred, egy ideig még csukott szemmel kóvályog a lakásban, azt sem tudja, merre viszik a lábai. Sokáig fent volt anyuval, amíg befejezte a szépírás háziját, és még álmában is kampókat látott. Olyan fáradtan dőlt ágyba, mint egy mosogatórongy, arra sem emlékszik, hogy húzta magára a bocifejes, Túró Rudi reklámra hasonlító pizsamáját és hogy jutott el az ágyig. Csak a fürdőszobaajtónál veszi észre, hogy ébren van, amikor lenyomja a kilincset, és nem nyílik ki. Félig kinyitja a szemét, látja az ajtó matt üvegét, és érzi, hogy mindjárt bepisil. Lent, a hasikájában, mintha egy sündisznó szurkálná. A hólyagja feszül és forró, legszívesebben leülne egy kisszékre, vagy lekuporodna.

Gyere már ki, mert Rădițának vécére kell menni, kiáltja mögötte anyu, a hosszú, szilvamag színű hálóingében olyan, mint egy őrangyal, mire apu kidugja félig borotvált, félig habos arcát, mintha a tajtékos tengerparton aludt volna az éjjel. Ha nem volna olyan álmos, nevetne rajta. Pont most kell borotválkoznod, amikor iskolába készülünk, sziszegi anyu dühösen, mintha rágóval csettintene. Mindig probléma van a vécé körül, annak ellenére, hogy Mălina délután jár iskolába, és csak akkor kel fel, mikor már a hasára süt a nap. A kellemetlenségek akkor kezdődtek, amikor nagyiékhoz költöztek, vagyis amióta iskolába jár, mert azelőtt a panelban két vécéjük volt. Hazaköltöztek abba a házba, ahol anyu a gyerekkorát töltötte, hogy maradjon pénzük babákra, nyalánkságokra és ruhára.

A lakásukban most egy néni és egy bácsi lakik, nekik nincs gyerekük, de Rădița csak egyszer látta őket. Amikor már megunnak ott lakni vagy nem lesz pénzük lakbért fizetni, a néni és a bácsi elköltöznek, ők pedig visszamennek, és újból két vécéjük lesz, nem kell reggelenként veszekedni, főleg hét közben, mert vasárnap más. Először nagyiék mennek a fürdőbe, de ő sohasem látja őket, mert olyan korán még a nap sem bújt ki. Ilyenek az öregek, inkább éjjel pisilnek, míg a gyerekek inkább reggel, a kisbabák pedig egész nap. Nagyiék sosem húzzák le a vizet, mert a fürdőszoba pont a Mălina és az ő szobája mellett van, és nem akarják felébreszteni őket. Apu szerint nem az álmukra ügyelnek, hanem azért nem húzzák le a vécét, mert fösvények, mire anyu idegesen sziszeg, hogy fogja be a száját, és becsapja az ajtót. Apu rájuk kacsint, Mălinára és rá, hangtalanul mosolyog, és azt mondja, nem érti, miért sipákol az öregek miatt, akik inkább egyik veséjüket is eladnák, mint hogy előszedjék a dugi pénzüket és vegyenek egy rendes új, színes tévét. Mălina nevetgél, de ő összeszorítja a fogát, még ha nevethetnékje van is.

