Guzel Jahina: A Volga gyermekei (részlet)

Posted on 2021. február 27. szombat Szerző:

0


A feleség

|| 1 ||

A Volga két részre osztotta a világot.
A bal part alacsony volt és sárga, laposan terült el, és belesimult a sztyeppbe, amely mögül reggelente felkelt a nap. A földnek itt kesernyés volt az íze, összetúrták a hörcsögök, a füvek sűrűk és magasak, a fák alacsonyak és ritkásak voltak. A mezők és a dinnyeföldek túlnyargaltak a láthatáron, tarkán, mint a baskír takarók. A víz pereméhez falvak tapadtak. A szél a sztyepp felől a türkmén sivatag és a sós Kaszpi-tenger forró és fűszeres leheletét sodorta.

Hogy milyen a túlsó part földje, nem tudta senki. A jobb part vállas hegyek képében tornyosult a folyó fölé, és meredeken zuhant a vízbe, mintha késsel hasították volna le. A rézsűn, a kövek között homokpatakok peregtek, de a hegyek nem süppedtek meg, hanem évről évre egyre meredekebbek és erőteljesebbek lettek; nyáron kékeszöldek a lejtőket borító erdőtől, télen fehérek. E hegyek mögött bukott le a nap. Valahol arra, a hegyeken túl hűvös, lombos erdők és fenyves vadonok terültek el, nagy orosz városok álltak, fehér kőből rakott erődökkel, mocsarak, jeges vizű, áttetsző-égkék tavak csillogtak. A jobb part felől örökké hideg szelek fújtak, a távoli Északi-tenger leheletét hozták a hegyeken túlról. Akadtak, akik régi emlékek nyomán Nagy Német-tengernek nevezték.

Jakob Ivanovics Bach Schulmeister világosan érezte ezt a láthatatlan határvonalat, pontosan a Volga víztükrének közepén, ott, ahol a hullám acélként és fekete ezüstként csillogott. Azon kevesek azonban, akikkel megosztotta különös gondolatait, értetlenkedve néztek rá, mert hajlamosak voltak rá, hogy szülőföldjük Gnadentalját [Áldott-völgy] inkább tekintsék a Volgán túli sztyeppek által körülvett kicsiny mindenségük központjának, mint határpontnak. Bach jobbnak látta, ha nem vitatkozik: mindenfajta ellenkezés lelki fájdalmat okozott neki. Már attól is szenvedett, ha az órán megszidott egy mihaszna nebulót. Talán ez volt az oka, hogy középszerű tanítónak tartották: a hangja halk volt, a teste satnya, egész külseje annyira jellegtelen, hogy egyszerűen semmit nem lehetett róla mondani. Mint egyébként az egész életéről sem.

Minden áldott reggel pitymallatkor ébredt, és a kacsatollal tömött steppelt paplan alatt fekve hallgatódzott bele a világba. A valahol körülötte és fölötte folydogáló idegen élet halk, rendezetlen neszei megnyugtatták. A tetők fölött szelek kóvályogtak – télen súlyosan, sűrű hópihékkel és jégdarával keverten, tavasszal ruganyosan, nedvességet és égi elektromosságot árasztva, nyáron ernyedten, szárazon, port és könnyű árvalányhaj-bugát kavarogtatva. Kutyák ugattak, üdvözölve a tornácra kilépő gazdájukat. Mély hangon bőgött az itató felé tartó jószág (rendes gazda soha nem ad az ökörnek vagy a tevének vödörből tegnapi vizet vagy olvasztott havat, hanem okvetlenül kihajtja itatni a Volgához – ez az első dolga, még mielőtt leülne früstökölni, vagy belefogna valami más dologba). Az udvarokban nótára gyújtottak az asszonyok, s fújták elnyújtva – talán hogy megszépítsék a hideg reggelt, vagy csak hogy el ne aludjanak. A világ lélegzett, recsegett, fütyült, bőgött, dobogott, csengett-bongott, és sok hangon énekelt.

