A közös emlékezet múzeuma | Vaszilij Grosszman: Élet és Sors

Posted on 2014. május 19. hétfő Szerző:

0


grosszman_élet-és-sors-bor180Vámos Miklós |

Legyen egy olyan törvény, hogy aki gyűlölettel üzérkedik, azt minden további nélkül kigolyózzuk a klubból. Gyűjtsek aláírást? Á, inkább hallgassatok ide.

„Aki azt hiszi, hogy tökéletesen mentes a gyűlölettől, annak benyalok!” – idézet 1978-ból, egy Carl keresztnevű műfordítótól. Jugoszláv hontalanként tengette életét Párizsban, véle kegyetlen hazája nyelveiből fordított franciára. Állította, tudja, miről beszél, Jugoszláviában úgy élnek, mint egy nagy család, mindenki utál minden más nemzetiséget.

Mindez egy regényről jut eszembe, mely túlnőtte a műfaj terjedelmi kereteit. Voltak régen NAGY könyvek, például a francia „vastagok”. Például a Jean Christophe, Romain Rolland (1866–1944) Nobel-díjat kapott érte. Vagy A Thibault család volt, az ugyancsak Nobel-díjas Roger Martin du Gard (1881–1958) írta, azt is belepte már a por. A Háború és béke, az orosz vastag, mintha tartaná állásait, bár inkább emlegetik, mint olvassák. Tolsztoj gróf siegt. Őt sosem jutalmazta a stockholmi zsűri, noha tíz évük volt rá.

Most itt van az Élet és Sors, magyarul is (Soproni András fordította), a szerző neve Grosszman, Vaszilij Grosszman. Regényfolyama angolszász irodalmi körök szerint a huszadik századi Háború és béke. Pedig nincs benne béke. A sztálingrádi csata időszaka. A főbb szereplők száma százötvenhat – ebből tizenegy a történelmi személy, a kötet végén található szereposztási fölsorolásban diszkrét csillag jelzi őket, Paulustól az orosz altábornagyokig. Sztálin a főbb szereplők közé be sem került, pedig többször felbukkan a szerteágazó cselekményben. A katonák a fronton kínlódnak, a civilek a hátországban, a Szovjetunió ázsiai részébe menekültek, illetve evakuálták őket. További főbb helyszínek: orosz munkatábor, német koncentrációs láger, a gázkamrák felé vezető út, a Ljubjanka börtön, egy szovjet repülőszázad, a szovjet hadsereg hadiszállásai, a hat-per-egyes, nehezen védett ház a fronton, a kalmük sztyeppe és a német hadvezetés fészkei Sztálingrádnál. Rémületes tabló egy óriási országról, és a bődületes hadigépezetekről. Nem mertem összeszámolni a főbb halottakat, számuk többszöröse az élőkének.

„A regény egy hosszú irodalmi szöveg, amellyel valami baj van!” – Randall Jarrell. Hát, igen. A kortárs regénnyel két baj típusos. A. Küzdelmes munka eljutni a végéig. B. Semmiféle erőfeszítést nem igényel az olvasás, de épp ez a baj, a nyomtalan felejtés percek, jobb esetben napok kérdése, így a rá szánt (rövid) idő nagyobb pocsékolás, mint a küzdelmes munkát igénylővel töltött. Az Élet és sorsot nehéz letenni, de valljuk be, tartani sem könnyű, súlyát kilón túlra saccolom. Oldalainak száma 1966. Ha a tördelő hat oldallal összébb nyomja, a keletkezés évszámát jelezné az utolsó pagina. Akkor betiltották, évtizedekre. A szerző (†1964) nem érhette meg a kiadást.

Aki nem hátrál e hosszú szövegtől, megdöbben. És szégyenkezik. Túl kevés szót ejtünk az orosz (ukrán, tatár, belorusz stb.) emberek szenvedéseiről, mondjuk a zsidókéhoz képest. És akkor itt vannak még az orosz zsidók… A szovjet háborús emlékművek lebontása miatt ritka a tiltakozás. Pedig eszünkbe juthatna, legalább most, a győzelem napján (május 9.), hogy hány millió szovjet állampolgár halt meg azért, hogy a fasiszta haderőt kiszorítsák, nemcsak a saját területükről, jóformán egész Európából. A szövetségesek hosszú halogatás után szálltak partra Normandiában. Túl vakmerő gondolat, hogy csupán azért tették, nehogy a szovjetek szabadítsák föl a mai EU teljes területét? Úgy lett volna rá esély, hogy maradnak, ideiglenesen, s szovjet blokkhoz csatolódik Nyugat-Európa, ki tudja, meddig,