Uralkodik magán, ha kell, ökölbe szorított kézzel, nem akarja kinevetni nagyit, mert utána megbánná. Apu némán kijön a fürdőszobából, most már mindkét arcával, a fürdőben nem érződik a homok vagy kagyló illata, csak a szappanhabé és a fogkrémé. Ahogy ráül a vécére, a pisi először nem akar elindulni, mintha anyu megijesztette volna a sziszegésével, nem akar zavarni, de ez nem tart sokáig, csak amíg az órára pillant, és máris csurogni kezd, olyan hangosan, hogy megijed, még az egész házat felriasztja, úgyhogy becsukja a szemét, és az ujjával befogja a fülét. Miután elhalkul, még mindig úgy marad bedugott füllel, jó érzés, ahogy álmosan csurdogál belőle a pisi, szemhéja alatt zöldes fény, hasa megkönnyebbülve elernyed, úgy érzi, lebeg, jó volna, ha ez ezer évig tartana. Gyere, mert kihűl a kakaó, kiált be anyu a kulcslyukon szigorú, de mégis bársonyos hangon. Ezután, jóval ezután Rădița kitalált egy játékot, de nem beszél róla senkinek, leginkább nyáron jó játszani. Ameddig csak tudja, visszatartja a vizeletét, amíg érzi, hogy a hólyagja szépen gömbölyűre feszül, mintha lenyelt volna egy kicsi, folyékony napot, hanyatt fekszik mozdulatlanul, hogy sokáig, nagyon sokáig bírja, az orrán szabályosan lélegzik, amíg az ingerek nem kergetik a vécére vagy egy fa mögé. Sokáig visszatartja, amíg a hasa olyan kemény nem lesz, mint a tömlő, annál kellemesebbek a megkönnyebbülés pillanatai, beleborzong és a füle hegyéig belepirul. Sokszor, amikor ezt játssza, eszébe jut az apja félig borotvált arca és az aggodalmaskodó anyja, hálóingben, kócosan, az a reggel, amikor még fogalma sem volt arról, mi fog történni azután. Türelmesen kell várni, amíg a hólyagja apránként megtelik, ezért nehéz ezt játszani. Nyáron persze sok görögdinnyét eszik, és szörpöt iszik. Annyit iszol, mint egy réce, kiáltja nagyi. Mi van, beteg vagy?, kérdezi, ha látja, hogy hanyatt fekszik és alig lélegzik. Ő megrázza a fejét, hogy nem. Lustálkodsz?, kérdezi nagyi tréfásan. Mire ő bólint, hogy igen, és sokszor annyira kell nevetnie, hogy majdnem bepisil.

Felhajtja a kakaót, mint a vizet, tényleg, kihűlt egy kicsit, a föle undorítóan a szájpadlására tapadt, mint a mosogatólé hártyája. Az ujjával kétszer is megpróbálja lekaparni, de nem találja el, az ujja sós, nem érti, mitől. Észbe kap, hogy emiatt mindjárt elkésik az iskolából, és anyu akkor rászól, hogy kislányom, mindjárt elkésel. Ellenőrzi és sietteti, hihetetlen, egyszerre mennyi mindenre képes a hangjával. Az első órája éppen szépírás, Istenem, mennyit kínlódott a házival, anyu is leizzadt mellette, minden betűnél remegett, felfortyant minden pacára. Nagyon fél a szépírástól, és nem érti, miért kell az embereknek a szavakat lerajzolniuk, és nagyon fél a tanító néni esernyőjétől, az évszaktól függetlenül mindig ott áll az osztályterem sarkában, mert nem az eső ellen tartja, hanem a szorzótábla és a szépíráshibák meg a fegyelmezetlenségek ellen. Hosszú nikkelhegyével az orráig elér. És mint egy görbe tükörben, láthatja benne a kicsúcsosodó fejét, de nem azért áll szemtől szemben az esernyővel, hanem mert a tanító néni mindenáron akarja hallani a helyes választ. Egyetlen mozdulat, és felszúrhatja vele a falra, mint egy bogarat a szertárban. A gyerekek visszafojtott lélegzettel figyelik, sajnálkozva, de kicsit sóvárogva várják a mutatványt, amikor az agya a falra loccsan, hogy legyen mit mesélniük szünetben és otthon. De ez sohase történik meg, mert az ernyő remegve végigszaglássza, aztán behúzott farokkal bebújik a lábai közé. És amikor már azt hinné, megúszta, hopp! hátulról ráugrik, és fémorrát a lapockájába fúrja, mintha hangyát keresne a kövek alatt. Az a hajlékony, kockás anyagú esernyő az előző életében kutya lehetett, vagy a tanító néni volt kutya, de csak a jó édesanyja tudja az igazságot. Ő teljes szívéből szeretne tízes osztályzatot kapni, és nemcsak a küllős agár miatt, hanem anyu kedvéért, mert fésülés közben, amíg ő a csirkesonkás és ketchupös szendvicsét eszi, anyu jó osztályzatra vágyik, sokkal jobbra, mint Rădița. Anyu megérdemelne egy jó jegyet, a legjobbat, mert minden reggel elkészíti a kakaóját és kiküldi aput a fürdőszobából, hogy ő pisilhessen. Talán apu is megérdemelne egy jó jegyet, ha-ha, mert egyszer dühösen azt mondta, hogy nem kell berezelni egy bolond vénasszony esernyőjétől, és ha hozzá mer nyúlni, bemegy az iskolába, az ernyőjét a seggébe nyomja és kinyitja, ahányszor csak kell, amíg az a bolond nő bocsánatot nem kér.