Bach saját életének hangjai annyira szegényesek és jelentéktelenek voltak, hogy már meg se hallotta őket. A széllökésektől rezgett a szoba egyetlen ablaka (tavaly pontosabban kellett volna bevágni az üveget a keretbe, a hézagot pedig be kellett volna tömködni tevegyapjúval). Pattogott a régóta nem tisztított kürtő. Nagy néha cincogott egyet a kemence mögül egy ősz egér (de lehet, hogy csak a szél fütyörészett a padló hasadékaiban, az egér pedig már rég kimúlt, és felfalták a kukacok). Ennyi, alighanem. Sokkal érdekesebb volt a nagy életre fülelni. Bach néha annyira belemerült a hallgatódzásba, hogy el is felejtette, hogy ő maga is része ennek a világnak; ő is kiléphetne a tornácra, és csatlakozhatna a sokhangú zenéhez: énekelhetne valami harsány, hetyke nótát, például a telepesekét, „Ach, Wolge, Wolge!..”, vagy bevághatná a bejárati ajtót, vagy ha mást nem, hát egyszerűen tüsszenthetne egyet. Bach azonban szívesebben fülelt.

Reggel hatkor Bach felöltözve, megfésülködve ott állt már az iskola melletti haranglábnál, zsebórával a kezében. Bevárta, amikor a két mutató egy vonalba olvad össze – a kicsi a hatoson, az óramutató a tizenkettesen –, s akkor teljes erőből megrángatta a kötelet: a bronzharang zengőn megkondult. Évek hosszú sora alatt Bach olyan mesteri szintre fejlesztette ezt a mutatványt, hogy a harang éppen abban a pillanatban szólalt meg, amikor a percmutató elérte a számlap zenitjét. Egy pillanattal később – Bach ezt tudta – a telep minden lakója a hang felé fordult, levette a sildes sapkáját vagy a kucsmáját, és rövid imát suttogott. Gnadentalban beköszöntött az új nap.

A Schulmeister kötelezettségei közé tartozott, hogy napjában háromszor megkondítsa a harangot: hatkor, délben és este kilenckor. A harangzúgásról azt tartotta, hogy ez egyetlen méltó hozzájárulása a körülötte zengő életszimfóniához.

Bach bevárta, amíg a legkisebb rezdülés is elszáll a harang palástjáról, és szaladt vissza a Schulhausba. Az iskolaépületet tartós északi gerendákból rakták – a faanyagot a telepesek a tutajosoktól vásárolták, akik a Zsiguli-hegyről vagy egyenest a Kazanyi kormányzóságból úsztattak lefelé a Volgán. Az alapzat kőből épült, amit a szilárdság végett vályogagyaggal tapasztottak, a tető, amely az új módi szerint vaslemezből készült, nemrég váltotta fel az összeszáradt fazsindelyt. A faragott ablakkeretet és az ajtót Bach minden tavasszal élénk világoskékre festette.

