Befogadottakból üldözöttek | Guzel Jahina: A Volga gyermekei

Posted on 2021. február 27. szombat Szerző:

0


kistibi |

A Volga gyermekei egy sajátos múltú és sorsú közösségről szól. A tatár származású írónő, Guzel Jahina könyvének magyar címe az eredetinél (Gyermekeim) jobban eligazítja az olvasót, hogy kikről is van szó. II. (Nagy) Katalin cárnő a 18. század végén az orosz birodalom lakatlan vidékeit szándékozott benépesíteni (és művelésbe fogni), s erre nem is sajnálta a pénzt.

A leendő telepeseknek igen nagy kedvezményeket kínáltak.* Ezek közé tartozott az ellenszolgáltatás nélkül megszerezhető földtulajdon, a szabad vallásgyakorlás joga, a városokban való letelepülés esetén 5-10 évnyi, a lakatlan területeken megtelepedés esetén 30 évnyi adómentesség, továbbá felmentés a hadkötelezettség alól. A telepesek kamatmentes hiteleket is kaphattak házépítésre, állatállomány, valamint mezőgazdasági és kézműves tevékenység gyakorlásához szükséges eszközök vásárlására. A különböző német tartományokból 1763 és 1774 között összesen több mint 30 ezer fő költözött Oroszország területére. (Fő vonalakban párhuzamosan a németek Mária Terézia által ösztönzött magyarországi betelepítésével.)

Ennek a nagyon vonzó ajánlatnak a hatására a 19. század végére a német népesség elérte a kétmillió főt, beleértve a középkor óta a Balti-tenger keleti partján élő balti németeket is. A Volga környékén elsősorban földművelők telepedtek meg.

A regény helyszíne Gnadental, a folyómenti település, főhőse Jacob Bach, a település Schulmeistere, azaz tanítója. A volgai németek nem oldódtak föl a nagy orosz tengerben, megtartották szokásaikat, nyelvüket, maga a tanító is alig százegynéhány orosz szót ismer. Harmóniában élnek a természettel, megőrizve az őseik földjéről hozott szokásokat, kultúrájukat.

Jacob Bach életének biztos pontjai: a tanítás és a harang napi háromszori pontos megszólaltatása. Nem igazán látszik, hogy ezt a rendet bármi is megbolygathatná. Mégis így történik, kétfelől érkezik a támadás. Egyrészt a regény az 1910-es évek végén zajlik, és mint az olvasó már tudja, hamarosan következnek Oroszország történelmének és kultúrájának legnyomasztóbb évtizedei. De ez még csak a jövő, legfeljebb a birodalom eresztékeinek recsegése hallatszik. Másrészt viszont Bach iskolamester unalmas, kiszámítható és jelentéktelen életébe teljesen hirtelen-váratlan beköszönt a szerelem. Ennek a két szálnak az összefonódása adja a regény szövetét, és az irodalomban ritka szépségű vásznat hoz létre. Jahina meglepő és leleményes fordulatokkal lepi meg olvasóját.

Még csak vázlatosan sem szeretném ismertetni a cselekményt, de ha egy mű a húszas-harmincas évek Szovjetuniójában játszódik, akkor a leendő olvasó nem számíthat vidám, felhőtlen történetre. Mégis szeretném megmutatni azokat az elemeket, amelyek nagyszerűvé teszik Guzel Jahina második regényét. Úgy stilizál, a borzalmakat úgy mutatja be, mint az ógörög drámák. A brutalitás maga ott sem jelenik meg, hanem természetesen a színen kívül, s miután megtörtént, jön egy szereplő, és elmeséli. A Volga gyermekeiben is ezzel a technikával találkozunk. Bach egy folyóparti, a kíváncsi szemek elől elrejtett tanyán él szerelmével, Clarával. Mit sem tudnak az országban tomboló terrorról. Bach időnként átevez a túlparti Gnadentalba, és meglepődve tapasztalja a változásokat. Életbe lépett a húsbeszolgáltatás. „Meg nem született borjak voltak. A mészárlás közben kivették őket az anyjuk méhéből, és külön halomba vetették, úgy látszik, nem tudták eldönteni, hogy a hasznos húsok közé tegyék, és felrakják a szánokra, vagy vessék a haszontalan belsőségek közé.” Gnadental látszólag néptelen, mindenki otthonába zárkózik az erőszak elől, és a túlélésben reménykedik. Bach járkál a faluban – és nem ért semmit.

