Sheryl Sandberg: Dobd be magad (részlet)

Posted on 2014. május 18. vasárnap Szerző:

0


Sandberg_Dobd be magad-bor180Bevezetés | A változás bennünk kezdődik

(…) Amikor kezdőként bekerültem egy céghez, kollégáim között még nagyjából fele-fele arányban voltak nők és férfiak. A felső vezetésben viszont szinte kizárólag férfiakkal találkoztam. Akkor ezt még betudtam a nőkkel szembeni – történelmi gyökerű, mondhatni tradicionális – negatív diszkriminációnak. Azt a bizonyos üvegplafont addigra már szinte valamennyi iparágban áttörték, és azt hittem, csak idő kérdése, hogy generációm nőtagjai is vezető szerepbe kerüljenek. De teltek az évek, és a kolléganők nemhogy szaporodtak volna, hanem egyre fogyatkoztak körülöttem. Egyre többször fordult elő, hogy én voltam az egyetlen nő a teremben.

Mindebből bizony adódott néhány kínos, ám igen tanulságos helyzet. Két évvel azután, hogy én lettem a Facebook vezérigazgató-helyettese, pénzügyi igazgatónk hirtelen felmondott, és nekem kellett átvennem az éppen zajló tőkebevonási folyamatot. Mivel még nem volt pénzügyi tapasztalatom, ez a merőben új feladat megrémített. Csapatommal New Yorkba repültem, ahol – első körben – magáncégeknek tettünk ajánlatot. Az első találkozóra egy olyan irodában került sor, amilyeneket csak a filmekben látni, az elmaradhatatlan manhattani panorámával. Áttekintést adtam cégünk tevékenységéről, majd válaszoltam a kérdésekre. Minden rendben ment. Azután valaki felvetette, hogy tartsunk pár perc szünetet. Kihasználva az alkalmat, vendéglátónkhoz fordultam, és megkérdeztem, merre találom a női mosdót. Zavartan pislogott. Ezzel megfogtam. Kérdésemre, mikor költöztek ebbe az irodába, elmondta, hogy már egy éve itt vannak. „És mindeddig én vagyok az egyetlen nő, aki üzleti tárgyalásra jött önökhöz?” – kérdeztem. „Azt hiszem, igen – felelte, majd hozzátette: – Vagy csak az egyetlen, akinek ki kellett mennie a mosdóba.”

Már több mint 20 éve dolgozom, de a helyzet azóta sem sokat változott. Ideje hát, hogy belássuk, forradalmunk holtvágányra jutott. Az egyenlőség ígérete nem azonos a valódi egyenlőséggel.

A valódi egyenlőséget az jelentené, ha olyan világban élnénk, ahol az országok és cégek felét nők irányítják, a háztartások felét férfiak vezetik. Meggyőződésem, hogy szebb világ lenne. A közgazdaságtan törvényei és a diverzitással, vagyis a sokféleséggel foglalkozó tanulmányok mind azt mondják, ha képesek lennénk kiaknázni minden létező emberi erőforrást és képességet, kollektív teljesítményünk javulna. A legendás befektető, Warren Buffett azt állította, sikereit egyebek közt annak köszönheti, hogy csak a népesség felével kellett versenyeznie. Az én generációm Warren Buffettjainak is bőven megadatik még ez az előny. De minél többen szállnak majd versenybe, annál több rekord fog megdőlni. Teljesítményük pedig túlnő az egyéneken, amiből mind profitálni fogunk.

Leymah Gbowee békeaktivista – a libériai diktátort megbuktató női békemozgalom alapítója és irányítója – egy nappal azelőtt, hogy elnyerte a 2011-es Nobel-békedíjat, vendégségben járt nálam. Mighty Be Our Powers (Nagy legyen az erőnk!) című önéletrajzi könyvének megjelenését ünnepeltük, mégis borongós hangulatú volt az az este. Az egyik vendég azt kérdezte Leymahtól, hogyan segíthetnének az amerikai nők azoknak, akik Libériában megtapasztalták a háború és a tömeges nemi erőszak borzalmait. A válasz öt egyszerű szó volt: „Több nőnek kell hatalmat adni!” Kettőnk élete nem is különbözhetett volna jobban, mégis mindketten ugyanarra a következtetésre jutottunk: a nők helyzete csak akkor fog javulni, ha egyre több nő kerül vezető szerepbe, akik erőteljesen hangot adnak igényeiknek és aggodalmaiknak.