Az épület hosszú volt, mindkét oldalán hat-hat nagy ablakkal. Csaknem a teljes belső teret elfoglalta a tanterem, melynek végében volt elkerítve a tanítói konyha és hálófülke. Ugyanazon az oldalon állt a nagy kemence. Ahhoz nem adott elég meleget, hogy az egész hodályt kifűtse, ezért a falak mellett még három kisebb vaskályha állt, amitől az osztályban örökké vasszag érződött, télen izzó, nyáron nyirkos. Az ellenkező oldalon magasodott a Schulmeister katedrája, előtte sorakoztak a padok. Az első sorban – a „szamárpadban” – a legkisebbek ültek, és azok, akiknek a magatartása vagy a szorgalma gondot okozott a tanítónak; az idősebb tanulók hátrább kaptak helyet. Volt ezenkívül az osztályteremben egy nagy falitábla, egy írópapírral és földrajzi térképekkel telezsúfolt szekrény, néhány súlyos vonalzó (amelyeket általában nem eredeti rendeltetésüknek megfelelően, hanem nevelési eszközként alkalmaztak), és az orosz császár arcképe, amelyet kifejezetten a tanfelügyelet parancsára akasztottak ki. Meg kell mondani, hogy ez az arckép csak felesleges gondot okozott: miután beszerezték, a falunagy, Pjotr Dietrich kénytelen volt előfizetni egy újságra, nehogy – Isten ments! – elmulasszák a messzi Péterváron esetleg bekövetkező császárváltás hírét, és szégyenben maradjanak a soron következő felügyelőbizottsági látogatók előtt. Azelőtt az orosz Oroszországból olyan megkésve érkeztek a hírek, mintha a kolónia nem is a Volga-vidék szívében, hanem a birodalom legtávolabbi zugában lenne, úgyhogy efféle konfúzió könnyen megeshetett volna.

Valamikor régen Bach arról ábrándozott, hogy a falat a nagy Goethe arcképével díszíti, ám ebből a szándékból nem lett semmi. Juliusz Wagner, a lisztesmolnár, aki a vállalkozása ügyeiben gyakran látogatott el Szaratovba, megígérte, ha módja lesz rá, „utánajár, hátha ott porosodik valamelyik boltban a Schriftsteller képe”. De mivel a molnár semmiféle érdeklődést nem táplált a poézis iránt, a honfitárs lángelme külsejéről pedig csak halvány elképzelése volt, tisztességtelenül becsapták: a csirkefogó ószeres Goethe helyett egy sápkóros arisztokrata hitvány képmását sózta rá, aki csipkegallérjával, dús bajuszával és kecskeszakállával legfeljebb Cervantesnek ment volna el, de annak is csak félhomályban. Anton Fromm, a gnadentali festő, a kelengyés ládák és tálasok híres pingálója felajánlotta, hogy lefesti a bajuszt és a szakállat, a portré aljára pedig, pontosan a csipkegallér alá jókora fehér betűkkel odarója: „Goethe”, Bach azonban nem egyezett bele ebbe a hamisításba. Így aztán a Schulhaus Goethe nélkül maradt, a balszerencsés portré pedig odaajándékoztatott a művésznek, annak állhatatos kérlelésére, az „ihlet inspirációja” céljából.

Harangozási kötelezettsége teljesítése után Bach befűtötte a kályhákat, hogy mire a tanulók megérkeznek, bemelegítse az osztálytermet, aztán beszaladt a kuckójába, reggelizni. Hogy mit evett reggelente, és mit ivott hozzá, biz’ isten, nem tudta volna megmondani, mivelhogy a legcsekélyebb figyelmet sem fordított rá. Egyet azonban határozottan tudni lehetett: kávé helyett Bach „valami rozsdabarna löttyöt” ivott, ami „olyan, mint a tevehúgy”. Szó szerint így fejezte ki magát Dietrich, a falunagy, aki egyszer öt vagy hat évvel azelőtt valami fontos ügyben kora reggel beállított a Schulmeisterhez, és megosztotta vele reggeli lakomáját. Azóta a falunagy többé nem állított be reggelire (egyébként, el kell ismerni, senki más sem), Bach azonban megjegyezte ezeket a szavakat. Ám ez az emlék cseppet sem feszélyezte: a tevék iránt őszinte szimpátiával viseltetett.

