A történet, amely nem történik meg | Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Írta: Novics János

Én egy szövegre nem csak mint olvasói élményre, a szórakozás és az élvezet forrására tekintek, az irodalmi szöveg számomra alapanyagot is jelent. Ilyenformán nehezen lehet engem például sokkolni, egy felkavaró szöveg sok esetben csak súrolja befogadói énemet, s az analízisre való hajlam érvényesül, sokkal inkább a szöveg mögötti tartományok, összefüggések, a szerző trükkjei, szövegszervezési eljárásai érdekelnek.

Bret Easton Ellis könyvéről már sokat hallottam, tudom, egy közepes filmadaptáció is készült belőle, s annak idején óriási közfelháborodást keltett, aztán meg kultkönyvvé vált. Több helyütt olvastam arról, hogy az erőszak és perverzió legfertelmesebb jeleneteiben tobzódik, de az is feltűnt, hogy sok komoly recenzió erősen méltatja, s idővel az a kép alakult ki bennem, hogy szerzője az új amerikai irodalom egyik legfontosabb alakja.

Az Amerikai psycho főhőse Patrick Bateman, aki Ellis regényében valódi irodalmi figurává válik. Talán meglepő, de én Holden Caulfielddal rokonítanám. Patrick ugyanis éppolyan erős fókuszú, a körülötte lévő világot átvilágító tekintettel rendelkezik, miközben tudatában van annak, hogy személye az ábrázolt világnak mintegy eszenciáját testesíti meg. Sőt nekem végig az volt az érzésem, hogy ezt az üres világot, a brókerek, tőzsdeügynökök, gazdag üzletemberek, az ún. yuppie-k világát hivatott ő, Patrick, elképesztő rémtetteivel szimbolikusan megjeleníteni.

Mindaz, ami történik ezekkel az emberekkel, igazából Patrick ördögi cselekedeteiben ölt testet. Ez a világ ugyanis egy elemeire hullott, tökéletesen üres ál-létezés, amelynek szimbolikusan éppen ezek az ámokfutások felelnek meg. Ebben a világban senki sem foglalkozik senkivel. Az emberek partikra és vacsorákra járnak, de nem tudják, kivel esznek és isznak együtt, rendszeresen összecserélik a neveket, összekeverik egymással a különböző, valójában kísértetiesen egyforma embereket.

Ebben a világban a legfontosabb társasági téma az öltözködés, aminek Ellis hihetetlenül bőséges, s a puszta márkanevekre korlátozott leírásokat szentel, az öltönyhöz illő zokni, vagy a nadrágövhöz passzoló zakó nagyvilági illemszabályaival egyetemben. Ebben a világban az ételek, az italok és a vendéglők árfolyama lényeges csupán, az emberi kapcsolatok valódi érzésektől mentesek, vagy egyáltalán nem is léteznek, teljesen megszűntek, kiürültek. Maga Bateman persze pontosan látja ezt, ezért annyira lehengerlően ironikus a modora. Sohasem ítélkezik, mert tudja, hogy ő ennek a luxusmocsárnak szinte példaértékű, prototipikus lakója, ámde röntgentekintetével mégis leleplezi e világ felülmúlhatatlan sivárságát.

Ugyanakkor, és legyen ez az én saját olvasatom, úgy tűnik nekem, hogy Patrick szörnyű tettei a regény valóságában NEM történnek meg. Bár jó néhány fejezet részletezi hősünk gyomorforgató gyilkosságait, én mégis úgy érzem, mintha mindez csak Patrick belső, skizofrén víziója volna. Igaz ugyan, hogy a kínai vegytisztítóban vörös foltokat fedeznek fel a lepedőjén, de nem derül ki, vajon valóban vér volt-e azon a lepedőn, vagy csak áfonya. Igaz ugyan, hogy a szétszakadt emberi testrészekben fürdő lakást az ingatlanközvetítő virágok illatával próbálja elfedni, de nem esik róla szó, vajon valóban megtalálta-e a rendőrség a feldarabolt lányokat. Ami biztos: a pszichopata-krimik műfaját ez a szöveg semmiben sem követi. Az egész regényen végigvonul az a különös elem, mintha Patrick környezete, barátai és üzlettársai, de még maga a hatóság sem akarná észrevenni, mit művel tulajdonképpen ez az ember.

Ezt a sejtelmet Ellis a cselekmény előre haladtával egyre csak erősíti. Fejszével agyoncsapott üzlettársát, akiről meggyilkolása után megtévesztésül ő maga találja ki, hogy Londonban tartózkodik, később valóban látni vélik Londonban, sőt valaki végül elmondja neki, hogy állítólag többször is ebédelt vele az angol fővárosban. Egy másik ismerőse, akinek telefonos üzenetrögzítőjére részletesen rámondja rémtetteinek krónikáját, egyszerűen figyelmen kívül hagyja vallomását, nem foglalkozik vele. Ahogy az utószó is írja, bár egy taxisofőr felismeri és meggyanúsítja, végül csupán kirabolja, nem jelenti fel.

Ennek a furcsa bizonytalanságnak legfontosabb pillanata, amikor az utcán rendőrök kezdik üldözni. Patrick természetesen megmenekül, bár helikopterek raja ered utána, és sem korábban, sem később nyoma sincs annak a pániknak, miszerint valaki halomra öldösi az embereket New Yorkban, pedig hősünk izgatottan keresi magát és tetteinek visszhangját a lapokban, meg a társasági élet pletykaporondján. Egy tükörre vágyik, egy olyan tükörre, amely végre megmutatja, hogy a barna, jól fésült arc (arcok) mögött emberevő ragadozó, őrült kannibál, véres szexagresszor rejtőzik. Fontos itt még, ennél az üldözéses jelenetnél, hogy a szöveg néhány bekezdés erejéig átvált egyes szám első személyből E/3-ba. Kívülről látjuk őt, mintha ő maga látná kétségbeesett futását kívülről. Nem tudom, ennek mi az oka, én most arra tippelek, hogy talán Patrick Bateman csak lelkében pszichopata, s mindamellett, hogy a puszta űrt e rendkívül pokoli képzelettel tölti ki, valójában bosszút is áll azon a világon, ami az ő ál-létezésének is alapja.

Mindössze két ember tűnik fel a könyvben, akik kiválnak a tömegből: a szerencsétlen Luis, aki homoerotikus vonzalmával zaklatja, illetve Jean, aki őszintén szerelmes Patbe. Természetesen egyikükkel sem kerül valódi emberi kapcsolatba, hiszen Patrick retteg az emberi kapcsolatoktól, naivan kedves titkárnőjét meg talán kissé meg is akarja óvni önmagától, nehogy egy szörnyeteg karjaiba tévedjen.

Megemlíteném továbbá, hogy az Amerikai psycho egyben a nyolcvanas évek pontos atmoszféráját is nyújtja, kezdve a zenétől, a műszaki készülékek leírásán át egészen néhány futólag elejtett megjegyzésig, amelyek pontosan mutatják, hol, melyik évben járunk (1987-88, USA). Különösen üdítő, akár saját lábán is megáll az a három fejezet, amiben a Genesis, Whitney Houston és a Huey Lewis and the News kitűnő pályarajza található, mintegy pihenésképp, két kibelezés, feldarabolás, véres orgia közt.

Bret Easton Ellis regényét csak annak szabad elolvasnia, aki képes elvonatkoztatni a szerző szinte földöntúlian mocskos fantáziájától. De aki képes erre, valódi remekművet kap cserébe. Egy szórakoztató, igaz regényt civilizációnk állapotáról.

A könyv fülszövege

Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Európa Könyvkiadó. 2008