Kihordhatatlan | Tomaji Attila: Pentimento

Posted on 2021. február 26. péntek Szerző:

0


Tóth Zsuzsanna |

A folyton változót, amely mégis örök, hajdani istenségeket és az esendő ember életét igyekszik megragadni, rögzíteni Tomaji Attila Pentimento című – szép kiállítású – kötetében, amely – noha konkrét utalást erre nem találtam – válogatott műveinek, még pontosabb – újrafestett lírai szövegeinek gyűjteménye.

A címadó szó több jelentésű: értelmezhető bűnbocsánatként (bűnbánatként, megbánásként), de talán ismertebb a képzőművészetben, ahol az alkotás közbeni változtatásokat jelöli, az eredeti rajz módosításaira utal. Ez a műgond és kételkedés, az állandóan csiszolás alatt lévő állapot, valamint témáinak hullámzó folytonossága jellemzi a kötetet. Néhol az alapszöveg duzzad (a már korábban olvasotthoz képest – lásd például: az előző és jelen kötet Orpheus-variánsai), máshol csak még erősebb az önéletre reflektálás. Így lesz „A városba mégy, hova napi gondod ránt”-ból még konkrétabb önkép: „A városba megyek, hova napi gondom ránt.” Újragondolás, igazítás, finomítás.

Megvastagszik a test, s benne az idő. Emlékei kihordhatalanok.” Tomaji Attila szövegeiben ezek a „kihordhatatlan” emlékek hagytak nyomot; kultúrák, mítoszok, költők, az életút stációi. A felbukkanó alakok egyszerre ismerősök és egyediek, saját történések és toposzok. Szövegfordulatok sejlenek fel, köszönnek ránk más költői életművekből – néha egyértelmű utalások, másutt csak ismert szóképek, fordulatok –, amely kiváltképp tisztelt elődök elmélyült tanulmányozását jelzi. Mindez a posztmodern intertextualitás tükrében valójában nem számít újdonságnak. Tomaji sem törekszik másra, mint hogy a világ ismert gondolatait újra rendezze – magára vonatkoztatva, saját életének tükrében.

Verseinek finom hangolását, közös kulturális ismereteink jegyében, elsősorban klasszikus alapúnak találhatjuk, tagadhatatlan ugyanakkor, hogy jelenkorunk lenyomata is erősen érződik. Nem állítható tehát, hogy egyfajta elefántcsonttoronyba menekült költővel állunk szemben, mégis úgy vélem, a szemlélődés jellemzőbb rá, mint az aktivitás. A megidézett nagy témák és költők között számos gyönyörűséget lelünk, amit bár „beidéz”, nem feltétlenül halad meg a szerző. Rögtön az első versben a Nagy László-i Ki viszi át a szerelmet köszönt ránk („Bár átvihetné valaki / erős vállán félelmemet”), de nem kell sokat lapoznunk további (kedvelt) ismerősökért sem. Témák és motívumok születnek újra, a klasszikusoktól Nemes Nagy Ágnesen át Petriig beidézve, néha csak utalás, egy-egy szófordulat, kicsit átrajzolva, de tagadhatatlanul, s tán éppen ezért jólesően felismerhetőként. Mindjárt az első Viaszos szárny című fejezetben Orfeusz, Ikarosz, Daidalosz, Ulisszesz alakjai…. Hosszú lista lenne felsorolni az ihletőket. Sok visszhangzó gondolatot idézhetnék: „Mindenhol ott vagy, már nem kereslek”, „Nem méricskélni, érni, mint érik a fa…”, „Csattognak az éjszaka nedves lobogói”– de nem teszem.