A gyerekek nyolc órára érkeztek a Schulhausba. Egyik kezükben egy köteg tankönyv, a másikban egy nyaláb tűzifa vagy egy szatyor szárított trágya (a tandíjon kívül a telepesek természetben is hozzájárultak gyermekeik oktatásához, ők adták a tüzelőt az iskola kályháiba). A tanítás a déli szünetig egyvégtében négy, utána két óra hosszat tartott. Az iskolát szorgosan látogatták: ha a gyermek nem jelent meg a tanítási nap akármelyik felén, a mulasztó családja három kopejka büntetést fizetett. Foglalkoztak német és orosz nyelvvel, írással, olvasással, számtannal; a hittan és bibliatörténet oktatására Adam Händel tiszteletes úr járt be. A tanulókat nem osztották osztályokra, mind együtt ültek: volt olyan, hogy ötvenen, olykor még hetvenen is. A Schulmeister időnként csoportokra osztotta őket, és mindegyik csoport külön feladatot kapott, máskor kórusban deklamáltak és énekeltek. A gnadentali iskolában a legfőbb – ilyen nagy létszámú és vásott tanulói közösségben a leghatékonyabb – módszer a közös magolás volt.

A tanítóskodás évei alatt, amelyek mindegyike olyan volt, mint az előző, és semmi különössel nem vált ki a többi közül (legfeljebb, hogy tavaly felújították a tetőt, és most nem csöpög az esővíz a katedrára), Bach annyira hozzászokott, hogy ugyanazokat a szavakat ismételgesse, és ugyanazokat a szöveges példákat olvassa fel a segédkönyvekből, hogy megtanult gondolatban kettéosztódni. A nyelve mondta, mondta az aktuális nyelvtani szabályt, a keze ernyedten paskolgatta egy-egy túl sokat fecsegő nebuló tarkóját, lába méltóságteljesen vitte fel-alá az osztályteremben, ám a gondolatai… Bach gondolatai szenderegtek, elaltatta őket a tulajdon hangja és fejének egyenletes billegése ráérős léptei ütemére. Eltelik valamennyi idő, és a kezében már nem Volner orosz nyelvtankönyve van, hanem Goldenberg számtani példatára. Ajka pedig nem főnevekről, melléknevekről és igékről motyog, hanem számolási szabályokról. Az óra végéig pedig már alig van hátra valami, legfeljebb negyed óra. Hát nem nagyszerű?

Az egyetlen tantárgy, amelynek oktatása közben gondolata visszanyerte egykori frissességét és élénkségét, a német nyelv volt. A szépírással nem szeretett vesződni, igyekezett minél előbb áttérni a költői órarészhez: Novalis, Schiller, Heine… a verssorok úgy zuhogtak a bozontos ifjú kobakokra, mint fürdő napján a víz.

A költészet iránti rajongás még ifjúkorában perzselte meg Bachot. Akkoriban úgy tűnt, nem is krumplilepénnyel és dinnyekásával táplálkozik, hanem balladákkal és himnuszokkal. Úgy érezte, képes mindenkit jóllakatni velük maga körül, ezért is lett belőle tanító. Mind a mai napig, valahányszor az órán kedvenc strófáit deklamálta, a mellében, a szíve táján az elragadtatás hűvös hullámait érezte. Amikor ezredszer szavalta „A vándor éji dalá”-t, és kipillantott az iskola ablakán, pontosan azt látta ott, amiről a nagy Goethe írt: a vállas, sötét hegyeket a Volga jobb partján és a sztyepen szétterülő örök nyugalmat a balon. Ő maga pedig – Jakob Ivanovics Bach, a harminckét esztendős iskolamester, a fényesre kopott, könyökén stoppolt mundérjában, rajta különböző színű gombokkal, akinek a közeli öregség jeleként már kopaszodik a feje búbja, arca pedig ráncosodik – ki más lenne, mint az a bizonyos kimerült vándor, akit szánalmas félelem tölt el az öröklét színe előtt?

