Paksa Rudolf: Szálasi Ferenc és a hungarizmus (részlet)

| Katonaálmok |

Szálasi Ferenc 1897. január 6-án született Kassán szegény katona-tisztviselői család második gyermekeként. Édesapja, idősebb Szálasi Ferenc 31, édesanyja, Szakmáry Erzsébet 22 éves volt első fiuk születésekor. Az ötgyermekes családban a legidősebb lányt (Vilmát) négy fiú követte: Ferenc, Béla, Károly, Rudolf (akit magyarosan Rezsőnek is neveztek). Az ifjabb Ferenc – akit a családban Ferinek vagy Ferkónak hívtak – apai ágon örmény és osztrák, anyai ágon szlovák vagy ruszin felmenőkkel is büszkélkedhetett, ami az Osztrák–Magyar Monarchiában – különösen a katonák és tisztviselők körében – egyáltalán nem számított ritkaságnak. A családi emlékezet szerint az apai ősök a 17. században menekültek a román fejedelemségeken keresztül Erdélybe, és itt telepedtek le a Kisküküllő vármegyei Ebesfalván, amit 1733 után Erzsébetvárosnak neveztek (1920 és 1930 között aztán az Ibaşfalău, illetve az Elisabetopole névalak használatos, 1930 óta pedig Dumbrăveni a település neve). Úgy tartották a családban, hogy a Szálasi név perzsa eredetű, jelentése „pásztor”, „nyájőrző”. Az apai nagyapa, Szálasi Antal Kajetán 1829-ben született, fiatalon részt vett az 1848–1849-es szabadságharcban, majd annak leverése után nyolc évre besorozták az osztrák hadseregbe. Így került Ausztriába, majd leszerelése után Bécsben telepedett le és helyezkedett el mint vasúti tisztviselő. 1863-ban feleségül vette az osztrák Helmreich Juliannát. Az anyai nagyszülők Szakmáry János kassai asztalos és a szlovák vagy ruszin származású Krusnyák Anna. A különböző származású felmenők miatt érdemes megemlíteni, hogy a Szálasi család anyanyelve a magyar volt, második nyelvük pedig a német, szlovákul (a korabeli szóhasználatban: tótul) vagy ruszin nyelven viszont egyáltalán nem tudtak. Szálasi apja római katolikus, anyja görög katolikus volt, az ifjú Szálasi Ferencet tehát a kor szokásai szerint római katolikusnak keresztelték. A ’48-as szabadságharcban részt vett apai nagyapját nem ismerhette, mert ő még az idősebb Szálasi Ferenc – akin egy gyermekkori arcidegbénulás egész életére nyomott hagyott – gyerekkorában elhunyt, így Szálasi apja katonai árvaiskolában kezdte középfokú tanulmányait, végül pedig a pozsonyi katonai főreáliskolában fejezte be, és katonasági számvevőtiszt lett. Fiait maga is kivétel nélkül katonaiskolába adta.

Szálasi tíz éves korában került el otthonról a kőszegi katonai alreáliskolába. A családjához, és különösen édesanyjához szorosan kötődő fiú egyáltalán nem akart katona lenni. Gyerekként egy Távol-Keletről érkezett misszionárius és egy szomszédos cipész keltette fel az érdeklődését. Szálasi mindig nagy szeretettel emlékezett meg családtagjairól, akikkel mindvégig közeli, jó viszonyt ápolt. A család minden szempontból hagyományosnak számított: a katona édesapa testesítette meg a szigort, a rendet és fegyelmet, a mélyen vallásos édesanya pedig a szeretetteljes törődést. Az apja azonban csak egy alkalommal fenyítette meg a magát dacos és durcás gyereknek tartó Szálasit, amikor egyszer fejbe dobta egy kővel az egyik öccsét. Szálasi utóbb úgy tartotta, hogy testvéreivel – akik közül Béla állt hozzá a legközelebb – éppen a szülőkhöz való erős kötődésük miatt házasodtak csak nagyon későn. A családban a Monarchia liberális szellemiségének megfelelően nem volt zsidóellenesség. Kassai gyermekorvosuk is izraelita volt.