Veronica bekiabál a kapuból, és a szél miatt vicces a hangja, hol hangos, hol elhalkul. Bár nincs messze az iskola, minden reggel együtt mennek, csak olyankor nem, ha haragban vannak. Veronica két évvel idősebb, és lejjebb laknak, egy szép kerítésű házban. A szülinapjára nagyi érdekes ajándékot vett neki, hogy egy reggel se felejtsen el feléjük menni. És amikor kolindálni jött, több pénzt adott neki, mint a többi gyereknek. Rădița jobban szeretné, ha neki kellene Veronicáék kapuja előtt elmenni, és nem fordítva. Hazafelé, tanítás után külön jönnek, de délután nem veszélyes az út. Szeret bámészkodni hazafelé, játszadozni a gyerekekkel a többi osztályból, így sokszor egy órába is beletelik, míg hazaér. Anyu kidugja a fejét az ajtónyíláson, kiszól Veronicának, hogy ő is rögtön megy, és a lakásba bemegy a hideg. Szilveszter után kegyetlenül havazik, anyu és apu sugdolózik a sötétben, hogy honnan tudnának még pénzt szerezni. Igazából inkább anyu hangját lehet hallani, apu inkább csak sóhajtozik. Anyu ráadja a kabátot, a hátitáskát, begyömöszöli a copfjait és a masnikat a plüssmacis sapkája alá, és majdnem kilöki az ajtón, hogy Veronicának ne kelljen rá várnia.

Nagyapa vastag kabátjába burkolózva, zilált hajjal a kapuig kíséri, sok sikert kíván, amit nem szokott minden reggel. Az utcán a villanypózna körül halványan undorító sárga fénnyel világít a hó, az ég kékes-rózsaszínű, Veronica toporog a bakancsában. Ahogy közelebb ér hozzá, leengedi a sálját az orráról, párás lehelettel köszön Letiția néninek, viccesen jól nevelt korán reggel, és anyu a lelkükre köti, hogy ne a szájukon lélegezzenek, nehogy begyulladjon a torkuk. Ő visszanéz, hogy lássa a lábnyomait a járdán, de nem nagyon lehet kivenni, mert összekeveredtek az anyuéval, aki húzza a lábát, mint egy robot, nem lép tisztán, úgyhogy csak egy szélfújta összevisszaság látszik utána. Még látja, ahogy a feje fölé emeli a vastag kabátot, és elindul a ház felé, mintha nagyapának öltözve meg akarná ijeszteni a bent lévőket. Szó nélkül mennek egymás mellett, a vastag sapkáktól nem is hallanák egymást, olyanok, mint két süket banya, egyenesen a fülükben csikorog a hó, mintha fültisztító pálcikával kaparnák a dobhártyájukat. Megesküdött volna, hogy ha apu megborotválkozik, nem fogja elseperni a havat a ház körül, mert ő panelban nőtt fel, és nem szokott hozzá az ilyesmihez, nagyapa haragszik, megragadja a falapátot, párát fúj az orrán és a száján, mint egy házi sárkány, lesepri a járdákat, de aztán egész nap sem ő, sem a nagyi nem szólnak apuhoz. De apunak ettől nem megy el a kedve, huncutul odakacsint Mălinának, hogy ha ő nem bosszantotta volna fel nagyapát, nem pattogott volna, mint egy pörgettyű, ő is kivehetné a részét a hóseprésből, és legyenek csak hálásak, hogy ilyen jó pszichológus a vejük. Ha anyu is ott van, tizenegy méterre ugrik, és üvöltözik, hogy nem kellene így beszélnie a gyerekek előtt, olyan érzéketlen és lusta, hogy nincs párja a világon, mire apu válasza, hogy anyu még rondábban beszél a gyerekek előtt, mint ő, mire anyu kirohan és bevágja az ajtót. Egy szép nap rendkívül érdekes dologra jött rá, és azóta csak ezen gondolkozik. Igen, mintha megvilágosodott volna, amikor rájött, hogy amikor egyik helyről a másikra megy, az a hely nem tűnik el, és az ott maradt emberek ugyanúgy léteznek és beszélnek tovább. Nem tudja, mit csinálnak, amikor ő már nincs ott, de az biztos, hogy foglalkoznak valamivel. Nem, mostanáig még sohasem gondolta, hogy miután kimegy a szobából, a dolgok úgy eltűnnek, mintha ott se lettek volna, de újra előkerülnek, amikor megint belép, mindegyik pont a helyére kerül, és eddig fel sem merült benne, hogy mit csinálhat nagyi és nagyapa, anyu és apu, vagy éppen Mălina, miután ő elmegy az iskolába.