A gyerekek nem osztoztak a pedagógus szenvedélyében: temperamentumuktól függően haszontalan vagy figyelmes ábrázatuk az első költői sorok hallatán holdkóros kifejezést öltött. A jénai romantika és a heidelbergi iskola az altatónál is jobban hatott az osztályra; meglehet, a verseket a szokásos ordítozásnál és a vonalzócsapkodásnál is eredményesebben lehetett volna használni a hallgatóság lehiggasztására. Legfeljebb Lessing állatmeséi, amelyek a gyermekkoruktól ismerős hősökről – disznókról, rókákról, farkasokról és fülemülékről – szóltak, váltottak ki némi érdeklődést a leginkább tudnivágyók körében. De még azok is egykettőre elvesztették a szigorú és magasztos Hochdeutsch nyelven előadott történet fonalát.

A telepesek a tizennyolcadik század közepén magukkal hozták távoli történelmi hazájuk – Vesztfália és Szászország, Bajorország, Tirol és Württemberg, Elzász és Lotaringia, Baden és Hessen – nyelvét. Magában Németországban, amely rég egyesült, és most büszkén birodalomnak nevezte magát, a dialektusok közös bográcsban főttek, mint a levesben a zöldség, amiből aztán a mesterszakácsok – Gottsched, Goethe és a Grimm testvérek – ínyenc fogást: irodalmi német nyelvet készítettek. A Volga-vidéki telepeken viszont nem volt, aki e szakácsművészetet gyakorolhatta volna, és a helyi dialektusok így kotyvasztódtak egységes nyelvvé, mely egyszerű és becsületes volt, mint a hagymaleves a kenyér héjával. Az orosz nyelvet a telepesek nehezen értették: egész Gnadentalban jó, ha száz ismert orosz szó gyűlt volna össze, amiket az iskolai órákon magoltattak be velük. Ahhoz azonban, hogy a pokrovszki vásárban eladják az árujukat, ez a száz szó éppen elég volt.

Órák után Bach bezárkózott a kamrájába, és sietve befalta az ebédjét. Ehetett volna úgy is, hogy nem zárkózik be, de a betolt retesz valahogy jobb ízt adott az éteknek, amely addigra már általában kihűlt, sőt, az igazat megvallva, egyszerűen jéghideg volt. Az egyik tanuló anyja igazán mérsékelt fizetségért hozott Bachnak hol egy köcsög babkását, hol egy tál tejes metéltet, a nagy család tegnapi kosztjának maradékából. Jó lett volna persze beszélni a derék asszonnyal, és megkérni, hogy az ételt, ha nem is forrón, de legalább melegen hozza, de valahogy sose volt rá alkalma. Magának Bachnak nem jutott ideje, hogy felmelegítse az ételt: most következett a nap legkeményebb szakasza: a vizitek órája.

Bach gondosan megfésülködött, ismét megmosdott, aztán lement az iskolaépület tornácának lépcsőjén, és ott találta magát Gnadental főterén, a szürke kőből épült fenséges Kirche előtt, melynek tágas imatermét csúcsíves ablakok világították meg, harangtornya pedig kihegyezett ceruzára emlékeztetett. Miután útirányt választott magának – páros napokon a Volga felé, páratlanokon a folyótól elfelé –, sietve elindult a főutcán, mely széles és egyenes volt, mint egy vég jó minőségű posztó. Elhaladt a magas tornácú, takaros faházikók előtt, amelyek ajtaját és ablakait pompás faragás díszítette (a gnadentaliak házainak égszínkékre, meggypirosra és kukoricasárgára festett faragványai mindig frissen és vidáman ragyogtak). A gyalult kerítések mellett, melyekbe tágas kapu volt vágva (a kocsik és szánok számára), meg alacsony kertajtó (az embereknek). Az áradást váró, felfordított csónakok előtt. A kútnál vízhordó rúddal várakozó asszonyok mellett. A petróleumosbolt elé kikötött tevék mellett. A piactér mellett, közepén a három hatalmas szilfával. Bach olyan gyorsan lépkedett, oly hangosan ropogott a botosa alatt a hó, vagy cuppogott a cipőtalpa alatt a tavaszi sár, hogy azt hihette volna az ember: tucatnyi halaszthatatlan dolog vár rá, amit mind okvetlenül még ma el kell rendeznie. De hát így is volt.