A matematikát, a precizitást és a szimmetriát különösen kedvelő gyermek kedvenc szórakozása a Märklin-féle építőjáték volt (ez a kor „legója”), amiből hidakat, alagutakat és épületeket lehetett összerakni. Ezzel még fiatal felnőttként is szívesen foglalatoskodott, amikor a világháború idején karácsonykor haza tudott menni Kassára. Olyannyira szerette ezt a játékot, hogy az első világháború lövészárkából még fejlesztési ötleteit is megküldte a gyárnak, amiért végül díjat is kapott. Ugyancsak szeretett sakkozni, sakkfeladványokat és keresztrejtvényeket fejteni. A gyermek Szálasi nagyon szerette a meséket, később pedig sokat olvasott. Felnőtt fejjel a legtöbbre Madách Tragédiáját tartotta, kedvenc írója pedig Maeterlinck volt. A Szálasinál egy emberöltőnyivel idősebb flamand származású belga író nem véletlenül vált Szálasi kedvencévé. Az irodalmi Nobel-díjat 1911-ben elnyerő Maeterlinck a szimbolista dráma mestere volt, műveiben a megszemélyesített halál játszotta a főszerepet. Írásainak sajátossága még a szereplők szecessziósan túláradó lelki élete. Maeterlinckben az egyházi középiskola végzése során erős averzió alakult ki az egyházi intézményekkel szemben, nem meglepő tehát, hogy a hagyományos vallásosságtól a fatalizmus és a miszticizmus felé fordult, és számos egyházellenes kijelentést tett. Többek között a világtörténelem meghamisításával vádolta a katolikus egyházat, amely műveit indexre tette. Politikai nézeteit tekintve pedig szocialista (munkáspárti) lett. Nézetei esszéiben, regényeiben és drámáiban is megjelentek. Szálasi más ismert külföldi írókat is olvasott, például Tolsztojt, Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődést, Anatole France-t, akit kedvelt, valamint Zolát, akit nem. Az inkább „reál” beállítottságú Szálasit a versek nem igazán kötötték le. Úgy fogalmazott, hogy a szép nála a renddel kezdődik. Saját bevallása szerint Adyt nem is értette, ahogy a zenében Wagnert sem. A magyar zeneszerzők közül Bartókot érezte ízléséhez közelállónak, bár „túl mesterségesnek” tartotta. Elalvás előtt pedig szívesen olvasott ponyvairodalmat: a Nick Carter-féle detektívregényeket és vadnyugati cowboy-történeteket. Elmondása szerint jókat derült e történetek bornírtságán, ahogy a mozik „trükkfilmjein” is. A szellemi elfoglaltságok mellett szívesen atletizált és focizott – állítólag jó góllövő volt. Érdeklődött még a birkózás iránt is (inkább a klasszikus római, mint a szabadfogású változat iránt), az ökölvívást viszont nem szerette. Végül e téren nem szerzett különösebb jártasságot.

Az iskolába nehezen illeszkedett be. Szorongó, akaratos és sértődékeny gyerek volt, akit társai gyakran kínainak csúfoltak sárgás arcbőre miatt. Emiatt verekedett is. (Az arcszínével való elégedetlenség egész életében elkísérte. Politikusként gyakran használt pirosítót, sőt rúzst is. Amikor ezt Rajniss Ferenc – aki ekkoriban még nem szélsőjobboldali pártvezér, hanem liberális újságíró volt – gúnyos éllel megírta, Szálasi dühében párbajra hívta ki, és hosszú időre megsértődött rá.) Saját bevallása szerint mindig tépelődő ember volt, aki rendkívül nehezen hozott döntéseket, és ezek mindig nagy stresszt jelentettek számára. Ez gyakran erőteljes rémálom képében jelentkezett. Emellett egy ideig rendkívüli módon félt a vihartól, mert gyerekkorában a közelükben csapott be egy villám. E félelmével végül a világháborús lövészárkokban nézett szembe, ahol megfigyelte és megszerette a közeledő, majd tomboló vihart. Különösen büszke volt arra, hogy egészen pontosan meg tudta jósolni a vihar kitörésének időpontját.