Rögtön felvetődik a kérdés: Hogyan dönthetnénk le azokat a gátakat, amelyek megakadályozzák, hogy egyre több nő jusson fel a csúcsra? A nők munkájuk során számos konkrét és nagyon is valós akadályba ütköznek. Egyebek közt ilyen a nyílt és burkolt szexizmus, a negatív diszkrimináció és a szexuális zaklatás. Gondot okoz az is, hogy kevés az olyan munkahely, ahol rugalmasan kezelik a szülési szabadságot és a munkába visszatérést, illetve ahol megoldott a gyermekek elhelyezése – márpedig ilyen feltételek híján nem lehet család mellett karriert építeni. A férfiak könnyebben találnak maguknak mentorokat és támogatókat, akiknek felbecsülhetetlen szerepük van a karrierépítésben. Ráadásul a nőknek sokkal többet kell bizonyítaniuk, mint férfi társaiknak. És ezt nem csak mi gondoljuk így. A 2011-es McKinsey-jelentés szerint az előléptetés alapja férfiak esetében a bennük rejlő lehetőség és képesség, míg a nőknél a múltbeli teljesítmény.

Ráadásul nem csak a társadalom gördít elénk akadályokat. A nők maguk is gátakat emelnek önmaguk elé. Visszafogjuk magunkat – kis és nagy dolgokban egyaránt. Nem bízunk magunkban, nem jelentkezünk, háttérbe húzódunk, amikor be kéne dobnunk magunkat. Elhisszük azt a sok negatív üzenetet, amelyet életünk során kapunk, és egy idő után már mi is azt valljuk, hogy egy nő ne legyen szókimondó, ne legyen törtető, ne legyen erősebb, mint egy férfi, mert az rossz, azt nem illik. Egyre kevesebbet várunk el önmagunktól. Továbbra is magunkra vállaljuk a házimunka és a gyereknevelés oroszlánrészét. Feladjuk szakmai céljainkat, hogy – esetleg, majd valamikor – beleférjen az életünkbe egy társ és egy-két gyerek is. Sokkal kevesebb nő pályázik vezető pozícióra, mint ahány férfi. De szó sincs arról, hogy ujjal mutogatnék a többi nőre. Ezeket a hibákat magam is elkövettem. Mindet. És még ma is előfordul, hogy hibázom.

Szerintem ahhoz, hogy mi, nők, hatalmat szerezzünk, az első és legfontosabb feladatunk, hogy lebontsuk magunkban a belső gátakat. Mások szerint a nők csak akkor juthatnak hatalomhoz, ha előbb megszűnnek az intézményi akadályok. Ez a 22-es csapdája. Mi, nők, lebontjuk saját belső gátjainkat, amint vezető szerepbe kerülünk. Bemasírozunk a főnök irodájába, és kiköveteljük mindazt, amire szükségünk van, például a várandósoknak fenntartott parkolót. Vagy ami még jobb, belőlünk lesz főnök, és gondoskodunk arról, hogy minden női alkalmazott megkapja mindazt, amire szüksége van. De ahhoz, hogy vezető szerepbe kerüljünk, előbb le kell bontanunk a belső gátakat. Vagyis mindkét tábornak igaza van. Ahelyett azonban, hogy filozofikus fejtegetésekbe bocsátkoznánk azt illetően, mi miből következik, inkább egyezzünk meg abban, hogy most bizony két fronton kell harcolnunk. Mindkét feladat egyformán fontos. Én továbbra is arra biztatom a nőket, hogy a belső munkával kezdjék a küzdelmet, de teljes mellszélességgel támogatom azokat is, akik előbb a világgal harcolnának meg.

A belső gátakról nagyon ritkán esik szó, ezeket sokszor bagatellizáljuk. Egész életemben azt hallgattam, hogy a munkahelyeken nincs egyenlőség férfiak és nők között, meg milyen nehéz összeegyeztetni a munkát és a magánéletet. Arról azonban vajmi ritkán van szó, miként állunk a saját utunkba. Pedig érdemes lenne sokkal többet foglalkozni a belső gátakkal. Már csak azért is, mert ezek rajtunk múlnak. Akár már ma is le tudnánk rombolni mindet, akár most rögtön.

Nem hittem volna, hogy valaha is könyvet írok. Nem vagyok sem tudós, sem újságíró, sem pedig szociológus. De azok után, hogy megismertem több száz nő történetét, végighallgattam küzdelmeiket, elmeséltem nekik saját tapasztalataimat, és rájöttem, hogy amit eddig elértünk, még nem elég, sőt lehet, hogy eddigi eredményeink is veszendőbe mennek, úgy döntöttem, felemelem a szavam. Az 1. fejezetben sorra veszem majd, milyen komplex kihívásokkal kell szembenézniük a nőknek, a további fejezetekben pedig felsorolom, milyen változásokat teremthetünk meg mi magunk, mi mindent tehetünk önmagunkért. Például növelhetjük önbizalmunkat (Üljünk oda az asztalhoz!), elérhetjük, hogy társunk jobban kivegye részét az otthoni feladatokból (Társunk legyen mindenben társ!), megtanulhatjuk, hogy ne tűzzünk ki elérhetetlen célokat (A „mindent egyszerre” mítosza). Nem állítom, hogy birtokomban lenne a bölcsek köve, és megtaláltam volna a tökéletes megoldást ezekre a mélyen gyökerező és összetett problémákra. Amit mondok, azt valós adatok, tudományos kutatások, megfigyeléseim és persze saját tapasztalataim alapján mondom.