De meg akart győződni, hogy a tárgyak ugyanúgy maradnak, és egyik délután, amikor egyedül volt otthon, elvégzett egy apró kísérletet. Annak a szobának az ajtajához lopakodott, ahol Mălinával alszanak, és hirtelen kinyitotta, hogy lássa, az ágy, a könyvszekrény, az éjjeli lámpa, a képek a falon a helyükön vannak-e. Ezt többször megismételte, mindig gyorsabban, hogy rajtakapja őket, ha eltűnnek és előtűnnek, de semmi gyanúsat nem vett észre. Vagy mert sokkal gyorsabbak voltak nála, vagy mert a helyükön maradtak. Azután sokkal jobb ötlete támadt, bekukucskált a kulcslyukon. Csakhogy papírral volt betömve, mivel Mălinának úgy tűnt, hogy valaki leskelődik, esküdözött, hogy este vagy reggel látja, ahogy megcsillan mögötte egy szem, és piszkos-rózsaszínű vécépapírral betömködte. Beletelt egy időbe, amíg kipiszkálta, amíg megtalálta anyu kötőtűjét, pedig horgolótű jobb lett volna. Nekilátott leskelődni, mindenféle trükköket talált ki, de bármit csinál, nem sikerül rajtakapnia a kancsót az asztalon vagy a műanyag papucsot az ágy alatt, viszont megkékül a térde. Az is eszébe jutott, hogy Mălina is segíthetne, ha a szobában maradna, amíg ő kimegy, és utána elmondaná, hogy mi történik a tárgyakkal, miután becsukódik az ajtó, de rájött, hogy ez hülyeség, mert a tárgyak nem olyan buták, hogy elmozduljanak, ha valaki bent van. Idegesíti, hogy nem tudja, hogyan győződhetne meg, hogy azok az átkozott tárgyak a helyükön maradnak, aszerint, hogy milyen erősen és mennyire közelről nézi őket, úgy tűnt neki, előtte megjátsszák, hogy fegyelmezettek, de közben megpróbálják átverni. Egyszer úgy rémlett neki, hogy a háta mögött összekacsintanak, az éjjeli lámpa a szekrénnyel, a tolltartó a függönnyel, és így tovább, kuncognak és kinevetik. Sokszor hirtelen megfordul, de semmi, úgy tesznek, mintha ártatlanul aludnának, mint ő még óvodás korában. Gondolja, ha hirtelen megfordul, az olyan, mintha kinyitná az ajtót, csak sokkal egyszerűbb, úgyhogy sokszor próbálja meglepni őket. Gyorsan visszafordul, hogy ne legyen idejük félrevezetni, de az összes tárgy, még egy csorba fésű is sokkal ravaszabbnak bizonyul nála. Végül kidől a fáradtságtól. Hanyatt fekszik az ágyon és behunyja a szemét. Egy pár összetekert harisnyát talált az ágyon, csakis Mălina hagyhatta ott. Tehát amíg behunyta a szemét, addig is ott volt, a keze ügyében. Elégedetten felsóhajt és elalszik. Azt álmodja, olyan szobában próbál elaludni, ahol ahogy behunyja a szemét, minden tárgynak rakétaüstöke nő és eltűnik, és ő képtelen elálmosodni, mert ahányszor lehunyja a szemét, még az ágy is eltűnik alóla, de ahogy kinyitja, megint előkerül.

Aznap, miután elhagyja a süket asszony kerítését és a nagyszülei házából már a kémény sem látszik mögötte, rájön, hogy otthon mindenki ugyanúgy végzi a dolgát, mintha ő is ott lenne, és képtelen nem gondolni arra, hogy vajon mégis mit csinálnak. Kitalált magának egy saját játékot, amiről a többiek semmit sem tudnak. Amikor érzi, kezd unatkozni, elképzeli, mit csinálnak, akiket ismer, főleg anyu, apu és Mălina, nagyi és nagyapa, de a távolabbi rokonok is, vagy a szomszédok az utcából. Jó arról is képzelődni, hogy mit csinál Miron bácsi, a biológiatanár, aki imádja a növényeket, bogarakat és állatokat.

Ahogy bandukolnak lassan, és mindketten másra gondolnak, egy rekedten ugató kutya állja el az útjukat. Megállnak, összenéznek és megfogják egymás kezét. Olyan színű a kutya, mint a szárított hús, nem ismerik. Nem ijednek meg nagyon, megszokták, hogy szóba állnak idegen kutyákkal, de ez lompos, vicsorog, és nincs pórázon. Leül, őket nézi, időnként felhúzza a felső ínyét, mintha undorodna az ételtől a tányéron. Nem tudják, el merjenek-e menni mellette, és rövid habozás után megragadja Veronica kezét, hogy jobbról kerüljék ki a dögöt.

