Tomaji Attila: Pentimento (részletek)

Posted on 2021. február 26. péntek Szerző:

0


Folyó

Folyó. Éjszaka. Eső pereg.
Bár átvihetné valaki
erős vállán félelmemet.
Bár ott álldogálna, aki
szárnyára vesz majd – s eltemet.

Nem igényli, nem tűri

Nem akarok rózsákról írni,
a rózsák ott nőnek a kertben,
miért írnék arról, amit láthatsz
magad is, amint van, de a bennünk
percek vagy évek alatt nőtt
szerelemről sok mondandóm lehet –

Amit a természet mond, az nem ő,
mert a nyelvét nem ismeri már senki,
amit ő mond, az nem ő, azt te mondod,
mert a természet nem gondolkodik,
ahogy az istenek sem gondolkodnak –

Lásd be végre, a te hangod szólt a két
hatalmas éjszaka közti villanásban.
Ez volt az életed, a rózsákról már hiába.
Csak a tékozló, bátor, önfelejtő szerelemről
írhatnék, de a szerelem, ha tényleg az,
nem igényli, s nem is tűri a szót –

Legyint

Még látni, ahogy a vad nap,
méltóságos, égi cápa,
elúszó felhőkbe harap,
s kialszik a tájak lángja.

Még látni, ahogy a fecskék,
tüzes, tébolyult madárkák,
csőrükbe zárják az estét,
s elviszik a házak álmát.

De velünk még az istenek!
Kezükben billen a mérleg.
Szorongva nézzük, emberek,
születik-e újra élet,

Tomaji Attila (Fotó: Horváth Dávid)

Kilép-e megint a kertből
az, aki. Emberül ért-e.
Az elviselhetetlenről
mi minden juthat eszébe.

Mi lesz a neve. Valaki?
Elrontottuk az egészet.
Akarjuk-e bevallani,
vagy legyintünk a fecskékre?

Sebes világ. Lassú szárnyak.
Még egyszer lángot vet az ég,
s őszt kihagyva jön a sápadt
tájzabáló, a néma tél.

Tomaji Attila: Pentimento
Fekete Sas Könyvkiadó, Budapest, 2019