Csak az erő? ǀ Yishai Sarid: Az emlékezés szörnye

D. Magyari Imre ǀ

Felkavaró mű Az emlékezés szörnye. Felzaklató. Határozottan az.
Ez az ötödik könyve a Tel-Avivban született, Izraelben élő Yishai Saridnak. 2017-ben jelent meg, több nyelvre is lefordították. 2020-ban felkerült a New York Times százas listájára mint az év egyik legfontosabb műve, sőt elkészült a monodráma változata is, amit az izraeli nemzeti színház, a Habima mutatott be. Érdekes lenne ismerni az izraeli kritikákat; könnyen el tudom képzelni, hogy nagy felháborodást is keltett.

A könyv maga egy hosszú levél, amit a fiatal, sikeres történész írt a Jad Vasem elnökének – még a nevét sem tudjuk meg. Családjáról, neveltetéséről sem esik szó, csak a munkájáról és a munkája révén kialakult sziklaszilárd meggyőződéséről. A levél apropója egy furcsa, elsőre rejtélyesnek tűnő konfliktus, ami a történész és egy német rendező között robbant ki – de ezt csak az utolsó oldalakon tudjuk meg. Erről kell beszámolnia. Írhatna röviden, de fel akarja vázolni a hátteret is. Az az érzésünk, most „beszélget” először komolyan valakivel, ráadásul olyasvalakivel, akit régóta rendkívül tisztel, őszintén írja, hogy mindig is felnézett az elnökre. Tiszteli a magabiztosságot, a férfiasságot. Az erőt. Hiába van családja, felesége, gyereke – a gondolatait, érzéseit soha nem osztja meg senkivel. Nem tudja és nem is akarja megosztani. Vagy azt mondja, amit előírnak számára, vagy – minden önfegyelme ellenére, számára is meglepően – kitör belőle egy-egy eltitkolt gondolat, érzés, amit nem is úszhat meg kisebb-nagyobb rosszullét nélkül.

„A soát gyakorlati megfontolásokból kezdtem kutatni” – írja, ami azt jelenti, hogy végül csak így lehetett Izraelben történész, ha már nem akart megtanulni perzsául, hogy Irán-szakértő lehessen. Diplomata eleve nem lehetett, nem vették fel a Külügyminisztériumba, maradt a történészi pálya. Végül a dékánnal is közli, hogy hajlandó „az emlékezés igájába” fogni magát. Vagyis foglalkozni fog a zsidóság huszadik századi tragédiájával: a soá, a holokauszt emlékezetével. És a mindennapi élete, tevékenysége során ennek a szörnyével kell majd szembesülnie. Ez falja fel.

Óvodás kisfia kérdezi meg tőle egyszer, mi is a munkája. A felesége segíteni próbál, azt felelve, hogy elmondja az embereknek, mi történt. „És mi történt?” – kérdi a fia aggódva. Mit lehet mondani egy kisgyereknek a soáról? „Élt egyszer egy szörny, aki embereket ölt.” „És te ellene harcolsz?” „Már meghalt. Ő egy emlék-szörny. Az emlékezés szörnye.” A baj csak az, hogy a szörny nem halt meg. Nem lehet következmények nélkül folyamatosan emlékezni és emlékeztetni, ahogy persze felejteni sem. A levélíró történész „idegenvezető” lesz, először a Lengyelországba küldött izraeli diákokat kalauzolja végig azokon a „történelmi emlékhelyeken”, Auschwitz, Bełżec, Majdanek, Sobibór, Treblinka földjén, amelyeken a nácik módszeresen el akarták pusztítani a deportáltakat. Később felnőtteknek is tart előadásokat.

Már a doktori témaválasztása is megdöbbentő: „Legfőképp a népirtás technikai részletei érdekeltek: a rendszer működése, a végrehajtók, a módszer.” És még megdöbbentőbbek a munka során először csak magában megfogalmazódó, később ki is bukó antropológiai következtetések – mert amiket mond, nem a nácikra, nem a mindenkori gyilkosokra, hanem az emberre mint fajra, az emberi faj egészére vonatkoznak.

Először Birkenauban tér el a forgatókönyvtől. „Itt ért véget az illúzió, amit embernek hívunk. Nézzétek meg magatokat és a barátaitokat, mik vagytok. Egy darab hús. (…) És ha van bennetek valami belül, a belsőségeken kívül, azok ronda vágyak és ösztönök, hernyók vagytok, ambíciókkal. De gazdasági érdekből ki fogjuk használni a bennetek lévő állati energiát.” Remeg a hangja, de mondja. Összezavarodva néznek rá, de folytatja. A legszörnyűbb, hogy nem is zavarodik meg mindenki. Nem sokkal ezután egy atlétatermetű fiú az összegző beszélgetésen kifejti, hogy ha meg akarnak maradni, valamennyire mindannyiuknak nácivá kell válniuk. Azaz képesnek kell lenniük az irgalom nélküli ölésre. Ő pedig higgadtan is ujjong: „Megértettétek, hogy minden csak erő, erő és erő. Nem fogom tettetni magam és nem leszek képmutató, nektek van igazatok. Erő.” Mondja, miközben a kisfiát ezzel az erővel verik a többiek az óvodában. De az apai logika szerint erről ő tehet, ha nem tudja megvédeni magát.