Veronica van a kutya felől, de alig tesznek egy lépést, a kutya eléjük ugrik, aztán kétszer egymás után fenyegetően rájuk mordul. Hoppá, mondja Veronica, és megtorpan. Kutyuskám, mi jó kislányok vagyunk, iskolába megyünk, te pedig jó ú vagy és odébb állsz, mondja, de a kutya vicsorogni kezd, megmutatja rózsaszínes szürke ínyét, olyan, mint a gyurma, nem ért egyet a javaslattal, úgyhogy két lépést hátrálnak. Senki se jön arra egyik irányból sem, hogy elkísérje őket a szörnyeteg mellett, a kövek a hó alatt vannak, az ágak túl magasan, csonttá fagyva a fákon.Azt hiszem, vissza kell fordulnunk, és megkérni az anyukádat, hogy kísérjen el, mondja Veronica, csakhogy már késő, nemsokára becsengetnek. Nekem az első órám matek, mondja Veronica a sáljából, jó volna elkésni, hátha elkísér az anyukád az iskoláig és megmondja a tanító néniknek, hogy ne húzzák meg a fülünket. Hamarosan megszólal a tükörtojássütőhöz hasonló iskolai csengő, és neki szépírás az első órája, semmiképpen sem akar elkésni, anyu haragudna, hogy hiába kínlódott vele a házival, és ha megszabadul is az előtte álló hitvány kutyától, a másiktól, a nikkelorrú dögtől biztosan nem. Veronica még kettőt lép hátra, elengedi a kezét, és visszafordul a ház felé, míg ő dermedten és tehetetlenül áll, sírva fakad, előbb csak halkan, aztán mind hangosabban, a könnye azonnal ráfagy a sáljára és a kesztyűjére.

Gyere, Rădița, kiáltja Veronica, integet neki, vagy ott akarsz maradni, hogy az a hülye kutya felfaljon reggelire? A kutya úgy nézi őket, mintha döntést várna, a felső ínye iszonyúan remeg. És neki akkor az a mentő ötlete támad, hogy Veronica vegye ki a hátitáskájából a sonkás szendvicset, mire a vadállat is feláll, száját nyalogatva, mintha megértette volna, miről beszélnek, és furán félrefordított fejjel követi minden mozdulatukat. Veronica a szendvicseket a zacskóval együtt a hóba dobja, a kerítés mellé, a kutya szinte röptében elkapja, olyan mohó. Eltépi a zacskót, és a szalvétával együtt falja a kenyeret, a karácsonyról maradt szalvéta, fenyővel, égő gyertyával, nagyon szép. Fussunk, mondja, és nekiiramodik. Állj meg, ne félj, szól utána Veronica, most már nem jön utánunk. De ő nem a kutya elől fut… Úgy fut, hogy a táskájában ugrálnak a füzetek, a tolltartó, hallja, ahogy zörögve rázkódnak a ceruzák, golyóstollak, és a háta mögött Veronica egyre halkuló hangját.

Összefagyott az orrlika, időnként fuldokol a hideg levegőtől, érzi, ahogy a hátán leperegnek az izzadságcseppek, a sálja csupa nyál. Amikor odaér, az iskolaudvar már üres, a folyosók csendesek, bent van a tanító néni. Majdnem kitör belőle a zokogás, de akkor kinyílik az osztályterem ajtaja, kilép rajta Cezar, hogy megnedvesítse a szivacsot, és azt mondja, bemehet nyugodtan, mert a tanító néni telefonál, úgy látszik, valami baja van.

A torkában ver a szíve, amikor belép a tanterembe, de a tanító néni még a naplót sem tette le a katedrára, ott van a hóna alatt, mérgesen beszél a mobilján, még a köszönését sem fogadja. Ő gyorsan levetkőzik, a helyére oson, hálát ad a Jóistennek, így tanulta nagyitól, hogy mindig hálát kell adni, ha megszabadul a bajtól, és a tábla alatt a sarokban lévő esernyőre sandít. Ott áll kötelességtudóan. Kapar a torka, a pólója átnedvesedett a hátán, a masnija rémesen összegyűrődött, próbálja kisimítani.

Fordította: Koszta Gabriella

Dan Lungu: A kislány, aki Istent játszott
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018
414 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft,
kedvezményes webshop ár 2966 Ft
ISBN 978 615 576 1584