A kőszegi katonai alreáliskola után a kismartoni (Eisenstadt) katonai főreáliskolában folytatta tanulmányait, majd a bécsújhelyi katonai akadémia gyorsított elvégzése után 1915. augusztus 18-án avatták hadnaggyá. (A katonai akadémia hároméves képzését a világháború miatt egyévesre rövidítették. Így Szálasi már 18 éves korára elvégezte azt, noha békeidőben 20-21 éves korukban szokták itt befejezni tanulmányaikat az iskola növendékei.) Ekkor a 2. tiroli császárvadászezredhez osztották be, amelyet épp ekkor helyeztek át a kelet-lengyelországi Lublin ostroma alól az olasz frontra. A Bozenben (olaszul Bolzano) állomásozó, elit alakulatként számon tartott ezredet egyébként többnyire olasz anyanyelvű dél-tiroliakkal töltötték fel. Frontbeosztást Szálasi az első hónapokban nem kapott, oda csak 1916 júniusában került mint századhoz beosztott tiszt. 1916. november 2-án azonban visszavonták az ezred pótkeretéhez a hátországba, november végén – december elején pedig az alsó-ausztriai Kremsben képezték ki gáztámadás alkalmazására és a harci gázok elleni védekezésre. 1917. február 21-én visszavezényelték alakulatához, ahol valószínűleg a menetszázada kiképzésében vett részt. Május 1-jén főhadnaggyá léptették elő, századparancsnoki megbízást azonban nem kapott – noha e ranggal ez többnyire ekkor együtt járt. Május 12-től ismét az első vonalban harcolt, ahol júniusban a Hétközség-fennsíkon folyó véres harcokban vett részt, amiért augusztus 1-jén a Bronz Katonai Érdeméremmel (ez a legalacsonyabb tiszti kitüntetés), 17-én pedig a legalább 12 hetes frontszolgálatért járó Károly-csapatkereszttel tüntették ki. A kitüntetéshez fűzött indoklások szerint Szálasi tíz hónapos szolgálatát „kiválóan” látta el, és „különösen nehéz helyzetekben rendkívüli helytállást tanúsított, az alárendeltjeinek személyes bátorságával mutatva kitűnő példát”. A felterjesztők dicsérték „kezdeményező készségét és szorgalmát” is. A frontvonalból 1917. november 23-án vonták vissza, hamarosan pedig egészségügyi okból mintegy egy hónapra szabadságolták. Ekkor hazatérhetett családjához Kassára. 1918. február 11-én vezényelték ki ismét az olasz frontra, ahol az alpesi háború egyik legsúlyosabb harcainak színhelyén vetették be az egységét. Itt Szálasi március 17-től századparancsnok. Hamarosan azonban súlyosan megsebesült, április elején a bozeni tábori kórházba került, egyúttal megkapta a Sebesülési Érmet. 1918 augusztusától a nyugati frontra vezényelték, ahol Verdun térségében vetették be. Itt előbb tiszti járőrt vezetett, majd rohamszázad-, végül rohamzászlóalj-parancsnok volt. A harcok során gázmérgezést is szenvedett. Helytállásáért megkapta a II. osztályú német Vaskeresztet, a III. osztályú Vaskorona Rendet, valamint a III. osztályú Katonai Érdemkeresztet. A frontról 1918. november 6-án indult haza, alakulatát Salzburgban oszlatta fel. Katonai kitüntetéseit a későbbiekben csak kivételes alkalmakkor viselte, de tiszttársaitól eltérően nem ezekben fényképeztette magát. (Igaz, az ellene 1938-ban jogerőre emelt bírósági ítéletét követően nem is viselhette volna. Ekkor egyúttal tiszti rangjától is megfosztották.) Harctéri élményeiről pedig annak ellenére soha nem beszélt, hogy összesen mintegy 18 hónapot töltött az első vonalban, további 10 hónapot közvetlenül az első vonal mögött, de még hadműveleti területen, és legalább két hónapot volt kórházban, illetve betegszabadságon. Szűkszavúan csak annyit nyilatkozott egy interjúban, hogy az első világháború szenvedőiben és áldozataiban a hőst látta, akiket tisztelt ezért, de részvétet nem érzett irántuk.