Először is, fel kellett kapaszkodnia a Tevepúp-dombra, és végigtekinteni a láthatáron elnyúló Volgán: milyen ma a hullámok színe, mennyire áttetsző a víz? Nincs-e köd a víz fölött? Sok sirály kering-e fölötte? Csapkod-e farkával hal a mélyben vagy a part közelében? Mindez a meleg évszakban várt rá. Ha viszont hideg volt, meg kellett nézni, milyen vastag a hótakaró a folyón, nem olvadt-e meg helyenként, helyet csinálva, hogy a nap megcsillanjon a jégen?

Aztán végigmenni a szárazvölgyön, átkelni a Krumpli-hídon, és kijutni a Katona-patakhoz, amely még a farkasordító hidegben se szokott befagyni, és kortyintani belőle: nem változott-e meg az íze? Benézni a Disznó-lyukba, ahol az agyagot bányásszák a híres gnadentali téglákhoz. (Ezt az agyagot eleinte egyszerűen szénával keverték. Egyszer aztán mulatságból tehéntrágyát is kevertek bele, és rájöttek, hogy ez az összetétel igazán kőszilárdságúvá teszi a téglákat. Ebből a felfedezésből eredt a leghíresebb helyi szólás: „Egy kis szar nem árt”.) Az Édesgyökér-parton elballagni a Három Ökör horhosig, ahol a falusi dögtemető van. Aztán sietni tovább, a Szedres-árkon és a Szúnyog-völgyön át a Malom-dombhoz és a Pásztor-tóhoz, amely ott terül el az Ördög Sírja közelében.

Ha e vizitek során Bach valami rendetlenséget vett észre – ha a hóvihar kidöntött néhány jelzőkarót a szánúton, vagy a híd lába megroskadt –, ez a tudás azon nyomban szenvedéssel töltötte el. A nem mindennapos megfigyelőképesség gyötrelmessé tette Bach életét, mert a megszokott világ minden eltorzulása izgalommal töltötte el: amilyen közömbös volt a lelke a tanórákon a tanítványai lelke iránt, annyira szenvedélyessé és hevessé vált a környező világ tárgyai és részletei iránt a séták óráján. Bach senkinek nem beszélt a megfigyeléseiről, de mindennap nyugtalanul várta, mikor javíttatik ki a hiba, hogy a világ visszanyerje eredeti – helyes – állapotát. Akkor aztán megnyugodott.

A telepesek, ha megpillantották az iskolamestert, azzal az örökké kissé roggyant térdével, merev hátával és görbe válla közé húzott fejével, néha megszólították, és kérdezgetni próbálták a porontyuk iskolai sikereiről. Bach azonban a gyors járástól kissé lihegve, mindig kelletlenül, kurta mondatokban válaszolt: sürgette az idő. Igazolásul elővette zsebéből az óráját, elkeseredett pillantást vetett rá, megcsóválta a fejét, sietve félbeszakította a megkezdett beszélgetést, és már futott is tovább.

El kell áruljuk, hogy a sietségnek volt még egy oka: Bach dadogott. Ez a nyavalya néhány évvel azelőtt vett erőt rajta, és kizárólag az iskolán kívül jött rá. A Schulmeister gyakorlott nyelve kifogástalanul működött az órán, egyetlen botlás nélkül mondta ki a sokszorosan összetett Hochdeutsch szavakat, és könnyedén kanyarított olyan körmondatokat, hogy egynémely tanuló el is felejti az elejét, mire a végét meghallja. Ám ugyanez a nyelv egyszeriben cserben hagyta gazdáját, amikor a falubeliekkel beszélgetve áttért a helyi dialektusra. A nyelve valósággal áhítozott, hogy felmondjon, például, egy-egy részletet a Faust második részéből. Arra viszont, hogy közölje az özvegy Kochnéval: „A maga mihaszna kölyke megint csibészkedett!”, semmiképp se volt hajlandó, elakadt minden szótagban, a szájpadlásához tapadt, mint egy rosszul kifőzött, jókora gombóc. Bach úgy érezte, hogy dadogása az évek során erősödik, de gyanúját nehéz lett volna ellenőrizni: egyre ritkábban állt szóba az emberekkel.

