Írta: Tóth Zsuzsanna
Mondják, hogy a női fantázia figyelemreméltó, még ha ezt olykor nem is dicséretnek szánják. Jelen esetben egy izgalmas nőről író nő fantáziájának szárnyalását kísérhetjük figyelemmel. Carol McCleary a saját korát megelőző újságírónőt választott hőséül.
A könyv szerzőjének élete sem mondható mindennapinak. Persze el kell mondanom, nem sok mindent tudok róla – leszámítva a honlapokon és a kiadó hivatalos közleményeiben olvasható adatokat, melyek koreai születésről, Japánban, Hongkongban, a Fülöp-szigeteken töltött évekről számolnak be. Ezek alapján viszont nem csodálkozhatunk azon, hogy semmiképpen sem egyszerű a kép, amelyet a női lélekről fest.
Carol, az írónő hőséül Nellie Bly-t választja. Valóságos alak ez a Nellie Bly, aki valaha a legendás Pulitzer mellett dolgozott, s az oknyomozó újságírás úttörőjeként tartják számon.
Nehezen eldönthető, hogy a regény igazából miről szól: Nellie-ről, az újságírónőről, és kíváncsiságtól vezérelt nyomozásáról, vagy talán inkább a fekete ruhás Alkimistáról – aki afféle „Hasfelmetsző”. Esetleg inkább a 19. század végének Párizsáról, de még inkább annak különös figuráiról, azok között is a legismertebbekről, akik mind valóságos személyek. Pasteur, Oscar Wilde, Jules Verne, Toulouse-Lautrec bukkan fel a könyv lapjain, s kap kisebb-nagyobb jelentőségű szerepet. Némelyikükről valóságos kis „városi legendagyűjtemény” áll össze – amit, sajnos, nem mindig tudok ellenőrizni, így igazolni sem.
A történet – Nellie története vagy inkább az Alkimistáé? – ezúttal enyhe politikai felhangokkal jelenik meg. Az orosz és francia anarchisták mellett a világkiállítás kerül középpontba. De más is. Ebben az időben – maguktól beálló és szándékosan előidézett – förtelmes járványok fenyegetik Párizst. A bohémek és művészek városa háttérbe szorul, noha képviselői megjelennek a történetben. Széthullik a romantikus Párizs-kép. Pedig romantikus szál meg szerelem természetesen van a történetben. Vagyis valami szerelemféle.
Nellie Bly – az igazi
A legfontosabb mégis a krimi. A sötét, már-már nyomasztó árnyak szinte vonzzák hősnőnket. Nellie, a bátor, ambiciózus újságíró életében – egy vakmerő elmegyógyintézeti kaland során – megjelent a „fekete figura”, akiről Nellie okkal feltételezi, hogy valami nem stimmel körülötte. Még az is valószínűsíthető, hogy szörnyű bűntény elkövetésével gyanúsítható. De bizonyításra akkor nem kerülhetett sor. Nellie tehát a gyanús alak nyomait követve Párizsba megy. Ő maga sem tudja, kit/mit követ. Talán egy fantomot. Talán csak a megérzéseit.
A kor az 1889-es párizsi világkiállítás ideje – fantasztikus, vérpezsdítő történelmi időszak; a tudomány, a művészet kimagasló kísérleteinek és a különleges találmányok bemutatkozásának kora. És persze a fertőzéseké meg a fertőzések elleni védekezésre irányuló kutatásoké éppúgy, mint az „úttörő” művészeté.
Nellie, ez a szinte fruska, igen önálló és friss eszű teremtés, Párizsban bátran és elfogódottságtól mentesen veti bele magát a nyomozásba. Ennek során találkozik számos ismert alakkal – közöttük Jules Verne-nel (igen, a „mi” Verne Gyulánkkal) –, aki úgy tűnik, nem csupán íróként bűvöli el az ifjú hölgyeket. (Érdekes, olvasmányélményeimből ez a vonzerő nem sugárzott annak idején.) A flörtnél mélyebbé váló kapcsolatot feszültségszikrákkal telíti, hogy Nellie cseppet sem ájul el a férfiúi intellektustól, lévén neki is megvan a magához való esze. Ráadásul szeme sem rebben, amikor különös, extravagáns figurákkal sodródik össze – hogy csak Oscar Wilde-ot említsem –, és általában megtalálja a hangot mindenkivel, hiszen alapvetően nyitott személyiség. A cél érdekében felvett szerepecskék és hazugságocskák nem számítanak bűnnek.
Carol McCleary
Krimit olvasunk, tehát izgalom van bőven. Gyilkosság is akad, cselszövésekről nem is beszélve. A világkiállításon bemutatott technikai vívmányok jelentős szerepet kapnak. Időnként túl színes is a paletta. A történet bizonyos kitüntetett pillanatait és a felbukkanó ismert figurákat rövid lábjegyzetek „élesítik”, mintegy felfrissítve ismereteinket. Az ötlet jó és hasznos, azon persze el lehet gondolkodni, hogy a 19. század végének művészetét kevésbé ismerőknek eleget jelentenek-e.
McCleary vonzó módon, ügyesen szövi a mesét. Az ismert és a fantázia szülte alakokat nem bontja ki különösen mélyen, de annyira igen, hogy az összeillesztett darabkákból kirajzolódó kép valóságosnak tűnjék. (Ehhez hozzájárul Boda András élvezetes fordítása is.) Az igazat megvallva a puzzle összerakása kicsit izgalmasabb, mint a regény végül is sejthető végkifejlete. De ez nem nagy baj.
A kavargó sztori végén a francia főváros, úgy tűnik, megmenekül – mi meg örvendezünk, mert Nellie is túlélte a kalandot, s máris újabb kihívások elé néz. A valódi Nellie Bly nevét híressé a 72 napos, világ körüli útja tette, amivel megdöntötte Phileas Fogg fikciós rekordját. Ez az út a kerete a következő Nellie Bly-történetnek, melynek címe A gyilkosság illúziója.
A 19. századi száguldó riporter (copyright: E. E. Kisch) érdekes ember, hálás sorozatfigura.
Carol McCleary: A gyilkosság alkímiája.
K.u.K. Kiadó, 2012.
»Carol McCleary: A gyilkosság alkímiája – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«
Írások a valódi Nellie Bly-ról:
De ki az a Nellie Bly? | A legelső száguldó riporter, ráadásul nő (1)
De ki az a Nellie Bly? | A legelső száguldó riporter, ráadásul nő (2)
Olvass bele 
Posted on 2012. augusztus 10. péntek Szerző: olvassbele
0