Szálasi 1918 karácsonyának előestéjén érkezett haza Kassára, ahová december 29-én vonultak be a csehszlovák megszálló csapatok. Katonatisztként választásra kényszerült: belép az új állam hadseregébe vagy visszatér Magyarország ideiglenes, új határai mögé. 1919 januárjában Budapesten jelentkezett szolgálatra, ahol a Hadügyminisztérium külügyi futárszolgálatához osztották be. Feladata az volt, hogy Kelet-Galíciába az ott lévő magyar hadifoglyok hazahozatala ügyében tárgyaló bizottságnak pénzt vigyen ki. A küldetéséből visszatérve ismét kórházba került, minden valószínűség szerint az ekkor tomboló spanyolnátha fertőzte meg. A súlyos betegségből felgyógyult, de a teljes felépülésig a miskolci lópótlási alakulathoz helyezték. Később a mezőkövesdi román megszálló csapatok mellett működött: rendfenntartói feladatokat ellátó polgári nemzetőrséget szervezett. Ezt követően pedig a gyöngyösi vadászzászlóaljhoz került.

Világháborús élményeiről később nemigen beszélt, azt viszont elmesélte, hogy a fronton vált rendszeres alkoholfogyasztóvá (de nem alkoholistává): különösen a jó bort és a pálinkát szerette. Ugyancsak a világháború alatt kezdett el spiritizmussal is foglalkozni – sok más katonatársához hasonlóan. A lövészárokban az úgynevezett „berliniek köréhez” tartozott, amely állítólag egy Berlinben székelő és „tudományos alapon működő” spiritiszta társasággal állt kapcsolatban. A társaság ötfős csoportokban minden este kilenckor összeült és szeánszot tartott, amelyeken Szálasi saját elmondása szerint „csodálatos” dolgoknak volt a tanúja. Látott magától elmozduló poharakat, megszólaló gitárt, és lebegő tárgyakat (többek között egy a földtől arasznyira elemelkedő asztalt). És természetesen szellemeket is idéztek. A miszticizmus iránt vonzódó Szálasinak nem okozott nehézséget hinni a szellemek létezésében és a spirituális erőben, mivel szerinte ez egyenesen következik a lélek halhatatlanságából, amelyben keresztényként eleve hitt. Még két kedvenc szelleme is volt, akik rendszeresen megjelentek, ha ő is részt vett egy szeánszon: a Gólem, valamint egy kedves, vidám bécsi suszterfiú, aki „Gimple ohne Frász” néven jelentkezett, aki többek között arrólmesélt neki, hogy mennyit éhezett élete során, és hogy végül fagyhalált szenvedett. A háború után (Szálasi szóhasználatával a „kommün” és a „fehérterror” idején) maga is vezetett egy nyolc-kilenc fős spiritiszta csoportot a fővárosban. 1919 novemberében egy ilyen alkalommal az asztal közepére kitett tű a köré írt betűkből a „Julie Szálasi” nevet betűzte ki. Szálasi később értesült róla, hogy állítólag pont ekkor halt meg nagynénje, akit így hívtak. Ezután úgy döntött: felhagy a spirituális erők megidézésével, mert nem akart „babonás útra csúszni”.