A vizitek után (olykor napszállta felé, néha pedig már sűrű sötétben) fáradtan, de elégedett szívvel botorkált haza. A cipője gyakran átázott, szélfútta orcája égett, de a szíve örvendezve dobogott: megszolgálta a munkájáért járó mindennapos jutalmat: az esti olvasás óráját. Még elvégezte utolsó aznapi kötelességét (pontban este kilenckor megkondította a harangot), aztán odadobta a kemencére nedves ruháját, a lavórba kakukkfüvet tett, leforrázta, beletette a lábfejét melegedni, meghűlés ellen megivott egy bögre forró vizet, fogott egy kartonkötésű régi könyvet, melynek borítójáról félig lekopott a szerző neve, és beült az ágyába.

A németországi parasztok oroszországi áttelepülésének krónikája azokról a hajdani időkről szólt, amikor Katalin császárnő invitálására az első telepesek hajói megérkeztek Kronstadtba. Bach már addig a jelenetig jutott az olvasásban, amikor az uralkodónő személyesen megjelent a kikötőben, hogy köszöntse bátor honfitársait: „Gyermekeim! – kiáltja harsányan, délcegen feszítve lova hátán, az útközben átfagyott áttelepülők sorfala előtt. – Oroszföld újdonsült fiai és leányai! Örvendezve fogadunk benneteket biztonságos szárnyunk alá, s védelmet és szülői oltalmat ígérünk néktek! Cserébe engedelmességet és buzgalmat, példás szorgalmat és rendíthetetlenséget várunk el tőletek új hazátok szolgálatában. Aki ezt nem vállalja, még ma takarodjék vissza! Olyanokra, kiknek szíve rothadt, keze erőtlen, az orosz államnak nincs szüksége!”

E lélekemelő jelenetnél azonban Bachnak sehogy sem sikerült tovább haladnia: sétától kifáradt teste elernyedt a paplan alatt, mint az olvasztott vajjal nyakon öntött főtt krumpli; könyvet tartó keze lassan leereszkedett, szemhéja összezárult, álla a mellére csuklott. A petróleumlámpa sárga fényében elúsztak valahová az olvasott sorok, fejében hangok szólaltak meg, majd hamarosan elhaltak, a mély álom úrrá lett rajtuk. A könyv kifordult az ujjai közül, és lassan lecsúszott a derékaljról, de a padlóra eső tárgy koppanása már nem tudta felébreszteni Bachot. Roppantmód meglepődött volna, ha rájön, hogy a dicső krónikát idestova harmadik esztendeje olvassa.

Így folydogált az élete, nyugodtan, tele garasos örömökkel és apró izgalmakkal, tökéletesen kielégítve Bachot. Bizonyos tekintetben még boldoggá is tette. Még akár erényesnek is lehetett volna nevezni ezt az életet, ha nincs egy bizonyos különös körülmény. Bach iskolamesternek ugyanis volt egy veszedelmes szenvedélye, amelytől már aligha lett volna képes megszabadulni: imádta a vihart. Nem úgy imádta, mint a békés művész vagy tisztességtudó poéta, aki az ablakból figyeli az elemek tombolását, és ihletet merít az időjárási tüneménnyel járó hangos zajokból és harsány színekből. Ó, nem! Bach úgy szerette a vihart, mint a legutolsó korhely a krumplihéjból főtt vodkát, vagy a morfinista a morfiumot.

