Kis éji semmiség | »Szerencsés flótás« a Városmajorban

Posted on 2012. augusztus 3. péntek Szerző:

0


Szilágyi Katalin, Dankó István (Fotó: Somogyi-Magyar Gréta)

Írta: Bedő J. István

Kissé nehéz elképzelni, hogy miként találkozhat a mostani nyári bemutató műfaji megjelölésében a két szó: kortárs és operett. Mivel alapvetően kizárják egymást. (Lásd még Shakespeare úrnál: Ólompehely, hidegtűz, éberálom, / beteg egészség [R&J]) A Békeffy István jegyezte darabhoz, mely a sápadt ötvenes évek közepén született, Fényes Szabolcs adta a zenét, és a bármit megverselő Szenes Iván írta a dalszövegeket.

Abban az időben (vagyis bő fél évszázada – ennyit a kortárs kifejezésről) a vidám darabokat elég sokan írták, néha kalákában – mindenféle presszókban ötleteltek –, és kiválasztották az írók maguk közül, hogy kinek a neve alatt fusson. (Így kerülhetett az ifjú újságíró, Kertész Imre nem is egy darab szerzőjeként a plakátra.) Ezeket stílszerűen a Vidám Színpad (Jókai tér) mutatta be, és/vagy az országjáró Déryné színház vitte el őket kicsi településekre, avagy a megyei színházak utaztatták a társulatukat kisvárosba, községbe vagy tanyára. Függetlenül a ténytől, hogy ezt a művet az ős-szerzők kisoperettnek jelölték, az ilyen előadásokat általában zenés játéknak hívták, némi énekhangot és valamennyi tánctudást igényeltek, de semmi akrobatika, tornamutatvány vagy hasonló nem volt benne. A szereplők időnként dalra vagy táncra fakadtak (korabeli színházi kifejezés!), a felvonások végén kis táncos finálé, kórus, meghajlás.

Nem nevezték operettnek – mert egyfelől kicsi színpadon nem is tudták hozni a nagyoperetti kiállítást (tánckar, kórus, nagy díszletek), másrészt a musical már létezett ugyan, de a határokat (művészetpolitikai indokokkal) lezárták előtte, a rockopera mint fogalom pedig még meg sem született.

A zenéket a kor slágerszerzői csinálták meg, óriási rutinnal, a múltból merített táncritmusokkal (foxtrott, szving, csacsacsa, polka, keringő), túl vad dolgokat nemigen engedtek színpadra az elvtársak a fővárosi tanácstól, a minisztériumból (Művelődésügyi M.) A merészség csúcsa volt, ha egy tviszt bekerült a partitúrába.

Ennyit a háttérről.

Keresztes Tamás, Újlaki Dénes (Fotó: Somogyi-Magyar Gréta)

Mármost a szóban forgó Szerencsés flótásnak egy kétoldali balfácánságtól szenvedő fodrász fiú a fő(anti)hőse, aki reménytelenül epekedik a manikűröslány, Ilonka iránt. Illetve a dolog nem reménytelen (a zenés játékok faék egyszerűségű dramaturgiája szerint). A fodrászat törzsvendége a dizőz (lokálbeli énekesnő) Manci. A csekély fodrászati forgalom következtében jut elegendő idő totózásra és lottózásra. A főnök urat ezért szinte kizárólag totótippek foglalják le, meg a várt, de csak ritkán beteljesülő nyeremény. A féltékenykedés és a kötelező félreértések a fodrászatban bonyolódnak le, a paranoiás féltékenység, továbbá a lelkiismereti konfliktus (vajon azért szereti-e a lány a kétbalkezes hülyeségbajnokot, mert tudta már, hogy megütötte a lottófőnyereményt – avagy mégsem) az unalomig ismételgetett nevű Csalogány lokálban, ami egyben dizőz Manci munkahelye. És persze a kibékülés, a kettős leánykérés is. Hepiend.

Kiss Diána Magdolna, Fekete Ernő (Fotó: Somogyi-Magyar Gréta)

Tekintsük úgy, hogy Vajdai Vilmos valódi nyersanyagot vett a kezébe. A színdarabhoz jó színészeket toborzott a Katonából, a HoppArttól, a TÁP-tól. Feldolgoztatta Fényes Szabolcs (egy kivételével harmatgyenge) zenéit a Budapest Bárral (ők még ebből is kiváló hangszerelést állítottak elő), sőt onnan hozta Németh Jucit a dizőz szerepére. Szenes Iván – egyébként már ötven éve is nagyszerű – talentumát későbbi slágerekre és más zenés darabokra tartalékolta. Az eredeti szerzők mondhatni koherens művet hoztak létre, egyikük munkája sem emelkedik ki a földből. Vajdai beleölte tehetségét, ezer szivárványos és szikrázó ötletet pakolt rá az értéktelen vázra. Az alapszövegen nem sokat változtatott, de énekstílusban, mozgásban igyekezett kissé eltávolodni – és a nézőt eltávolítani – a súlytalan, nulla értékű történetkétől. A külsődleges korszerűsítés a színlap ígérete szerint „meglepően mai hangzású” darabot hozott létre. Nem hozott. Az ódonságot nem teszi időszerűbbé a beleapplikált, remixelt Kádárt-beszéd (57 utánról), sem az utalás a lottószámokkal 1956-ra.

Roppant kedvesen kort idézőek a jelmezek meg a tupírozott, sziklakeményre cukrosvizezett hatású frizurák is. A jórészt vetített díszlet egészen kiváló.

Általában egy vígjáték esetében is lehet beszélni színészi alakításokról, itt a karikatúraként megrajzolt alakokon sokat segít, hogy mindenkin van mikroport. Van, akin még az sem. Emberi hangon csupán Kis Diána Magdolna (Ilonka) szólal meg, a máskor kitűnő Fekete Ernőt (Kis Péter, fodrász-flótás) dadogásra és ripacsériákra kényszeríti a szövegkönyv. Egyedül a mozgássérült és nehezen artikuláló Fekete Ádám (a Konferanszié szerepében) hihető és maradéktalanul hiteles.

A tervek szerint a Szerencsés flótás ősszel kőszínházba kerül.

Fotók: Somogyi-Magyar Gréta

Békeffy–Fényes–Szenes: Szerencsés flótás
Városmajori Szabadtéri Színpad
Bemutató: 2012. augusztus 2. (csütörtök) 20 óra,
előadások: 2012. augusztus 4. (szombat) és 7. (kedd) 20 óra

Posted in: NÉZŐ, Színház