Sztálin személyesen nem jelenik meg, egy-egy jelenet erejéig mégis találkozunk vele. Bejelentés nélkül ellátogat egy kisvárosba, a városvezetés természetesen kapkod, reszket, hajbókol, van minden, ami ilyenkor szokás. A reális történet duplacsavarral folytatódik: Sztálin hatalmasra nő, testével traktorokat borogat fel, ok nélkül tör-zúz – nevetségessé és félelmetessé alakul a jelenet, a parányokká vált alattvalók hajlonganak és néznek fel az óriássá változott vezetőre. Az abszurd fordulat ötlete visz közel a hatalom természetének megértéséhez.

1921 aszályos év volt, katasztrofálisan rossz terméssel, de a beszolgáltatás számai változatlanok, mintha rekordtermés lett volna. A Német Autonóm Területen minden negyedik ember éhhalált hal. Csontsovány, az éhezéstől már elborult elméjű felnőttek, majd gyerekek tűnnek fel a Volga jegén. Felbuknak, és ott halnak meg. Bach „jóllakatni nem tudta az éhezőket, de el tudta temetni őket, hogy ne legyen belőlük farkasok étke. Hányat temetett el, nem számolta. Ezt a rettenetes esztendőt pedig elnevezte Az Éhezők Esztendejének.” A következő év (1922) pedig A Halott Gyerekek Esztendeje lett Bach kalendáriumában. Aztán három bitang tört a párra és Clarát megerőszakolták. A szülésbe belehalt, Bach pedig ottmarad egyedül egy csecsemővel, és a megrázkódtatástól elveszíti a beszédképességét.

Heroikus küzdelem kezdődik a túlélésért, amelyre nem nagyon találhatók szavak. (Jahina első regénye  is bővelkedett tragédiákban; ott a főhős anya életben marad, de amikor elapad a teje, az ujjait vágja fel, a vérével eteti és tartja életben gyermekét.) Bach átjár Gnadentalba, először lopni, majd üzletet köt a komisszárral: meséket ír neki, ezek megjelennek a helyi lapban, cserébe tejet kap, amivel életben tudja tartani Antjét, szerelmének erőszakban fogant kislányát.

A realisztikus leírások, a folyamatos, túlélésért folytatott küzdelem már-már egyhangúvá válna, de jön az újabb csavar, Bach meséi valósággá válnak. Még a szörnyűségek is: borzalom jön borzalomra. Bach megdöbbenve tapasztalja, hogy amit leírt, az Gnadental valósága. Ettől különleges Jahina regénye: egyrészt szervesen kapcsolódik az Akszjonov, Ulickaja és mások által képviselt orosz nagyepikához, másrészt mágikus realista vonásai rokonítják a Szorokin, Pelevin (és továbbiak) fémjelezte, abszurd fantáziajátékon alapuló történetmeséléshez. Jahina nemcsak a külvilág változásait mutatja mágikus realizmussal, a lélek változásait, a lelkiállapotokat is képes ebben a stílusban leírni. Soproni András remek magyarításában tökéletesen érvényesül Jahina rémes valóság és rémséges álmok között mozgó világa.
Bach iszonyodva menekül, félelmét a külvilág megváltozása írja le: „Forgatni kezdte a fejét, és nem hitt a szemének: a világ olvadozott körülötte, mint szalonna a serpenyőben. A tárgyak elvesztették körvonalaikat, málladoztak, csorogtak lefelé a szakadék lejtőjén: a hatalmas fatörzsek, a görgeléksziklák, mohos tönkök, gyökércsomók, a rothadó avar. A színek összekeveredtek, egymásba olvadtak: a föld feketéje, az avar vöröse, a fatörzsek szürkéje és a zöld moha, mind csorgott, lassan, lefelé. Bach kétségbeesetten vergődött, megpróbált kitapogatni legalább valami szilárdat az őt körülvevő szétfolyó világban, de semmit nem talált, rönkökből, kövekből és göcsörtös gyökerekből álló puha tészta volt minden.