Valahányszor – évente általában kétszer-háromszor, tavasszal vagy nyár elején – úgy adódott, hogy Gnadental fölött az ég súlyos lilába fordult, a levegő pedig oly sűrűn megtelt elektromossággal, hogy – úgy rémlett – még az egymáshoz súrlódó szempillákból is kékes szikrák pattannak elő, Bach különös, egyre növekvő zubogást érzett a testében. Hogy a vére volt-e, amely sajátos vegyi összetételénél fogva különösen hevesen reagált a mágneses pólusok ingadozásaira, vagy a leheletfinom izomrángások, amelyeket az ózonrészegség váltott ki, Bach nem tudta. Ám teste egyszerre mintha idegenné vált volna: mintha csontjai és izmai nem fértek volna el a bőre alatt, és szét akarnák feszíteni, hogy már-már felszakad, a szíve a torkában és ujja hegyében lüktetett, valami zúgott az agyában, és szólongatta. Bach tárva-nyitva hagyva az iskola ajtaját, kibotorkált a hívó hang irányába, a füvek közé, a sztyepp felé. Miközben a telepesek sietve terelték össze a csordát, és hajtották befelé a cserénybe, az asszonyok pedig, mellükhöz szorítva csecsszopó gyermeküket vagy a gyűjtött gyékénynyalábot, futottak a zivatar elől a faluba, Bach lassú léptekkel ment szembe velük. Az égbolt, mely a duzzadó viharfelhőktől csaknem a földet súrolta, sistergett, recsegett, visszhangzón dörgött; aztán fehér villanás hasított keresztül rajta, és félelmetes, mély csattanással, víztömeget zúdítva a földre, megindult az égszakadás. Bach feltépte az inge gallérját, lecsupaszította göthös mellét, arcát az égnek vetette, és kitátotta a száját. A víz patakokban csapkodta a testét, átfolyt rajta, lába minden mennydörgésnél átvette a föld remegését. A sárga, kék, feketéslila villámok egyre sűrűbben lobbantak a feje fölött, vagy talán a belsőjében. Izmaiban a forrongás a tetőpontra hágott, egy újabb mennykőcsapás, és Bach teste ezernyi apró részre robbant, és szétszóratott a sztyeppen.

Csak jóval később tért magához, sárban fetrengve, karmolásokkal az arcán, hajában bogánccsal. A háta sajgott, mintha eltángálták volna. Felállt, elindult hazafelé, közben szokás szerint megállapította, hogy az inge szárnyán az összes gomb tövestől ki van tépve. Mögötte harsány szivárvány ragyogott, olykor kettő is, az ég kékje szétáradt a Volgán túlra elúszó felhők hasadékaiban. Lelke azonban túlságosan meg volt gyötörve, semhogy képes lett volna élvezetét lelni ebben a megbékélt gyönyörűségben. Kezével megpróbálta eltakarni a nadrágja térdén támadt szakadásokat, és igyekezett elkerülni az idegen pillantásokat, így sietett az iskola felé, közben haszontalan szenvedélye fölött kesergett, szégyenkezett miatta.

Guzel Jahina

Különös hóbortja nemcsak szégyellnivaló volt, hanem veszélyes is: egy ízben a villám agyonütött egy tehenet, amelyik elcsatangolt a csordától, egy másik alkalommal felgyújtott egy magányos tölgyet. Meg aztán anyagilag tönkre is mehetett, hiszen csak a nyáron elvesztett gombjai micsoda kiadást jelentettek! Arra azonban, hogy a házból vagy az iskola tornácáról gyönyörködjék a viharban, képtelen lett volna. A gnadentaliaknak tudomásuk volt Bach tavaszi hóbortjáról, és elnézően kezelték: „E’ mán csak ilyen, inteligencs ember.”

Fordította: Soproni András

Guzel Jahina: A Volga gyermekei
Helikon Kiadó, Budapest, 2020