Hámori Barbara: Az én kék zónám (részlet)

A kék zónák titka

A hosszú, egészséges élet nyomában

Mindig mozgékony gyerek voltam, fára mászós, verekedős fajta, olyan, aki még a fiúknál is jobban szeret focizni. Édesanyámék nem engedték, hogy versenyszerűen sportoljak, helyette zongoráznom kellett, szolfézsra jártam, verseket tanultam és olvastam. Ma már tudom, hogy ez a lehető legjobb csomag, amit az élethez adhattak. Akkor azonban még nem tudtam, hogy az olvasás a hosszú, boldog élet egyik alapja, hogy versmemoriterek nélkül nehezen alakul ki a hosszú távú memóriánk, a zongora- és zenetanulás pedig fejleszti a kognitív képességeket. Persze ki foglalkozik mindezzel tizenévesen, nem igaz?

Hát én sem foglalkoztam.

Ez a tökéletesen „jókislányos” élet egyáltalán nem tetszett, minden ellen lázadtam: a könyvek ellen, a szigorú napirend ellen, a zongoraórák és a versmemoriterek ellen. Nem volt ínyemre, hogy gyomlálnom kellett a kertben, és szombatonként ki kellett porszívóznom az egész lakást. A lázadásom a heves éjszakai bulizásokon túl leginkább abban mutatkozott meg, hogy bár bölcsész kislánynak szántak, én mindig mindenhol, minden helyzetben sportolni akartam. Nem volt olyan edzés, ahova el ne szöktem volna: kipróbáltam a tájfutást, a teniszt, az atlétikát, a kosárlabdát, az úszást, az aerobikot, a kerékpározást, a capoeirát, és azóta még vagy huszonöt másik sportágat. Ma már tudom, hogy a sport csodafegyver a hosszú, egészséges élet szempontjából, de huszonévesen persze nem ez motivált.

Aztán jöttek a komoly élethelyzetek: házasság, gyerekek, karrierkezdés, kapunyitási pánik: hirtelen a felnőttkor kellős közepén találja magát az ember, pedig még fel sem ocsúdott a lázadó tinédzser szerepéből. Nem voltam felkészülve mindarra, ami rám várt, hiszen senki sem figyelmeztetett, hogy két síró gyerek miatt hat évig egyetlen éjszakát sem tudok majd átaludni, ahogy azt sem mondták, mennyire nehéz egyszerre pénzt is keresni, meg a játszótéri csúszdák világában is helytállni. A barátaim, akik előtte reggeltől estig velem lógtak, már nem értek rá, és arra sem készített fel senki, mit jelent valójában a házasság… Lett is tizenöt év alatt három esküvőm, három különböző vőlegénnyel. Stressz, stressz és stressz: a harmincas éveim valósága sziklaként terített le, és kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy én sem fogok örökké élni. Elkezdődtek a bajok: egy kis szédülés – ami valójában öt évig tartott –, migrén, valamint érthetetlen hasi panaszok. Mi történik velem? Szétestem! Nem volt időm azon töprengeni, vajon mi a hosszú élet titka, mert örültem, ha a másnapot túléltem valahogy.

Mint azonban minden, a rossz korszakok is véget érnek egyszer. A harmadik gyermekem születésével mintha vérátömlesztésen estem volna át: negyvenéves lettem, elmúlt az éveken át tartó szédülés és migrén, kicsattanó kismama voltam, rengeteg anyatejjel és gömbölyded idomokkal. Végtelenül boldog voltam, mert harmadszorra is anya lettem, és született egy újabb csoda gyerekem. Valamivel érettebben már meg is tudtam élni a várandósság és az anyaság minden percét. Csak az a fránya tükör. Csak az ne lett volna! Minden reggel, amikor tükörbe néztem, fel kellett tennem magamnak a kérdést: hol az a vékony, sportos kiscsaj, aki egykor voltam? Ki ez a felnőtt, husi néni, akit a tükörben látok? Úgy éreztem, nőként már sosem leszek a régi. Vigasztaltak engem mindennel: a hormonok teszik, meg az inzulin. Persze nem tudtam, mit gondoljak, csak azt, hogy a levegőtől is hízok. És ugyan ki hallott akkor még a perimenopauzáról és arról, hogy a klimax előtt akár már tíz évvel is lehetnek tünetei?

Most ötvenhárom éves vagyok, és az elmúlt évtizedek hepehupái arra indítottak, hogy kiderítsem, mi is az igazság. Amióta betöltöttem a bűvös ötvenet, és különböző algoritmusok kiszámolták, hogy reálisan még körülbelül hány teliholdam, karácsonyom és szökőévem lesz, elkezdtem azon gondolkodni, meddig is tart számomra ez a földi kaland? Tényleg élhetünk száz évig? És ha igen, megéri-e ezért küzdenünk?

2025 januárjában elindítottam Az én kék zónám podcastet, amely azokról a területekről – ún. „kék zónákról” – kapta a címét, ahol a világon a legtovább élnek az emberek: ezekben a régiókban kiugróan magas a 100 éven felüliek aránya. Az ő életmódjukat vizsgálva meglehetősen nagy hasonlóságokat fedeztek fel a kutatók, pedig egymástól nagyon távol élő népekről van szó.

Feltettem tehát a kérdéseimet olyan, nálam jóval okosabb szakembereknek, akik mindent tudnak, amit a hosszú, egészséges, boldog életről ma tudni lehet. Minden héten izgalmasabbnál izgalmasabb emberekkel beszélgettem, és a segítségükkel az eltelt évben olyan sok tudást gyűjtöttem össze, hogy azt gondolom, az olvasók számára is hozzáférhetővé kell tennem ezt a gazdag anyagot.

Ebben a kötetben a szakértők által elmondottakra támaszkodva azt szeretném elmesélni, hogy a longevity, vagyis a hosszú, egészséges, boldog élet elérése nem egy pusztítóan kemény vállalás és feladat. Nem aszkézis és nem önkorlátozás. Hanem váltás. Egyik rutinból a másikba. A régi megszokásokból újakba. Lépésről lépésre.

Táplálkozás, mozgás, stresszkezelés, alvás és kapcsolatok – ha hosszan és jól akarunk élni, erre az öt pillérre támaszkodhatunk. Ezek alkotják a könyvem fő fejezeteit, amelyekben igyekeztem a legfontosabb tanulságokat összeszedni. Remélem, sok olvasónak tudok segíteni, akik ezáltal elkerülhetik ezt a rengeteg hepehupát, amelyeken én keresztülmentem. Ha csak egyvalakinek is segítek, számomra már megérte.

Éppen ezért a hosszú és boldog élethez vezető út nem egy egységes, mindenkire érvényes szabályrendszeren múlik, hanem azon, hogy megismerjük saját magunkat, figyeljünk a testünk finom jelzéseire és így alakítsuk a szokásainkat.

Hámori Barbara: Az én kék zónám
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2026
508 oldal, teljes bolti ár 10.999 Ft