És ez nem álom, a valóság látványa változik így az emberi lélek hatására. De találhatunk olyan elemeket a műben, ahol a valóság talán izgalmasabb, mint akár egy mágikus realista elem. Amikor Bach leendő szerelme még csak a tanítványa, egy spanyolfal választja el őket a lány atyjának parancsára, hogy ne láthassák egymást. Bach semmit nem tud a lányról, a családjáról, a tanyáról. Később, amikor átkutatja Clara szobáját: „Minden gerenda teli volt róva feliratokkal: Clara finom ujja ezer és ezer szót karcolt az időtől megsötétedett fába: Bach talált köztük verssorokat, a tollbamondásokból származó bonyolultabb szavakat, a kérdéseket, amelyeket a lány a Goethe-kötetbe írt neki, mondatokat a nyári párbeszédeikből, és a saját nevét is vagy százszor. A szavak és betűk elborították az egész falat a padlótól csaknem a mennyezetig… a tanyán papír nem akadt, Bachnak pedig nem jutott eszébe, hogy hagyjon pár lapot a tanítványának…

A számomra legmegdöbbentőbb jelenet a regény vége felé található. Bach alámerül a folyó mélyére: „A víz egy szempillantás alatt elnyelte, tetőtől talpig (…) folyadékkal teli tüdeje kifogástalanul működött, szállította az energiát szervezetének. (…) De a Volga nem csak a borjakat őrizte meg. Kissé arrább, a folyásirányban Bach megpillantotta az első embert is. Egy asszony volt. Az arcára rá volt írva: önszántából fulladt a vízbe: szemében bánat, az ajka komoran összezárva… Az emberek pedig egyre többen lettek… Bach nem nézett bele a vízbe fúltak arcába – tökéletesen eleven arcok voltak, a víz és a halak nem tettek kárt bennük –, elhaladt mellettük. Azok közül, akikkel szembetalálkozott, néhányan ismerősnek tűntek – alighanem ezek voltak azok a szerencsétlenek, akiket az Éhezők Évében a lékben eltemetett.”

A valóság és az álom mágikus, mégis valóságosnak látott képei követik egymást, egymásba kapaszkodnak, egymásba folynak és egyesülve szívszorító himnusszá válnak az emberségről, hősiességről, szerelemről, kitartásról egy olyan világban, ami arra rendezkedett be, hogy az embernek ne legyen jó élniük benne.

Guzel Jahinának ez még csak második kötete, de máris a világhír kapuján dörömböl. A Zulejka kinyitja a szemét című első kötetét harminc nyelvre fordították le, A Volga gyermekeit pedig már szabályos díjeső borítja. A regény elképesztően erős mű, remélem, nagyon sok olvasót szerez majd magának magyar nyelvterületen is.

*A háttérinformációkhoz felhasználtam Wittmann Edina e tárgyban írt dolgozatának adatait.

Guzel Jahina

Guzel Jahina: A Volga gyermekei
Fordította: Soproni András
Helikon Kiadó, Budapest, 2020
436 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 3825 Ft,
e-könyv változat 2999 Ft
ISBN 978 963 479 3045 (papír)
ISBN 978 963 479 5117 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A 18. században Nagy Katalin cárnő biztatására németek tízezrei telepedtek le Oroszországban, a Volga mentén, megőrizték nyelvüket, kultúrájukat, és példás szorgalommal művelték földjeiket.
Guzel Jahina főhőse, Jakob Bach egyike a leszármazottaiknak, egy kis német településen dolgozik tanítóként, és úgy tűnik, semmi izgalmas nem történhet az életében, mígnem egy nagy szerelem és a bolsevik forradalom fenekestül fel nem forgat mindent az életükben.