Grosszman könyve igazságot szolgáltat. A névtelen szovjet katonák sokaságának, meg az egész népcsaládnak, mely egyszerre viselte a háború nehézségeit és a sztálini önkényt, állati sorban. Az ellenség megszállta területről Kujbisevbe menekült sok kormányhivatal. Nemzedékem tud a büszke kujbisevi vízi erőműről, de fogalma sincs, merre keresse a térképen. Távol Moszkvától. Az odakerült asszony például hiába dolgozik hadiüzemben, nehezen kap letelepedési engedélyt, packáznak a hatóságok, háború ide vagy oda. Egy német származású öreg néninél húzza meg magát, aki valaha, a békeidőkben nevelőnő volt náluk. Ha a néni elmegy gyufáért a boltba, észre se veszi, hogy az egész havi kenyér- és húsjegyét levágják. Később germán fölmenői miatt elviszik. A többszörös társbérletben élő családok egy emberként hiszik, hogy a befogadott asszony jelentette föl – ez a szokás. A CCCP állampolgárai szívnak és szívatnak, miközben vívják a történelem legdurvább háborúját.

Mi itt egy pici országban élünk. Megérthetnénk, hogy a történelem azonos az emberi szenvedés történetével, s fölhagyhatnánk mások utálatával, gyűlöletével. Ideje volna félretolni az oroszokkal (és a többi néppel s etnikummal) kapcsolatos súlyos tapasztalatainkat és előítéleteinket. Amit nekik köszönhetünk, ne tagadjuk. Amit ellenünk tettek, azt helyezzük el a közös emlékezet múzeumában – oda való.

Carl, élsz még? Hallasz engem? Benyalni máig sincs kinek.

Vaszilij Grosszman haditudósítóként

Vaszilij Grosszman haditudósítóként

Vaszilij Grosszman: Élet és sors
Európa Kiadó, 2012
1110 oldal
ISBN 978 963 079 5081

A könyv kiadói fülszövege

Az Élet és sors 1942 végén, 1943 elején játszódik, jórészt Sztálingrádban, ahol elkeseredett harcok folynak egy-egy ház birtoklásáért is, de megfordulunk az evakuáltak hátországában is, oroszországi és német városokban, s egyszerű katonákkal éppúgy találkozunk, mint olyan emberekkel, akiknek egy-egy parancsa százezrek életéről dönt… És a regény mindkét birodalom lágereit is leírja: a gázkamrába terelt zsidók utolsó gondolatait és a sztálini lágerek rabjainak életét… Grosszman könyvében, ha megírása idejébe képzeljük magunkat, meghökkentő a szókimondás bátorsága: akkor beszélt – egészen nyíltan – a náci és a szovjet rendszer lényegi azonosságáról, amikor a kérdés puszta felvetése halálos bűnnek számított.

1961-ben az Élet és sors összes kéziratpéldányát, sőt az írógépet és írógépszalagot is, amelyeken készült, »letartóztatta« a KGB. Grosszman ezt csak kevéssel élte túl, 1964-ben elhunyt, de a mű egy kézirata kalandos körülmények között megmaradt, a hetvenes években Nyugatra került, s ott jelent meg először 1980-ban.

Grosszman regénye ma már a 20. századi világirodalom egyik alapművének számít: benne lüktet a tömeggyilkos diktatúrákat szülő kor minden fájdalma és kegyetlen erkölcsi-filozófiai dilemmája… S a világ csak most, ötven évvel a megírása után fedezte fel igazán: a BBC nyolcórás rádiójáték-sorozatot készített belőle, Oroszországban több színházban játszották színpadi adaptációját, és idén, 2012-ben mutatta be az orosz tévé a tizenkét részes monumentális Élet és sors teleregényt…

Olasz nyelvű megjelenésekor a milánói napilap, az Il Giorno így üdvözölte a regényt: »Az emberiesség és finomság, amellyel Grosszman háromszázötvenezer ember halálát rekon­stru­álja Sztálingrádnál, Tolsztojt idézi; a pátosz, ahogyan a szolidaritásról, a barátságról és a méltóságról értekezik, Dosztojevszkijt; a szelídség és érzékenység, amellyel az egyszerű életet magasztalja föl, Csehovot.«