Ez a könyv nem az önéletrajzom, bár vannak benne saját sztorik is. Nem önsegítő könyv, bár nagyon remélem, hogy sokaknak segítséget nyújt. Nem a karrierépítés kézikönyve, bár ahhoz is adok tanácsokat. Még csak nem is feminista kiáltvány. Na jó, bizonyos értelemben az, de reményeim szerint a férfiakat épp annyira inspirálja majd, mint a nőket.

Nem a címke a lényeg, hanem az, hogy könyvemet olyan nőknek írtam, akik nagyobb eséllyel akarnak nekiindulni, hogy meghódítsák saját szakterületüket, és a csúcsra jussanak, vagy akik minden erejükkel azon vannak, hogy elérjék céljukat – bármi is az. Mindegy, hol tartanak épp az életükben és a karrierjükben, hogy pályakezdők-e vagy újrakezdők. Ugyanakkor ez a könyv azokhoz a férfiakhoz is szól, akiket érdekel, mi mindennel kell megküzdenie egy nőnek – kolléganőjüknek, feleségüknek, anyjuknak vagy lányuknak –, mert tudni szeretnék, mit tehetnek azért, hogy egyenlőbb világban éljünk.

Könyvemben arról írok, miért kell bedobnunk magunkat, miért kell ambiciózusnak lenni az élet minden területén. Bár azt vallom, a valódi egyenlőség megteremtéséhez elengedhetetlen, hogy egyre több nő kerüljön hatalmi pozícióba, nem gondolom, hogy a siker vagy a boldogság csak egyféleképpen érhető el. Nem minden nő vágyik karrierre. Nem minden nő vágyik gyerekre. Nem minden nő akar karriert és családot egyszerre. Sosem állítanék olyasmit, hogy minden nőnek ugyanazokat a célokat kell követnie. Sokakat egyáltalán nem vonz a hatalom – és nem azért, mert nincs bennük ambíció, hanem azért, mert másfajta vágyak alapján élik az életüket. Mindnyájunknak magunknak kell kijelölnünk saját utunkat, kitűznünk céljainkat, amelyek passzolnak életünkhöz, értékrendünkhöz, álmainkhoz.

Azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy a nők többsége nehezen tudja összeegyeztetni a munkát és a családot. A könyv egyik része leginkább azoknak szól, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy megválaszthatják, mennyit, mikor és hol dolgozzanak. A másik része a tipikus munkahelyi, közösségi és otthoni szituációkkal foglalkozik. Ha sikerülne elérni, hogy egyre több nő hallathassa hangját a legfelsőbb szinteken is, valamennyiünk számára több lehetőség kínálkozna, és javulnának a körülmények.

Egyesek – különösen üzletasszonytársaim – óva intettek attól, hogy nyilvánosan is foglalkozzak ezekkel a témákkal. Nem hallgattam rájuk – meg is lett az eredménye. Mondandóm sok esetben kiverte a biztosítékot, nőknél és férfiaknál egyaránt. Tudom, hogy egyesek szerint azáltal, hogy a nőket lökdösöm előre – vagyis arról papolok, mit tehetnek önmagukért, min változtathatnak –, már-már mindennemű felelősség alól felmentem a cégeket. Néhányan egyenesen azzal vádolnak, hogy az áldozatokat hibáztatom. Pedig egyáltalán nem. Egyszerűen úgy gondolom, a megoldást a női vezetők jelentik.

Kritikusaim közt akadnak olyanok is, akik szerint én könnyen beszélek, hiszen anyagi körülményeim lehetővé teszik, hogy minden szükséges segítséget igénybe vegyek. Valódi szándékom azonban az, hogy olyan tanácsokkal lássam el nőtársaimat, amelyek nekem is jól jöttek volna abban az időszakban, amikor még csak nem is hallottam a Google-ról vagy a Facebookról, és hiszem, hogy a legkülönfélébb körülmények között élő nők is haszonnal forgatják majd ezt a könyvet.

Sheryl Sandberg

Sheryl Sandberg

Eddig is szembesültem kritikákkal, ezután is szembesülni fogok, és nyilván bővül még a kör. De őszintén remélem, hogy üzenetemet érdemei szerint ítélik majd meg. Nem kerülhetjük meg a témát, hiszen mindnyájunkat érint. Már rég el kellett volna kezdeni arra buzdítani a nőket, hogy ne adják fel valóra váltható álmaikat, és arra ösztönözni a férfiakat, hogy támogassák őket – otthon és a munkahelyeken egyaránt.

Újraindíthatjuk a forradalmat azáltal, hogy forradalmasítjuk gondolkodásunkat. Nem tömegesen, hanem egyenként tudunk csak átlépni egy egyenlőbb világba. Valahányszor egy nő úgy dönt, bedobja magát, közelebb kerülünk a végső célhoz, az igazi egyenlőség megteremtéséhez.

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Sheryl Sandberg: Dobd be magad!
HVG Kiadó, 2013

  • Recenziónk: Kétnemű világ, kétféle jog?