Tud vajon ez az ember szeretni?

Sok mindenki és sok minden felvillan még ebben a sűrű, tömör, nagyszerű könyvben, amit Kónya Judit összességében remekül fordított. Felvillan például néhány túlélő, például Eliezer, aki „szeretett a gyerekekkel beszélni és kérdéseikre válaszolni”, vagy Johanan, akinek a meggyőzéséhez hónapok kellenek, s aki az egykori tábor helyén csak motyogni tud, mert látja a lángokat. Találkozunk olyasvalakivel is, aki kápó volt, vagyis ilyen-olyan kedvezményekért árulóvá vált: „Mondja, volt olyan zsidó, aki nem működött együtt a németekkel? A zsidó tanácsok? A besúgók? Az összes sonderkommandós? Ők nem működtek együtt? Velük miért nem csináltak semmit? Én végül is felelősséget vállaltam, megtehettem volna, hogy csak magamra és a kenyéradagomra gondolok. Tudja, hány embert mentettem meg?” Látjuk azokat a zsidókat, akik Auschwitzba látogatva viharos táncot járnak a tábor kapujánál is, azt bizonyítandó, hogy „Izrael népe”, vagyis a zsidóság él, és ha él, „Nincs helye a kétségbeesésnek. Mi vagyunk a jövő és a remény.” Hallunk a kölcsönös arab és zsidó, lengyel és zsidó előítéletekről, az utóbbiakat maga a levélíró is osztja: „A lengyelek kihasználták az alkalmat (Mármint a soá adta alkalmat. DMI), hogy pogromokat rendezzenek, ahogy végig a történelem során, ez nemzetük kedvenc szórakozásai közé tartozott. Gyűlölték a zsidókat, mert megfeszítették Jézust és ők szedték be tőlük az adót a nemesek részére, valamint tudtak írni és olvasni.”

Én nagyon kíváncsi lennék Sarid többi alkotására is. Tudom, hogy minden író teljesítménye hullámzik, mindenkinek akadhatnak gyengébb művei. De aki ilyen remeket ír, annak az esetleg fáradtabb munkái is megérdemlik a figyelmünket. Ez a regénye mindenképp.

* * * * *

Roppant nehéz kiválogatni az internet kínálatából, melyek tekinthetők mértékadó s melyek polemizáló izraeli kritikáknak. Nyilván máshogy viszonyul hozzá az, akinek még vannak emlékei a holokausztról, és másképp, aki csak a szülei-nagyszülei emlékezéséből tud róla. És persze máshogy olvassa is, aki itt él, és másképp, aki Izraelben. A könyvről szóló egyik írás minősítés nélkül (vagyis tárgyilagosan) kiemeli azt az elemet, ami a túlélőket és leszármazottaikat valószínűleg leginkább tiltakozásra készteti: „Anélkül, hogy a főszereplő karakterének bonyolult pszichológiai árnyalataiba belemenne, Sarid leírja, hogy a lengyelországi utazásokon részt vevő tinédzsereket lenyűgözi a náci apparátus hatékonysága és elszántsága. (…) Az ipari méretű megsemmisítés számukra Trónok harca stílusú szórakoztatássá válik.”

A színpadi feldolgozásról írt tavalyi kritika felveti az alapkérdést: „mennyire rögzült a holokauszt az izraeli (vagy inkább a zsidó–izraeli) életben” (aztán választ is ad rá: „a jelenléte intenzív az izraeli modus operandiban”), és felsorol néhány példát, konkrétan azt is megnevezve, hogy „a közösségi médiában már megjelentek a klasszikus Európa antiszemitizmusával való összehasonlítások”. (A szerk.)

Yishai Sarid: Az emlékezés szörnye
Fordította: Kónya Judit
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
144 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 2799 Ft,
e-könyv változat 2499 Ft
ISBN 978 963 144 1642 (papír)
ISBN 978 963 144 2069 (e-könyv)

* * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az emlékezés szörnye egyetlen hosszú, szenvedélyes monológ – egy fiatal izraeli történész monológja, aki nyugodt életre vágyik, de végül megélhetési okokból Lengyelországba kerül idegenvezetőként, ahol Izraelből érkező csoportokat kalauzol haláltáborokban.
Miután folyamatosan együtt él a szörnyűségekkel, és a leggyötrőbb kérdéseken tépelődik, egyre többször esik ki a szerepéből: zavarba ejtő dolgokat mond a fiataloknak, és furcsán viselkedik, míg végül egy német filmrendező látogatása során nem bírja tovább türtőztetni magát, és botrányt okoz.
Sarid regénye felkavaró olvasmány, mely a legfájdalmasabb kérdésektől sem retten vissza, miközben azt vizsgálja, mire tanít minket az emlékezés – nemcsak a múltról, hanem az erő és a gyengeség, a civilizáció és az erőszak, a jóság és a bosszúállás természetéről is.