1920–1921-ben elvégezte a hajmáskéri alantos tiszti tanfolyamot, itt találkozott életében először Horthyval, aki látogatása során megkérdezte tőle, hol szerezte kitüntetéseit. (A kormányzó látogatása olyan ünnepi alkalom volt, amelyen a katonáknak teljes díszben, kitüntetéseiket viselve kellett megjelenni. Horthy minden bizonnyal Szálasi német kitüntetéseire kérdezett rá.) Ezután két éven át Miskolcon szolgált a 13. honvéd gyalogezredben. Itt beválogatták a vezérkari tiszteket képző Hadiakadémia felvételizői közé. A vizsgára mintegy két évig készült. Ehhez különböző előtanulmányokat végzett: többek között alaposan tanulmányozta az Ó- és Újszövetséget. Ennek annál is inkább szükségét érezte, mert a világháborúban megrendült a hite. Ekkor fedezte fel magának az Ószövetségben leírt kegyetlenségeket, valamint Jézus kínhalálát, amelyért a zsidóságot tartotta felelősnek. Lelki krízise, Isten-keresése egy emlékezetes álomban is megnyilvánult ekkoriban. Álmában egy napsütötte, gyönyörű, csillagos virágokkal telehintett mezőn sétált meztelenül, egy fehér palástszerűségbe burkolózó fénynyaláb társaságában, amelyet Jézussal azonosított. Szálasi beszélgetésbe elegyedett vele, és megkérdezte tőle, vajon van-e Isten, mi a lényege és hol van. A fénynyaláb képében megjelent Jézus azt kérte tőle, hogy nézzen vissza. A visszaforduló Szálasi saját lábnyomaikat látta: a sajátja piros volt, Jézusé hófehér. Ezután az álombéli Jézus azt válaszolta neki: Isten van, mert mi vagyunk és lenne akkor is, ha mi nem lennénk. Ez az álom olyan mély hitélményt jelentett Szálasinak, megrendíthetetlen Isten-hittel ajándékozta meg, amely élete végéig elkísérte. A Biblia mellett számos történelmi és szociológiai-politikai munkát is forgatott. Ekkoriban olvasta – eredetiben – Marx A tőke című munkáját, valamint ennek értelmezéséhez Karl Kautsky Marx gazdasági tana című elemzését. Ezek mély hatást gyakoroltak gondolkodására.

1923-ban sikeresen felvételizett a Hadiakadémiára, ahol 1924-ben századossá léptették elő. Stúdiumai közül leginkább az elméleti tárgyak iránt érdeklődött: a hadtörténelem és a hadseregszervezés kérdései izgatták a legjobban. 1925-ben a hadiakadémiai kiképzés rendjének megfelelően Sopronba vezényelték, hogy „idegen fegyvernemnél” töltsön el egy félévet: itt tüzérségi kiképzést kapott. Tanulmányait 1925 nyarán fejezte be kitűnő eredménnyel. Ekkoriban, a stressz hatására, ismét sajátos álma volt, amelyet élete legmeghatározóbb élményei között tartott számon. Álmában egy teljesen kihalt világváros főutcáján sétált a déli rekkenő hőségben, és úgy érezte, nem térhet le a főutcáról a mellékutcákba, mert akkor rettentő baj szakad rá. Addig ment, amíg azt nem látta, hogy egyszer csak véget ér az út. Amikor hátrafordult, arrafelé is elzáródott, eltűnt előle az út, amelyen jött. A mellékutcákban pedig mindenütt önmagát látta. Utóbb úgy gondolta, hogy olyankor álmodik önmagáról, amikor nagy fordulat előtt áll az élete. Egyébként ágya mellett fiatal korától fogva tartott papírt és ceruzát az olvasószemüvege és lámpája mellett, hogy lejegyezhesse álmait és éjszaka támadt gondolatait. Ez az álom egyébként olyannyira nem hagyta nyugodni, hogy 1929-ben kétszer is elment egy álomfejtőhöz a Tabánban, azonban az egyik esetben sem volt elérhető, ezért végül annyiban hagyta a dolgot. 1945-ben úgy emlékezett, hogy álmának pszichoanalízis segítségével való értelmezése meg sem fordult a fejében, mert nem bízott Freud nézeteiben. Mindenesetre katonai karrierje a valóságban sem tért le a főutcáról: 1925 decemberében átvették a vezérkarhoz, egészen pontosan a Honvédelmi Minisztérium VI. főcsoport-főnöksége 4. osztályának továbbképzési alosztályához.

Paksa Rudolf: Szálasi Ferenc és a hungarizmus
Jaffa Kiadó, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2013

• Recenziónk: Egy újszülöttnek minden Szálasi új