A vendégszövegek helyett arra érdemes figyelni, miként építi be Tomaji Attila ezeket saját gondolataiba, szemlélődésébe. Kérdés persze, hogy a sok nagyszerű idézetből eléggé izgalmas, új, egyéni hang áll-e össze. Tomaji visszafogott magatartású költő, aki néhol súrolja a közhely-egyszerűséget, máshol olykor keresettnek hat. Kétségtelenül olvasóbarát módon alkotja meg műveit, amelyek befogadásához nem szükséges kifinomult költészeti, nyelvészeti érdeklődés, különösebb megfejtési technika.

Az élet egyszerű kérdéseire fókuszál – szerelem, halál, egyéni sors –, valójában nem tesz mást, mint minden alkotó; a felhők futását, a folyó sodrát és önmagát figyeli, s emlékezik mindarra, amit magába szívott. Olykor kis dolgokról ír, afféle világmegváltó szándék és hősiesség nélkül, máskor sikerül élet-tragédiákat sűríteni egy-egy párpercnyi szövegrészbe. Levegőbe írt búcsúlevél, zaciba tett szárnyak, törékeny tárgyak. Zebegény. Rózsák. Szerelem, ami, „ha tényleg az, nem igényli, s nem is tűri a szót” –, s a „közelítő halál”. Utóbbi nem fenyegetésként, inkább kötelező élet-tartozékként bukkan elő, készülni kell rá. Tomaji még nem öreg (1959-es születésű) de már készül; „egyenesbe billent”, „túljutott az igazságon”, bár „ismeretlen az utolsó óra” és a „valóság utoléri a szavakat”. De hát „mind zuhanunk” egy másik világ felé. A költő, visszatekintve úgy nyugtázza életét: „amit itthagysz, elég”.

Nem tisztem megítélni Tomaji Attila költő nagyságát, helyét irodalomtörténetünkben, nem is teszem. Ehhez jóval elmélyültebben kellene tanulmányoznom egész munkásságát. Ám a Pentimento című, remekül szerkesztett (Molnár Krisztina Rita érdeme) kötetet, amelyben nemcsak a költő reflektál nagy kultúrák közös hagyományára és a rá hatással lévő elődökre, de a saját szövegei is egymásra, jó szívvel ajánlom a verskedvelők figyelmébe. Ezek a lírai alkotások úgy tisztelegnek (olykor címzetten) más szerzők művészete előtt, hogy az olvasóban is emlék-hullámokat indítanak el, újraolvasási vágyat ébresztenek irántuk. De legalábbis érdeklődést. Ha mégsem, a szövegek magukban (az irodalmi előzmények hiányában) is figyelemre érdemesek, a ráismerés és a közlés örömét hordozzák.

Tomaji Attila (Fotó: Horváth Dávid)

Tomaji Attila: Pentimento
Fekete Sas Könyvkiadó, Budapest, 2019
132 oldal, teljes bolti ár 2400 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 1800 Ft
ISBN 978 615 556 8855

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege (részlet)

Aki ezeket a verseket olvassa, hamar megsejti: a költészetet ősidőktől talányos jövő időkig egyetlen szellem írja, amely számtalan változatban dereng át a világon, de soha nem ragad meg efemer jeleknél, hanem azt keresi, ami végleges és végtelen. Tomaji Attila időtlen merülése, ókori mítoszokat idéző lélegzése, archaikus alapokat megidéző gesztusrendje ritka higgadtságot áraszt: fátyolos-elégikus hangon fedezi fel és őrzi meg egy-egy pillanatra a versben életének emlékezetben hullámló alaptudását, és rendületlenül tudja, hogy minden egyszerű, ami örök. Az ő Ikarosza a levegőre írja, amit öröknek gondol, az ő Daidalosza tudja, hogy fia nem halt meg, s ezért az egész jövőt megszülheti. Az ő égi világa sötéttiszta földi fényekből szövődik (lépten-nyomon Rilke jut eszünkbe olvasás közben), és kedvenc tündér eszményeit nem a világ néhány pontján keresi, hiszen immár mindenütt észlelni képes – olyan erővel szól, mint aki egyszer s mindenkorra megtalálta a belső forrást. (…) Báthori Csaba